A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-11 / 28. szám
Szabadság és öntudat JEAN PAUL SARTRE 60. születésnapja alkalmából Szabadság, ez annak a lehetősége, hogy nemet lehet mondani. Szabadnak lenni annyit jelent, mint kimondani a nem et, ez lényegbevágó, végső ismérve az embernek, egzisztenciája egyedülvaló voltának feltétele. Ezt a lehetőséget nem korlátozhatja vagy semmisítheti meg a szükségszerűség külső dolgok vagy események felől jövő nyomása, egyedin csak annak árán, hogy az ember tárggyá lesz, múltjának megmerevedett formájává, absztrakt jelenségévé az általánosnak. Ä „nem“ kimondásának lehetősége addig tart, ameddig az öntudat. Az öntudat utolsó felvillanása adta meg a megkínzott testnek a lehetőséget, hogy odavágja a nem-et a fasiszta gyilkosok, kényurak és hóhérok arcába. A szabadság feltételezi az öntudatot és az öntudat a szabadságot. „Sohasem voltunk szabadabbak, mint a német megszállás alatt. Minden jogunkat .elvesztettük, a véleményszabadság jogárt kezdve. Nap mint nap arcul ütöttek, megszégyenítettek s ezt szó nélkül kellett tűrnünk... És éppen ezért voltunk szabadok. Azért, mert a náci méreg bevette magát a gondolatainkba, minden igazságos gondolat elenállás volt. S mivel üldözöttek voltunk, minden mozdulatunk, megnyilvánulásunk a szent elkötelezettség súlyával bírt... Minden pillanatban a szó szoros értelmében a szerint a banális frázis szerint éltünk, hogy »Az ember halandó«. S a döntés, melyet közülünk mindenki saját életéről és létéről hozott, autentikus döntés volt, mert szemtől-szembe a halállal kellett meghozni, mert mindig ki lehetett fejezni ezekkel a szavakkal: »Inkább a halál, mint . . .« És itt nem az ellenállási mozgalom kiváló egyéniségeiről beszélek, hanem valamennyi franciáról, akik az éj és a nap minden órájában, négy teljes éven keresztül mondták: N e m“ (Situations) Nemet mondani nem nem jelenti a lét tagadását, a körülöttünk lévő valóság semmibe vevését. Jelenti az öntudatnak, mint az emberi lét nagyszerű interpretálásának kikapcsolását, a valóság tárgyszerű, dologi jelenségeitől való elvonatkozást, kiszabadulást a struktúrák és alakulatok szilárd és megállapodott formáinak keretei közül. Beszélni nem feltétel, amelyre Descartes a rendszeres kételkedés híres módszerét felépítette. Nem is sejtette, hová lehet ezt a módszert fejleszteni, és milyen filozófiai végkövetkeztetéseket lehet segítségével levonni. Descartes korának fia volt, ez azt jelenti, hogy jó keresztény volt és eszébe sem jutott, hogy kételkedéssel az üresség szélére vigye a tudatot, szemtől-szembe a totális semmivel. Amikor megokolta és alátámasztotta a gondolkodó alany pozícióját, az istenhez fordul, mint aki a reális lét feltétele, azon törvényszerűségek létezésének biztosítéka, melyeket az emberi értelem a dolgok és jelenségek struktúrájában fedez fel. Ám Descartesnak istenről alkotott felfogásában ott a mag, melynek még két-három évszázadig kellett csíráznia, hogy forradalmat okozzon az emberi főben, olyan forradalmat, amiből nem sok volt a filozófia történetében. |y|i mindenen kellett keresztülmennie " 1 az embernek és mi mindent meg kellett próbálnia, hogy lényegében felfedezze az istenné válás vágyát, vagyis azt a vágyat, hogy megalkossa a szabadságot és átalakítsa a világot, saját tervei és elképzelései szerint. Át kellett élnie a keserűséget, ami azzal a küldetéssel jár, hogy ő maga lett magasabb célok és szándékok megvalósításának eszköze. „Ha egyszer feltör a szabadság az ember lelkében, az ilyen ember ellen már semmit sem tehetnek az istenek.“ (Legyek) A szabadság az ember öntudatában magán viseli pecsétjét a vágynak, úrrá lenni a külső és a saját lét adott állapotán, kiszabadulni a tárgyi valóság formáiban és az objektív történések törvényeiben megszilárdult szükségszerűségek nyomása alól. A szabadság azt jelenti, hogy nem-et mondunk mindennek, ami jelentőségében és funkciójában adott, rögzített. A szabadság leleplezi az ember szándékát, hogy önnön sorsának alakítója legyen, hogy saját elképzelései és saját tervei szerint megváltoztassa és átalakítsa a világot. Hogy a szabadság megadja a lehetőséget az embernek a nem kimondására, lennie kell tartalom nélküli tudatnak, lennie kell nem létnek, lennie kell ,,a dolgok apatikus közömbössége“ ellentétének. Megfosztva a tárgyszerűségtől, tiszta aktivitás, mely oda irányul, hogy a lét apatikusan közömbös realitásából kialakítsa a valóságot az ember számára. Ha azt mondjuk, hogy az öntudat azonos a nem-léttel, ez csupán annyit jelent, hogy nem a valóság passzív visszatükröződése, mint ahogy a valóság önmagában létezik, nem tárgyszerűsíthető, nem redukálható külső formákra vagy mozgásra. így nyújthat csak ugyanis korlátlan lehetőséget az ember alkotó aktivitása számára, melynek értelme megváltoztatni a világot, érthetőbbé tenni, értelmet adni neki emberi jelentőségekben és értékekben. A szabadság és az öntudat szemtől-szembe állítják az embert az ürességgel, amit meg kell tölteni, ha az ember nem akar áldozata lenni az önnön léte hiányából származó félelemnek és rettegésnek, miután ez a lét arra ítéltetett, hogy azzá legyen, amivé önmagát teszi. „Az öntudat léte annyi, mint önmagunk révén létezni, vagyis kialakítani saját létünket és ilymódon legyőzni magunkat.“ (L’Etre et le Néant) Az öntudat mint nem-lét mindenek előtt vágy a lét után, a lét hiánya. Az öntudat dologszerű akar lenni, lenni akar. És mégis nem válhatik létté azon az áron, hogy megszűnik, hogy azzal töltődik meg, ami nem lényege. A vágy a feszültség megnyilvánulása a tudat és a külső valóság, „az önmagáért való“ és „az önmagának való“ lét között. Tükrözi a valóság két ontologikus síkja közti viszony dialektikáját, amelyek abszolút ellentétben állnak egymással. Ebben a dialektikában tehát nem létezik az ellentmondás legyőzése felé irányuló mozgás, nem létezik szintézis, mely aezal küzdi le az ellentmondásosságot, hogy nem veszi tudomásul, de ugyanakkor a valóság új, magasabb síkjában tartja. Az „önmagáért való lét“ és az „önmagának való lét“ közti ellentét leküzdhetetlen. Megmarad örök forrásává a mozgásnak, a vágynak, a félelemnek — az emberi lét abszurdsága ontologikus jeleinek, amely lét minden erejéből a „létté válásra“ törekszik, ám ugyanakkor minden remény nélkül, hogy ezt a célját valaha is eléri. „A tudat hégeli, ez a legnagyobb illúziója.“ (L’Etre et le Néant) A tudatból mint nem-létből hiányzik bármiféle szubsztancionális forma, vagyis nem szubsztanciális. Descartes „szubsztancialisztikus tévedése“ abban áll, hogy a tudatot gondolkodó szubsztanciára redukálta, vagyis megadta neki a lét kompakt, önnön magába végérvényesen bezárt formáját, amely végül is börtönévé vált. Az önmagába zártnak, körülhatároltnak, megtöltöttnek végül istenre volt szüksége, hogy magára találhasson az őt körülvevő valóságban és ugyanúgy önnön^ magában. A kanti filozófiában az ,,én“ nélkülözhetetlen keretet jelent, amelyben az aktív szubjektum szemléleti formáinak segítségével emberi méretekké alakítja a külső valóságot. Az emberi „én“ szubsztanciális karakterének megbontása annak bizonyítását kívánja, hogy az ember aktivitása nem az „én“ produktuma, hanem ellenkezőleg az „én“ az emberi aktivitás produktuma. Ha egy képet nézek, vagy levelet írok, akkor mint az érdeklődés tárgyára irányított totális közvetlenség létezem. Ebben az aktusban nem vagyok semmi más, mint maga a jelen, tekintettel valamire. Csak amikor tudatosítom, hogy nézem a képet, levelet írok, bukkanok fel hirtelen mint „én“, mint személyiség, mint objetkum, amit ugyanúgy vizsgálhatok, mint a külső valóság többi objektumát. Mint személyiség, mint „én“ tehát csupán az önmagámról való gondolati reflexiók következtében kezdek létezni. Tudatára ébredek, tudom, hogy nézem a képet, hogy levelet írok, a tudatosításnak, a felismerésnek ez a folyamata lesz szemé- \ lyiségem kialakításának folyamata, saját énem, mint reflexióim központja, karakterének, jellegének kialakítási folyamata. Mint személyiség, mint „én“ önmagam számára azonban már a múlt vagyok, minden akció beteljesülése, megmerevedett nyom az önmagam megteremtésének útján. Ha a tudat az „én“ létezéséhez volna kötve, akkor struktúráját az én olyan ismérveiből vezethetnők le, amilyen az „emberi személyiség“, a „jellem“, a „temperamentum“ stb. Erre a feltételezésre épült a valóságban nemcsak az eddigi lélektan, de a szociológia és az embertan s úgyszintén mindazok a tudományágak is, amelyek az embernek ezeket, vagy más oldalait vizsgálják. A tudat „személytelen“ természetéről való megfontolások azonban az ember vizsgálatához való diametrálisan eltérő hozzáállásra utalnak. E hozzállás általános jellemzője az a feltevés, hogy a tudat nem a szilárd, változatlan „én“ intenciói közt fejti ki tevékenységét, hogy önmagában csak mint viszony, a tárgy, ra irányulás ténye létezik. Ebből következik, hogy mindazoknak a jeleknek, amelyek az „én“ ismérveit nyújtják, nem benne magában, hanem .kint“, a tárgyi valóságban — „a világ fiziognómiájában“ van az eredete. A szexualitás például nem „a szubjektumban“ van, sem a libidóban (Freund), hanem kívül, az emberek fiziognómiájában (ebben az irányban kutat ma az ún. fenomenálszexuológia). A pszichikai tulajdonságok nem a „személyiség“ belső természetéből folynak, hanem a minket körülvevő valóság természetéből. Kutatásuk tehát a valóság, az adott tények kutatásától függ. „Az ember lényegében vágy, hogy istenné váljon.“ Mily messzemenő következtetéseket vonhatunk le ebből az egyszerű mondatból, milyen újszerűén lehet alkalmazni a filozófiai alapfogalmakat. Lett légyen azonban bármennyire is vitatható e következtetések és interpretációk elméleti értéke, gyakorlati kihatásukat nem lehet elvonatkoztatni attól a szituációtól, amelyben a ma embere van. Olyan helyzet ez, amelyben egyetlen alternatíva az ember számára a humanizmus, de nem az utópisztikus, hanem az alkotó humanizmus vetülete, azé a humanizmusé, mely az "ember erőit és képességeit egy új, emberibb, valóban emberi világ megteremtésére mozgósítja. JÁN BODNÁR 14
