A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-10-17 / 42. szám

H em tudok a Vendeszögtől egészen elsza­kadni, kijárok oda akkor is, ha már a dér sárgára csípte a rét zöld szőnyegét, és ha a szél csipdesi is a fülemet. Hisz ott, a Vendében minden olyan szép, min­den olyan érdekes. Még most is! A széllel együtt fut a rét száz meg száz cigá­nya: a mind egyformán fakó, tüskés-borzas, szá­raz kóró. Hempereg, bukfencet vet, ugrál, csörög, fut a szél szárnyán mindahány. A száraz kóró, ha még úgy ugratja is a szél, még nem jelent életet. Valamelyik költő legfel­jebb metaforának használhatná. Vagy példázód­­hatna: íme, a növénynép nomádjai népvándorlást rendeznek. Mert valóban nyilvánvaló, hogy a Sal­­sola, Corispermum, Camphorosma és Plantagno arenaria, ahogy az én cigányaimat Linné és Ki­­taibel urak elnevezték, csavargó életet élnek még holtuk után is. Elbarangolnak sok-sok kilométer­re, még az Ipolyon túlra is eljutnak. Lám, a többi növény már polgárosult életet él: télire Jénává szárad, szépen megtermékenyíti lehulla­­. tott leveleivel a maga állását, ha pedig cserjévé nőtt, ott helyben marad. Csak ezek a széllel ker­­getőző kórók szakadnak ki tövestől és hűtlenül elhagyják a földet, amelyen születtek, amely őket táplálta. Miért kelnek így útra? Elég ha az ember séta közben elcsíp néhányat a Plantagnóból vagy kószáló testvéreiből. Egy kis vizsgálat megadja a választ. A fakó és nagyon csúnya kóró nem egyedül kél útjára, hanem ci­gánymódra magával cipel egy egész családot. A magvait. Ezeket az apró szemeket hurcolja ma­gával árkon-bokron keresztül. A sok bukfenc és cigánykerék arra való, hogy itt is, ott is kipoty­­tyanjon egypár szem: őse az ivadékok végtelen so­rának. Az a faj fenntartója, megmentője, terjesz­tője. Ennyit mondani olcsó tudomány. Akkor sem mondok egetverő bölcsességet, ha megcsodáltatom a magot. A növény a magtermés pillanatában a legtagoltabb. Azért van gyökér, szár, levél, bimbó, kehely, szirom, termő és porzó, hogy a növény küzdelmes élete folyásának célja beteljesüljön: magot kössön. Talán igazabb is ez a meghatáro­zás: végleges növény a mag. A növény magjáról Vándor kórók szoktunk beszélni, pedig illőbb volna a mag nö­vényét emlegetnünk. A magban elvileg megvan mindaz, amit mi mint növényrészt egyáltalán elgondolhatunk. Ez oly természetes, mint az az analóg tétel, hogy logikai következtetés révén csak azt az eredményt érhet­jük el, amely már úgyis benne van a logikai tétel részeiben. A magban benne van a növény életének kezdete. Vajon miképpen? Izgató kérdés. A válasz olyan világregény-féle volna. A mikroszkópnak, késnek és vegyszernek együttes közremunkálásával a tudósok már fesze­getik .a titok nyitját. Meglesz egyszer az is. Addig azonban inkább nézzünk szét a Vende­­szög homokján! Milliárdokra megy azoknak a magvaknak a száma, amelyek lábunk előtt végig­heverik a földet. Nemcsak vándor kórók élnek itt, hanem talán még százféle más növény is. Nincs tenyérnyi darab, amelyen néhány növénymagocs­­ka ne szunnyadna, várakozna, életet álmodva. Csak a száraz kóró vándorol. Fújja a szél, ké­­nye-kedve szerint. Valahol azonban csak megáll még ez a kóró is. Meg bizony. Az új évben meg­nő, és jövő őszre újra megkezdi a nagy vándor­­járást. Furcsa sors. De vajon ilyen ember-kórók nincse­nek!? HAJDÚ ANDRÁS A nő, akinek elvei vannak Legjellegzetesebb, legszembetűnőbb s egyben legértékesebb jellemvonásom­nak azt tartom, hogy nekem elveim vannak. Ennek a tulajdonságomnak köszönhetem, hogy bármely helyzet­ben tájékozódni tudok, képes vagyok azonnal dönteni s ezzel a legkényel­metlenebb helyzetekből is kivágom magam. Az elvtelen ember olyan, mint a csónak a viharos tengeren, melyet ide oda dobálnak a hullámok. Nekem ettől, szerencsére, nem kell félnem. — Elvekkel jutok a legtovább és a legbiztosabban — járt a fejemben, amikor kérvényt Írtam, felvételre je­lentkezve egy fontos vállalatnál. A kérdőívhez szándékosan retusálat­­lan fényképet csatoltam és elhallgat­tam színésznői sikereimet, amelyeket a „Meztelen igazság“ című film neo­­realista jeleneteiben arattam — az újságok szerint is ezek voltak a film legjobb jelenetei. — Elvem az, hogy a jelentkező szellemi képességei a döntők — mondtam unokafivéremnek a sze­mélyzeti osztályon. Nyilván ugyanez volt a véleménye a vállalat vezetősé­gének is, mert azonnal elintézték a felvételemet. Mint az osztályvezető jobbkeze to­vábbra is érvényt szerzek elveimnek. Ennek köszönhetem, hogy szorgalmas, ügyes és meg nem alkuvó nőnek tar­tanak. Ha arról van szó, hogy szilárd alapokra kell helyezni kolléganőim munkaerkölcsét, sohasem beszélek erről a főnöknek a hátuk mögött, mindig előttük hozom szóba a dol­got. Főnököm kimondottan csinos em­ber. Gesztenyebarna, széles vállú, gö­rög metszésű orral. Természetesen in­­teligenciám jelzi, hogy tetszem neki. Az ilyen dolgokat azonban elvből nem veszem észre munkaidő alatt. A múltkor találkoztam vele a lép­csőházban. — Júlia — súgta oda —, gyere fel este hozzám, egyedül leszek otthoni Elutasítottam. — Szó sem lehet róla. Ellenkezik az elveimmel. Egy nő nem illik, hogy felmenjen egy férfi lakására. Legfel­jebb megfordítva .., Délután hatkor, pontosan, mint egy angol lord, becsöngetett. Ebből nem nyitottam rögtön ajtót, jó hangosan megkérdeztem, hogy ki az, megbizo­nyosodva róla, hogy nem valami be­törő áll kinn. Remek este volt... Igyekeztem ál­landóan fenntartani a társalgás fona­lát s a csillárt is égni hagytam, mert idegen nemen levő két személynek nem illik egyedül lennie egy sötét lakásban. Reggel negyed órával ko­rábban mentem munkába, mint a fő­nök. Elvem, hogy mindig a nő keljen fel elsőként... Elsején felemelték a fizetésemet. Meg vagyok elégedve. Hála elveim­nek, mindig reálisak az ambícióim. Ebből látni, hogy nemcsak a könyv a legjobb barátja az embernek, de az elvek is, mert ha mindig és minden körülmények közt ragaszkodik hozzá­juk, azt végül is mindenütt észreve­szik és értékelik. DAGMAR WAGNEROVÄ ford.: — ta — f

Next

/
Thumbnails
Contents