A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-10-17 / 42. szám
A harács és a dupla zsold a legnagyobb lelkesítő egy merőben Idegen nyelvű hadseregnek, s Basta György hadmozdulatai olyan pontosan működnek, mint az óraszerkezet, most csak menni, most fertályt ülni. most felet, most egészet, most hatot, most tizet, és mire eljön az éjfél, vagyis ha elveri a tizenkettőt, készen van a teljes és tökéletes győzelem. Bocskai is Kassáról küldözgette parancsait. A vágtában hozott jelentéseket meghallgatta, megkérdezte az újdonsült hadsereg újdonsült' fővezérét, Homnnay Bálintot. az ráhajolt a kézmetszésű térképre, gondolata ide-oda röppent, mit tenne ő, ha Basta helyén volna s mit teszen annak józan ész szerinti lehetőségével szemben? Homonnay olyan ember, hogy annyira gyűlöli a németet, hogy még a törököknek sem bír miatta megbocsátani, sőt. Annak a magyarnak is könnyen odasózna, aki németes gúnyában jár. Tudja, hogy ő tehát nagvon türelmetlen ember és így Bocskait kérdezi, hogyan is lehetne néki okosan s minden akadályt legyőzve vezetni a háborút a minden akadályt szétverő győzelemig. S Bocskai megpróbálja neki megmagyarázni egy diadalmas hadvezér módszerét. A szabadságharc és minden szabadságharc vezére nemcsak a szabadságharc seregeinek a fővezére, hanem szétszórásra, megsemmisítésre szánt császári hadak tökéletes ismerője, szándékainak értője is. De még így sem elég az, hogy van hiszen mint népet is ismernie kell, amely nép azokat a zsoldosokat adta, mint ahogyan, de még jobban ismernie kell a szabadságharc katonáinak vágyát, természetét is. Ha így emberrel beszél, úgy beszéljen, mintha az egész néppel beszélne. Igen ám, de a magyar szabadságharcosok között is vannak hajdúk, jobbágyok, nemesek, székelyek £s ráadásul: ahány ház, annyi szokás. Vagyis a Partiumban és a Részeken sem egységes tehát a nap. Ebben a faluban másmilyenek a szokások, formák mint a másik faluban... Hogy lehet hát úgy beszélni a hadsereggel hogy minden egyes ember külön értse, higgye s lelkesedjen? Ügy, hogy szívből és lélekből szól az ember ahhoz az emberhez, akinek szintén szíve és lelke van! Magyarul beszélni a magyarnak, de úgy, hogy az is felzokogjon rá megint és megint aki a Balkánról jött is magyarnak, vagy a töröktől állott át valamilyen alkalmas időben. Vagy... a francia eretnek üldözés elől szaladt ide, vagy ... valamelyik román elcsánborgott a hegyekből és itt ragadt. Utóbbiak néha valóban csak egyenként szállingóznak, de megesik, hogy szinte tömegesen ragadnak meg. fegyverbe állanak magyarok ellen mint ahogyan legutóbb is, amikor Mihály vajdával betörtek Erdélybe, és Kolozsvárt is elfoglalták (igaz, hogy a székelyekkel együtt 1. de a bukás után nem ment vissza mind Moldvába, akt életben maradt. Az ellenségből már mára Igen sokan barátok lettek. De mégis csak a hajdúk azok, akikkel nagyon tudni kell beszélni. Kiváltképpen, ha belekóstoltak a győzelembe. Ügy érzik, hogy íme, miénk a világ, és sose halunk meg. Legfőképpen úgy érezte Lippai Balázs, akinek ötszáz lovas hajdúja volt és akihez Németh Balázs is tartott, ötszáz gyalogossal, de akiket túlnyomó részt parasztokból toboroztak. Basta Györgynek tizenötezer főből álló kipróbált hadserege volt._ És a feladat az lett volna, hogy ne támadják, hanem a bevált módszer szerint oldalazzák és cselvetéssel bomlasszák, hátbatámadják, egyszóval, lassan, megfontoltan aprózzák széjjel a Basta seregét. Az első pár napon úgy látszott, hogy sikerül a sereget széjjelugrasztani, de Lippai Balázs, aki életében először parancsolt komoly hadcsoportnak, nekivadult, szemtől-szembe támadta meg a császáriakat. A krónikaírás bizonyára hűen tükrözi vissza (legalábbis tényszerűen) az akkori hadiállapotot, miszerint: „ ... a hajdúk nem tudták sokáig tartani magukat, a tízszeres túlerővel szemben.“ Igaz, hogy Álmosd alatt igencsak ötven császári esett egy hajdúra, most meg tíz. Legfeljebb tizenegy vagy tizenkettő. De ütközetben szerencse is kell, nemcsak bátorság, itt vajon lenne egy kis szerencséjük? A szerencse megindult volna, mert Bornemissza kapitány kétszáz kopjással jött segítségre, Németh Balázs kapitány is felfelsorakoztatott a faluból, Osgyánból a patak hídjához ezer gyalogost. Méghozzá olyan két hadnagy vezetésével, mint Boross Gergely és Gaál Péter, a két szatmári nemes. íme, milyen forgandó az ember sorsa. Otthon nekik adják a dézsmát, a jobbágyok meg adják a kilencedet, meg a füstpénzt, meg a húsvéti kalácsot, most meg ők vezetik őket a csatába. Ezer jobbágyot, akiknek nagyrésze fiatalabb, és méghozzá itt állottak be igen sokan, tán fele is a sorba a faluból. Ami igen szép és hasznos dolog, csakhogy az a baj, hogy nem tanultak semmiféle harci gyakorlatot, mivel nem volt rá idejük. Nem baj, bátrak, erősek és ami fontos, igen nagy hozzáértéssel van kiegyenesítve a kaszájuk. Már akinek van. Mert vannak aztán, akik csak vasvillával állottak be a sorba. De aztán olyan is van, akinek puskája is van, meg kardja is, s csak Isten tudja, hogy honnan kerítette. Valószínű, hogy igen régóta kushad az már az ereszben. Ha nem is tudnak ezek a parasztok hadakozni mindig, azt tudják, hogy nincsen olyan eldugott fegyver, amelyre elébb-utóbb rá ne találna az Igazság. A patakot az őszi esőzések megduzzasztották, a Lippai Balázs terve az volt, hogy ha az első roham nem sikerül is, híre sincs a bajnak. A gyalogosokat két nemesi hadnaggyal az élen Németh Balázs a hídfőnél kétféléi felsorakoztatja, hogy fedezzék az átkelést a patakon. A császáriakat nem engedik át, majd csak akkor; amikor vagy Bornemissza kapitány, vagy valaki más csapatával jó kerülővel oldalba és hátba támadja. A hajdúk <hát a hídnak eredtek, ami nem valami ünnepélyes látvány, volt ló, amely a dübörgéstől megbokrosodott, de olyan is volt, amelyik lovasával együtt a patakba dőlt vagy bukott, zaj, zsivaj, tolongás. A parasztok elébb csak nézték, de egyszercsak rémülten harsog a kiáltás: — Emberek! Szaladjon mindenki, amerre lát! — Álljatok meg, hé, hé! Hát hová nyargaltok? Hiába minden, szaladnak ész nélkül. Azt hitték, hogy a hajdúk menekülnek s egy pillanat alatt nekieredtek és nyargalt, ki merre tudott. Legtöbbje nem a faluba, hanem a falun oldalfelőli erdőségbe. Akik a faluba nyargaltak, a kiegyenesített kaszát leütötték a nyélről és belé az ereszbe megint. Aztán tenyerüket összecsapkodták, odaballagtak a sövénykerítéshez és bámultak ki az utcára, az utcán keresztül belé a világba. (Nem baj, legalább lesz megint kit verbuválni, ha rákerül a sor.) Boross Gergely a híd lábánál balfelül, Gaál Péter még jobbfelől egyenesedik fel az eléggé mély, füves árokban, és bámul a szerte széledő parasztok után, mint két tébolyult. így se jártak még hadnagyok mostanában. De tán azóta se, mí^ta világ a világ. — Nézze mán bátyám, hát micsoda emberek ezek? Hé! Hé! Álljunk meg, hé! — s kardját kirántja, avval hadonász. De semmi. Akik hallják, még nagyobbakat lépnek elfelé, vannak, akik ugranak, mintha versenyeznének. — Nem emberek ezek. Gyáva disznók ... Bezzeg, ha az én jobbágyaim lehetnének itt... — mondja az öreg és hangtalanul zokog. Boross Gergely most már az átkelőket próbálná lasabb menetelésre bírni, de hiába. Mert a hátulját Bakó Demeter hadnagy nógatja, hogy: — Gyerünk, gyerünk, mert a nádflők itt vet fel bennünket! — Neki is igaza van. Ö tudja, hogy vészesen közelednek a császáriak, s mire ide érnek, be kell feküdni a védelmi helyre., A parasztfelkelők mindebből mit se tudnak, ők csak menekülést látnak a sietségben, és ők még amazoknál is jobban nekierednek. Dicséretükre legyen mondva, voltak, akik szaladás közben visszanéztek, és ahogy látták tisztjeiket, hogy nem szaladnak, hát visszafordultak és ők is pontosan úgy néztek a többiek után, mintha az imént más eredt volna neki a világnak, nem ők. Olyanok is kerültek aztán, akik nem tettek egyetlen lépést sem. Boross Gergelynek is maradt huszonöt vagy huszonhat embere, Gaál Péternek is. Azért nem lehetett egyelőre pontosan tudni, mivel néha a szemük megrebent, amikor olvasták meg őket, és rebbenéskor duplán láttak. Németh Balázs utoljára jön át a hídon s látja a két hadnagyot, akik a kevés emberrel úgy rakták meg a hídfő lábát, mintha megvolna valamennyi ember. — Hát tik... hát az embereitek hol vannak? — hüledezik. — Ennyien vagyunk, mert itthagytak bennünket ezek a rongy parasztok! — mondja Boross Gergely. — Hova mentek? Most Gaál Péter válaszol, tán csaknem úgy, hogy még úgyis menteni azt, ami menthető. — Azt hitték, hogy a keskeny hídon való átkelés menekülés és beleszaladtak a semmibe! De nem rongvemberek ezek! Csak hát semmi harci oktatást nem kaptak, csak egyenesen hoztuk őket az ütközetbe, ez nem olyan egyszerű. Ezt nem is lett volna szabad megcsinálni velük. 12
