A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-10-31 / 44. szám
Á fiú kíváncsi pillantása kétkedést tükrözött. Nemigen kedvelte az operát; kevés köze van a valósághoz. Folyton csak énekelnek. Csak azért váltott jegyet az Aidához, mert tudta, hogy a nők imádják az operát. Egy csomó ember valami új márkájú autó körül csoportosult. Vitatkoztak. Öszszeütközött egy kéményseprővel. Önkéntelenül a gombjához kapott. Hátha mégis ... Igor a színház előtt leste. Utóvégre az opera nem színdarab, és nagyon érdekli a nőket. Ha nem vette volna meg a jegyeket, nem tudná hogyan szólítsa meg a lányt. így viszont azt mondhatja: „Operajegyem van, kisasszony. Véletlenül jutottam hozzá.. A fodrászüzlet egy öreg házban volt. Ä ház sarkánál kiütközött a tégla a vakolat alól. Meleg és brillantinszag szökött ki az ajtón, az utcára. Benyitott. Szombat volt. Minden széket elfoglaltak. A magas állványon elhelyezett mosdóhoz lépett, leakasztott egy újságot. Átfutotta a címeket: \ A gyilkosok ismét tevékenykednek... Elkeseredett tüntetések Izraelben ... Egy kövér légy nekiszállt a kirakatüvegnek. Koppanás és zümmögés hallatszott. A nyírott bajszú borbély a Slovan csapatát szapulta. A New York közelében elterülő őserdőben ... Visszatette az újságot és leült a miegüresedett székre. A nagy tükörben a saját vékony arca mellett megpillantotta a lány alakját, apró keblét. Kerékpáros kinézésű, napbarnított fiatalember fölé hajolt. Hoszszú ujjal belemerültek a vendég hajába. Féltékenyen figyelte. Egy őszülő úr a borbélyhoz fordult: — Kíváncsi vagyok, mit sütnek ki Genfben. Állítólag újra megkezdődnek a tárgyalások ... A borbély lázasan púderezté, nem szólt semmit. Az úr körülnézett: — Ez jó jeli — Kérem a következőn Megszorította zsebében a jegyeket. Tudta, hogy nemsokára sorra kerül. Csak tudná, hogyan kezdje... A lány fekete haját nézte s a homlokára hüllő huncutkát. Ügy tűnt, hogy nagyon szívélyesen beszél a kerékpárossal. Érezte, hogy összeszorul a torka. — Milyen fazont parancsol? A kerékpáros nem nyitotta ki a szemét. — Ogy óhajtja, mint legutóbb? Nyirkos ujjai közt összesodorta a jegyeket. — Miért olyan hallgatag? — kérdezte a lány a kerékpárostól. Ujja a hajához ért. A kerékpáros nevetett. — Ha akarja társaloghatunk — mondta és ismét nevetett. — Akarja? — Persze — felelte a lány. — Maguk vendégek azt képzelik... — Mit képzelünk? — kérdezte a kerékpáros. — Semmit — mondta a lány. Az olló halkan csattogott. Már csak a lekefélés volt hátra. Miért olyan kedves a kerékpároshoz? — Tessék — mondta a lány. Felállt és arrafelé támolygott, amerre a nyitott ajtót sejtette. Hűvös szellő csapott az arcába. Magán érezte a lány csodálkozó tekintetét. Egy pillanatra megállt. i,Ma okvetlen beszélned kell vele..." a íjegy elszakadt a kezében, kilépett az ajtón. Hallotta, hogy a lány mond valamit. Erőt vett magán, nem nézett hátra. A lány hangja közömbösen csengett, s rádöbbent, hogy máskor is ugyanúgy beszélt. — Miért megy el? — kérdezte a lány. —< Maga következik .,, Veres János fordítása SZITASI FERENCI Mese a csend virágcsokráról Az ajtóm mögött a csend virágcsokra: Egy kisfiú kezéből kihullott öröm. Elképzelem, hogy tenyerében hozta, t megállt vele a széles küszöbön, s gondolta: a Nap is sárga margaréta a végtelen ég-gyepen, de félt leszakítani a Nap-virágot, mert nem lenne reggel, dél, vagy este, » az éjszakában pörgő mese-világok színét, szagát sem szerette... Elment. Ht hagyta a tenyere csendjét. S az kinyílott az ajtó mögött. Csodás volt, mint az a festék, melybe belekeverték az örömöt. DÉNES GYÖRGY: Komédiás volt Komédiás volt, örömre kész s könnyűvérű bolond, kiben úgy élt az élet, mint sóvár nyári lomb, a pillanatot elfogta s morzsolta ujja közt, gyötörte, babusgatta s elfújta, mint a szöszt, mert jött a teltebb s perzselőbb, miben feltámadott mindaz, mi régen elveszett, s miért szomjúzott, a sok kis szende nő s ledér, jóízű éjszakák, mikre ráteríti paplanát a világ. Komédiás volt, örömre kész, s mert nem kapott sebet, csak félig élte s másfelén hazudta csak életét, de felrémlett egy pillanat, egy arcból felviláglott a mérhetetlen szenvedés, amit még sose látott, s mert rádöbbent, hogy ez a vég, a vég s a szörnyű kezdet, már ott érezte vállain a szörnyű keresztet, mit minden ember megtalál, hiába menekülne, testvérek vagyunk bizony, sorsunk egy anya szülte, SIMKÓ MARGIT: Földik Otthon éppen csak tudtam, hogy vannak s ők is megszokták, hogy én vagyok, hogy levegyék, az nem volt divatban; csak megbökték rám a kalapot, de együtt vittük a temetőbe, ha oda kívánkozott egy halott; a földikkel. Semmi sem esett nagy halihóval, ha voltak nászok, lakomái esték, róbólogattak mindenttudóan s kívántak hozzá jó szerencsét Ez kijárt nálunk szűkre szabva; mint a papnak a dicsértessék — a földiktől. Aztán eladtam fehér falumat új tervért, hitért örök áron, s nekirohantam a nagy vásárnak, ködfényes útját jószívvel járom, a magány eltűnt és van bőségben jó ismerősöm, jeles barátom, de nincs földim. Az más. Mint ahogy az apját, anyját; a földit is örökli az ember, hozzákötődik be nem vallott csendes, szemérmes szerelemmel. A fa gyökerét messze elnyújtja, és az a gyökér nem ereszt el a régi földből. S ha néha-néha összebotlunk, akik otthon csak tudják, hogy vannak; vége-hossza nincs a mesének, ölelés ize van a szavaknak, s úgy szorítjuk egymás kezét, mint akik válni el sem akarnak; mi — földik. / 11
