A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-10-17 / 42. szám
VERES JÁNOS : Jelkép voltál Vagy egy másik versében: Júlia kút szemem, olthatatlan szenem, végtelen szerelmem. Ez a költő ír elsőnek a magyar tájakról és évszakokról, a Dunáról és a hegyekről, a harmatos fűről, a messzi kék égről, a vonuló darvakról, ő említi várainkat és városainkat érzelemmel átfonva, ő is tudja, akár egész Európa, hazája és nemzete szerepét a Dunánál: Ö én édes hazám, te jó Magyarország, Ki kereszténységnek viseled paizsát... Várakban él, mint hivatásos katonatiszt, várról várra száll, harcol s olykor betyárkodik, akár kortársai, akik a meglazult erkölcsű korban nem riadtak vissza egy kis erőszaktól. Hozományvadász és kikosarazott udvarló, de verseiben egy új világ nyílik ki. Kegyetlen, metsző élességgel feltárja életét s vele egyetemben koráét és társadalmáét. El kell hinnünk minden szavát, nem álcázásként írta őket, hanem lelki szükségből, vallomásként. Innen van, hogy emberek és törvények közt botorkálva a végső nyugalmat keresi. Az ő ajkáról száll fel a bűntudat és bűnbánat csodálatos vallomása: Kegyelmes Isten, kinek kezébe életemet adtam Viseld gondomat, vezéreld utamat, mert csak rád maradtam. „Ungarns, séd impius“ — magyar, de hitetlen — írták fel róla ellenségei sugallatára, aki pedig mélységesen átéli istent. Ahogy rágondolok, szemem előtt újból elvonulnak a várak, az ő várai, Zólyom, Kékkő és Dívány, majd Eger, ahol Losonczy Annának udvarol, aztán Jókő roppant vára fent Nyitra megyében, ahol a kacér Annával találkozik, majd a királyi Pozsony, ahová apját bebörtönözte az ármány, s ahonnan az apa megszökött és lóháton vágtatott el Bálinttal egyetemben Lengyelhonba, oltalomba. Ütba ejtették Liptóújvárt, a Magas-Tátra alatt, családi kisebb fészküket, ahol később is pihent mindig egyet az üldözött vad, mert Balassi Bálint az volt. Száz ellensége riasztgátta a bécsi császárral s minden igénybevehető magyar feudális institúcióval. Csodálkozva kérdjük, mikor írta verseit a nyughatatlan lovas? Egyszer csak feleségül veszi rokonát, Dobó Krisztinát, majdnem idilli fény hull rájuk. Ekkor a Dobó-rokonok csapnak rá, képtelen vádakkal illetik. S Bálint, aki már megjárta Erdélyt, s volt ott a fejedelem barátja és foglya is, nem bírván a túlerővel és furfanggal: ismét lengyel földre bujdosik. De képtelen hosszabban idegenben élni. Hazatér, hogy menten hadba vonuljon. Hazáját védve Esztergom ostrománál 1594 tavaszán, török ágyúgolyó halálra sebzi. * Élesen csikordult a szekér, amely kihűlt tetemét a Vág völgyébe vitte, felfelé a szikrázó havasok alá, a fenyőszagú Liptóba. Hybbe községbe, melynek templomában apja és öccse nyugodott már, hogy ott kapja meg a végtisztességet. Ment, mendegélt a szekérke a várak között s a várak tisztelegtek a halottnak. Mondják, hogy koporsóját hű emberei azzal a piros zászlóval borították be, amelyet a harcokban mindig maga előtt vitetett. A zászlón Dávid király képe volt, lanttal a kezében, a győzhetetlen királyé, ki holta után kezdett élni igazán, mert költő volt és énekelt! Kisgömöri, Kisgömöri, vágyam a név gúzsba köti... Megköti, bár ö nevelte. Kietlenné, csúffá tette. Te szerény név! Jelkép voltál, pompáztál, mint büszke oltár. Bűbájadban szentül hittem, gerle búgott betűidben ... Kicsiny falu, alig látszik, s útja foszforként világít. Jelzi: ott a menedékhely, elémtűnik minden éjjel. S bűvét tőlem elorozták, fái komor tilalomfák. Vigaszt terem dombja, földje, s két szakadék vág el tőle. Üres szék egy messzi házban: engem vár, bár nem is láttam. Azt, mit hajdan nekem mértek, elkobozták kemény ércek. Képzeletem: örvény fészke nem szádja meg holdas béke. Eget, földet vadság sodor, letörik a jázminbokor. Olyv gubbaszt a tölgyfaágon, prédája a szelíd álom. Gondból derű nem csírázik, falevél, fű vérben ázik. Szörnyű a kép, szemem veri: mint egy bolond rémképei. BÁRCZI ISTVÁN Kisgömöri, Kisgömöri, utcádat a köd elfödi.. Mi oka, hogy úgy siettél? Kettőt léptem, s elkergettél. Oda a nyár, lángja hamvad, szél felel a bagolyhangnak. Amott jön egy karcsú alak, lába alatt forrás fakad. S ott jár, ahol sosem vártam, a fehér hold udvarában. Sorsom málló Déva-vára nem zárhatja zord falába. Nem akarom, s nem is tűrné. Dallá váljék, erős tűzzél Földem kopár, nem termőföld, rajta jég és árvíz dőzsölt. Napom fakó bádoglapja melegét már rég kiadta. Madaram a fehér páva, porba ernyed törött szárnya. Vádat ír a porba, fűbe, s nincs, ki értőn kibetűzze. Virágom a halott rózsa, ébresztgetném évek óta. Kisgömöri sarjúillat, messzebb van már, mint a csillag. Ifjúságom tűnő tája kihalt, mint a régi csárda. Szőke haj száll hűvös szélben, nád siratja veszteségem. — Kisgömöri, Kisgömöri, szavaim a pók beszövi..! Születésnapomra Anyu ha tudnád micsoda hülyeség púder szaga van meg bor szaga rámdobálja kerge vetületét nehéz annak ki így áll egymaga bekeretez körém feszül az ajtó anyu ha tudnád micsoda ketrec-ráma kint éj bent púder meg bor szaga én meg itt állok ajtók közé zárva Megszüliél látod ezen az éjszakán belémcsorgott ez a fekete éj rámdobálja vetületét a lárma öledbe emelj anyu most mesélj mesélj nagyon szomorú vagyok Jóskától kértem kölcsön tiszta inget mondd el még egyszer hogy lesz amikor megnövök én meg biccentek intek Mert te nem tudod micsoda hülyeség púder szaga van meg bor szaga rámdobálja kerge vetületét nehéz annak ki így áll egymaga bekeretez körém feszül az ajtó testek suhannak át egy-eqy dalon huszonegy év mormolom eszelősen anyu ha tudnád micsoda fájdalom. 11
