A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-10-17 / 42. szám
— Hogy az az égbe lakozó... — káromkodik Bakó Demeter, és saját embereit nézi, akik csomóra gyűrődtek a hídfőn túl. Hát bizony ezek is kelhettek volna által egy kicsit tisztességesebben. Viszont, igaza van ennek a nemes embernek, hadnagynak, mert bizony, a hajdúkra is ráfért volna egy kis fegyelmező gyakorlat. A halál már nem izgatja a hajdút, egyáltalán. De addig, amíg keresztül gázol rajta! De nem is az érdekli egyáltalán, hogy ő meghal-e, avagy nem, hanem az, hogy haljon meg ama másik! A török! Azaz hogy... eme másik török, vagyis a német. Mert mindegy az, hogy kinek, vagy minek hívják, egykutya. Nézi a hidat, az embereket, majd a hajdúkat próbálja kellő helyre igazítani, hiába minden, komoly ellenállásról szó sem lehet. De ha már a paraszthad ilyen olcsón, sőt bután adta fel a hídfőt, a két nemesi hadnaggyal az élen mintha jóvá akarnák tenni, akik nem szaladtak el, először Is meggyújtották a hidat, mégpedig úgy, hogy a közeli mocsárból tavalyi nádat és nádcsörmőt hordtak rá. Az átkelést tehát egészen késő estig megakadályozták. Dehát, ha az ellenség mind egy szálig bolond volna! Csakhogy annak is van esze. Csak addig biztosítja a két nemesi hadnagy a hidat, amíg ők a hajdúkkal a faluban, de lehetőleg a földesúri udvarházban berendezkednek a védelemre. De közben már futárokat küldenek a fővezéri táborba erősítő csapatokért. Ha azok megérkeznek, azonnal támadni. A császáriakat neki szorítani a pataknak. Igen, ez lesz az. — A hídfőt minden erőtökkel tartani, amíg mink az udvarházban berendezkedünk! — adja ki a parancsot és gyerünk csak. Rendezni a védelmet... s vezeti a hajdúkat be a faluba, aztán ott meg az udvarházba. Az osgyáni udvarház nem valami sokban különbözik a környékbeli, vagy akár a távolabbi udvarházaktól. Az udvar legmagasabb helyén maga a kastély, itt földszintes, terjedelmes, tágas épület. Széles oszlopos tornáccal, mire fel lehet hajtani a kétlovas vagy négylovas kocsival, hogy aki érkezik, vagy indul, fedél alatt szálljon le, vagy szálljon fel, nem éppen azért, hogy így az időjárás miatt kényelmesebb, nem süti a nap vagy nem veri az eső, hanem csak azért, mert így előkelőbb s nemesi udvarházhoz illőbb. Nemes és nemzetes Hamary Dániel az udvarház és a falu és elég komoly földbirtok ura, idősebb ember már, semmi nevezetessége nincs az égvilágon, csak az leginkább, hogy egy munkácskörnyéki nemes lányt vett el feleségül és egyetlen lány volt, akinek utána jött az édesanyja és aki sok újdonságot hozott magával arról a tájról, többek között azt is, hogy olyan italt tud készíteni, amibe zöld diót is teszen és ami olyan jó és ízletes, hogy az embernek nagy kedve kerekedik tőle, vagy pecjjg olyan mérges lesz, hogy minduntalan széjjelnéz, hogy vajon kit is üssön hamarosan agyon? A kastély ebédlőtermében terített asztal várta a bevonulókat, mindenféle húsokkal, kalácsokkal és italokkal. Maga az anyós, vagyishogy az idős asszony már jóeleve ott ült az asztalfőn, széles csipkéjű és bodros főkötő a fején, selyem réklijének két karöltőjén is széles csipke, a szobalányok és szolgálók a háta megett. A veje, Hamary Dániel alacsony, kopasz, de ami legnagyobb baj, elhízott ember. Nincsen olyan eledel, hogy ne dicsérné, nincsen olyan ital, hogy meg ne inná, s mindig hangosan beszél, mintha veszekedne, s most karonfogja, húzza bé hol egyiket, hol a másikat. Ha kapitány, ha helyettese vagy hadnagy nem kerül, közönségesebb ember is megteszi. Ez azért van így, mert maga Hamary Dániel igen nagy forradalmi érzelmű ember, és hát így esik neki jól. Ö így tudja szolgálni a szabadságharcot. Felesége, aki egyébként igen jó megjelenésű asszony, egyáltalán nem mutatkozik. Olyan sok ilyen dolgot látott már, hogy most lefeküdt, mintha beteg volna és nagyokat nyög, ha jön a szobalánya vagy akármelyik szolgáló. A felkelők bejönnek, de a hadnagyok és a kapitány is éppen csak benézett, aztán mentek ki, hogy irányítsák a védelemhez Kosik József rajza való készülődést. Ami nem is lenne olyan nehéz, hiszen elég magas és erős téglakerítés veszi körül az egész udvart, a kerítésen kívül árok, ami szinte sáncnak is megteszi. Az udvar egyik felén magtárak, ólak, béreslakások, vincellérház, kertészház, kondásház, kovácsműhely, kerékgyártó műhely, mint ahogy az már az udvarházakban lenni szokott. A zsákai kis hajducsapat itt van Makó Demeterrel, Németh Balázzsal, és Cseppentő Ferenc immár annyiszor segített a bajon a tűzzel, hogy itt is azt hiszi, hogy itt is ki tud segíteni mindent és mindenkit a bajból. Még eddig soha nem csalódott, hátha most sem hagyja cserben a tudománya? Egy jó szekér szalmát azonnal a hídra szórni, elég száraz, ha tölgyfából van is, de ha jó tüzet kap, megég. Egy béres befogott négy ökröt, s odaállt a szalmakazal mellé, és rakodni egy kettő, egy-kettő. Dehát bent se rossz, ha meghányják pávával, szalmával az árkot, kívül a falon, elég távol van az árok épülettől, színtől', hogy kárt tehessen. Igen, így kell várni az estét. Mivel lehet, hogy a császáriak az estével megérkeznek. És ha megtudják, hogy mi a helyzet, meg is érkeznek. Na de, ha már a paraszthad ilyen ostobán adta fel a hídfQt, a két nemesi származású hadnagy mintha jóvá akarná tenni amazok bűnét, embereiket egyenként oktatgatják ki, hogy mit s hogyan tegyenek, ha amazok jönnek. S alkonyattájt volt az idő, mikor jöttek. Lovak lába alatt dübörgött a híd, ágyúkerekek csattogtak, de alig érkezett a hídra az eleje, hátrábbról megdörrentek az ágyúk, hogy az átkelést biztosítsák, de emitt, a híd innenső végén fellobbant a tűz. Eleinte nagyobb volt a füst, mint a láng és nem egészen hátra, de az ájer úgy oldalvást is kavarta, aztán fellobbant a láng és megszólaltak a kevés parasztok puskái, flintái. Az, udvarház mellől meg az a két kis ágyú, amit ott állítottak fel, nem lesz könnyű ezen a ponton által jönni a patakon. A tüzet, ha nem is könnyen, de eloltották volna, hiszen, ha cseberrel hordták volna is a vizet, de meggyőzték volna. Mert a füst éppen úgy eltakarta őket a felkelők szeme elől, níint fordítva. Oltották is, hiszen a szalmatűz nagy lánggal ég, de hamar kilobban, egyébként pedig nem a Belgiojoso tábornok hadseregéről van itten szó. A felkelők azt hitték, hogy minden erejüket latba vetik az átkelésért, és végül is, mikorra teljesen besötétedett és a tűz immár csak a híd deszkáiban izzott, látják, hogy előttük nincsen egyetlen egy szál ellenség sem. Ellenben hátuk mögött, a faluban egyszerre fellobban a harc. Agyúk is szólnak, puskák ropognak és valami ég, mégpedig igen nagy lánggal és fekete füsttel. — Becsaptak bennünket! — kiáltja egy paraszt sírva. — Be. Mert hagytuk magunkat, de... hol van kelmed, bátyám, — fordult erre, arra Boross Gergely. — Itt volnék én, ecsém, de ... bárcsak ne volnék, de... a világon se volnék... — feleli amaz s Ide jön. — Mért ne volna? — Mert hogy... ilyen csúfra menni, mint mink ... Ezek a szaros németek bolonddá tettek ... Ogy szégyellem magamat, mint a kutya! — Nem érdemes. Mert immár úgyis megesett. Hanem ehelyt nézzük, amiből élünk! — Mit tehetnénk? Hiszen látod, hogy úgy széjjel szórtak bennünket, mint a szemetet. — Egyszer hopp, máskor kopp. Hiszen, tudja ezt maga nagyon jól, bátyám. Hanem ... szedelőzködjünk azonnal, oszt menjünk. — Hova? — Erre ni, az erdőbe. Arra a részre, amit úgy hívnak, hogy Hosszúhát. — Mit csináljunk ott? — Először is innen azonnal menni kell, mert lehet, hogy máris erre fordítottak a kutyák egy csapatot, másodszor pedig mindezt nem vihetik el szárazon, vagy mit gondol kend? — Hogy-hogy nem vihetik el? — Hát úgy, hogy visszaadjuk. Hun kerék, hun talp. Most majd mi következünk. Emberek! Ide hozzám! — mondja kicsit hangosabban. — De hát ecsém, hiszen ... hányán vagyunk mink? Tudod, hogy hányán vagyunk? Egy, kettő, három négy... — kezdi olvasni a sötétben ide gyülekező parasztokat. Nem sokan vannak valóban. Negyvenhatan vannak összesen. Vulytatjuk
