A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-07-11 / 28. szám

gyón és szétbonthatatlanul nőnek ezek egyike a másikából.

Mindmostanig való alapja, eltartója, kamarája az egésznek a Részek. Ahol a török se tudott úr lenni, de a császár se. S ráadásul, vagyis szerencsére a népe pedig keményebb a kőnél és szorgalmasabb a hangyánál. Mindezt Bocskai nemcsak tudja, de ö is éli a többi részbeliekkel együtt, hát azért is járja mostan a Részeket.

A Részek: Szatmár, Szabolcs, Bihar s Békés megyék nagyobb része, néhol egészen le, Temesvár alá. Nem is olyan kicsi terület ez, s erejére, bőségére nézve nem is lehet más területekkel összehasonlítani.

Csakhogy!__ Bármennyire erős ez a

kicsi Részek, ahhoz mégsem elég erős, hogy teljes biztonsággal szembe szálljon az Oszmán Birodalommal, egyrészt. Mert másrészt meg a Német Császársággal is szembe kellene szállni! De még így se lenne a dolog elintézve. Mert a bizánci császárság mögött ott áll Nyugat-Európának igen tekintélyes része, hiszen Bizánc hiába irtja, pusztítja a Balkánon és Magyarországon át Észak- és Kelet-Európát, Dél-Európa, mint például a Velencei Köztársaság, Franciaország, Spanyolország a bizánci császársággal szövetségi és kereskedelmi szerződésben áll és él! Ezek nem tudják, hogy ezzel a barátsággal maguk alatt vágják a tát. Mert ha ez a része elesik, behódol, órájuk kerül a sor. Nekik csak a pénz kell, kereskedelem kell, haszon kell. Mit tehetne hát ebben a hatalmi szembenállással a Részek? S ráadásul mindkét hatalom elsősorban is azon van, hogy ne legyen itten Magyarország!

Bocskai nemcsak ezt, ezeket tudja, s nemcsak ez s ennyi keseríti a lelkét, hanem sokkal több, s keservesebb.

Az, hogy ha így megyen tovább a világ, belátható időn belül nem lesz többi magyar nép, mert nem lesz Magyarország.

Nemcsak a felnőtteket ölnék, irtanák németek, görögök, (és a törökök zászlói alatt tatárok, perzsák, örmények, albánok és mennyi más nép még), hanem a németek zsoldjában franciák, vallonok, olaszok, spanyolok, stájerok, sziléziaiak ... Hanem a gyermekeket is áttéríthenék a katolikus hitre azonnal. Az áttért helyeken a papok, nótáriusok, tanítók nyelve már nem magyar. Hanem német.

De pokol dolog, hogy... mennél vadabb és kegyetlenebb a császári politika a kis meggyötört magyar nép felé, annál ziláltabb és egyre bizonytalanabb saját népén belül is minden, de minden, ami van. A császár se lesz hatalmasabb, csak a népe szenved, mint az állat, ha verembe esik. Vagy csapdába kerül. De miért szenved a nép? Kiváltképpen olyan nagyon régóta a mágyar nép? Ugyan miért? Ha... egy szálig a németek mellé áll, akkor a török irtja, ha egy szálig a török mellé áll, akkor a német irtja, ha nem áll se ide, se oda, mindkettő irtja, de hol van az erő, amely ezt a népet a végpusztulástól megóvja?

Egyre áradó gondolatok özönében gázol át meg át, amint megyen kíséretével egyik birtokáról a másikra. De bárhová megyen, bárhol Időzik, egyrészt megint és megint felbolydul a létezés nagy és gyötrelmes kérdése, hogy mit, hogyan és miért, másrészt, jönnek, szállnak, íródnak hozzá a mindennapok történései. Kolozsváron érik el a Törökországban bujdosó erdélyi menekültek levelei, amit ifjú Bethlen Gábor fogalmazott vagy szorgalmazott nyilván, hogy őt, Bocskai Istvánt akarják Erdély fejedelmévé tenni. Méghozzá a hatalmas török császár felkérésére, Aki, már hogy a császár, kész hadakal is segítségére lenni.

Fiatal korában a császári udvar levegíjjében és főúri könyezetéban nevelkedett esztendőkig, nemcsak azért, de sok minden másért is hitte és vallotta tegnapig, azaz, hogy mindmáig, hogy a török hódítás hova-tovább elrásztja, de el is pusztítja az egész keresztény műveltséget, így tehát az egész Európát, de miért nem látják ezt egyformán franciák, spanyolok, németek, dalmátok, olaszok, angolok, hiszen láthatták volna, ha eszük és szívük volna, hogy az Oszmán Birodalom mit adott az eddig meghódított népeknek. Teljes elnyomást, zagyva istenimádást, és az emberi jog és szabadság teljes megszűnését.

ű azt hitte (mert valamiben mindig hinni kell), hogy a Kelet-római Császárság megállítja, sőt visszaveri a hódítást, ezért segítette azt, amennyit csak bírt. A legnagyobb tette az volt, hogy az 5 parancsa, hadvezetése szórta bele a Dunába Szinán nagyvezír negyvenezer emberből álló hadseregét Gurgyevónal. Nyomtalanul eltűnt negyvenezer főből álló ellenség, viszont az ő győztes hadserege is hova lett? Szétszóródot a császári parancsnokok keze közt, a végvári és benti várakban, s jó része a mocsaras, vizes rétekben, faluszéleken, s pásztortanyákon. Mint a császár hadvezére, vagy mint valamelyik várnak a kapitánya, összeszedhetné, de ő a császárt többé nem pártolja. Mert annak a pártolása nemzetpusztítás. Ha már mindenképpen pusztulni kell, akkor húzódjon meg az ember valamelyik várában, kastélyában és várja, amíg a nyakába zuhan a halál.

Az erdélyi menekültek írják, egyre írják kérő, sürgető leveleiket, hogy: „Az üdő és szegény hazánknak megrántott állapotja és országunkon kívül létünk haladékot nem szenved.“

A bujdosók vezére, Bethlen Gábor maKosik József rajza

ga is járt nála még a nyár közepén, Kerekiben volt a találkozás. Két álló nap és két álló éjszaka próbálta Bocskait meggyőzni arról, hogy a felkelés az élet, és a mozdulatlanság a halál, mindhiába.

Két kísérője volt Bethlen Gábornak, akik egészen fiatal emberek, tán még fiatalabbak, mint jómaga. S Bocskai nézi őket, nézi.

— Nézzétek, kigyelmedék — mondja — nem sok embertől tanultam az életem folyamán, de nagybátyámtól, Báthory Istvántól mégis csak tanultam egyet s

mást. Többek között azt is, hogy__senki

se láthat belé a holnapba. Meg aztán: a semmiből nem lehet csinálni semmit. Végülis: a saját lelkiismerete ellen nem tehet senki semmit. Na lássátck! Mindig jobban és jobban hallgatózom befelé, a szivembe, ide, ni! És ez még mindég nem mond semmi. Se azt, hogy igen, se azt, hogy nem. Csak hallgat, mint a siket kutya. Hát mit csináljak? Várok, amíg megszólal és tanácsot ad. Várjatok ti is. H* ugyan érdemesnek tartjátok.

Nincs tovább mit tenni, menni és előbb búcsúzni:

— Ha... rámtör egy német vagy kettő, vagy mindahány, nincs rá idő, hogy belé hallgatózzak a szívembe, hanem ki a kardot, és ütni, vágni, szúrni, mert ha én elveszek, elvész bennem a világ is, kedves urambátyám! — mondja Bethlen Gábor.

=-> Lehet. Sőt valószínű, hogy így van és én is úgy tennék. De most még nem tudom, hogy a német akar-ér engem agyonvágni, vagy a török, avagy mind a kettő?

— Kegyelmed urambátyám, nem Bocskai István kereki és más várak ura és nekem is szegről-végről rokonom, hanem maga az egész magyar nép. Ezért nem szabad megvárni a támadást, hanem elő azt a híres józan észt és ki azt a híres kardot a hüvelyéből, aztán ...

Hiába volt minden érv. A bujdosók elmennek és Bocskai megint járja a birtokait egyikből ki, a másikba be.

Felesége, Hagymássy Kata nemzetes asszony bármit csinál a várkastélyban, szeme minduntalan afelé az égtáj felé téved, amerre gondolja, hogy most ezen a napon hol lehet a hites ura? A hites ura él benne a vár minden zugában, szegletében, a kastély minden tárgyában, a kinti égtájakban és ő, itt él leginkább az Ő szivében.

A vár s a falu, s a közeli s távolabbi földek, birtokok élik saját törvényeik szerint az életüket. Hírhozók jönnek, mennek a kancelláriában össze is ülnek, tárgyalnak, beszélnek, nemcsak ők, a várbeliek, vagy a bujdosók, de egyre több honi ember, pap, földesuraság van, aki szeretné Bocskait felkelésre bírni.

Ez alkalommal Pethő János számol bá vidéki eredményeiről. Ezzel végzi:

— Ha legalább így állanánk fentebb, Szatmárban, vagy lentebb, Békésben, híre se lenne á bajnak. Ügy kiszórnánk aZ országból a németet, mint a rongyot.

— Így állunk. Még ígyebbűl állunk —bizonygatja egy fentebbi részekről való ember.

— Hát akkor — kezdené Pethő János, aki eddig járkált, s most egy faiba vert szegről csüngő dolmány előtt megáll. — Hát ez meg kijé? <— kérdezi megfelhődzve.

— Az? Az a Bethlen Gáboré. Mikor itt járt, vagy itt felejtette, vagy másmilyen ködmönben vagy dolmányban ment el, hogy fel ne ismerjék — válaszol Fekete Péter, Bocskai fiatal titoknoka.

(Folytatjuk)

ti