A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-07-11 / 28. szám

Az asztal felzsong hirtelen, kicsit erősödve, de a két magyar nem látja ezt, nem is hallja, mivel végképpen megvesztek. Állnak egymással szemben immár, egy kicsit közelebb Is hajolnak, most ez köp, majd megint ez, és most csend lesz hirtelen. Mindenki ide néz s apró fehér foltok, mint élővalamik mozognak lefelé lassan az öreg Gaál Péter háta mögött a falon. S ekkor kirobbant a hahota, röhögés.

— Ne hagyd magad! Csípd meg, te! Ne hagyd magad, tel Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! ... — hangzik a biztatás németül, lengyelül, tótul, románul, ilyenkor mindenkiből kiárad az anyanyelve.

Gaál Péter hirtelen kirántja kardját, lapjával az asztalra kondit:

— Kuss! Vagyis csend! «—> Fejével Boross Gergelynek Int: — Verjük szét ezeket, ecsém, oszt gyerünk!

— Hová? — kérdezi az megriadva:

— Hát oda. Bocskaihoz.

Boross Gergely kirántja híres kardját, ez a kard megjárta a mohácsi csatamezőt annak idején és tán még akkor is kirepült volna hüvelyéből, ha Boross Gergely ki nem rántotta volna, de kirántotta. És egyszerűen rávágott lapjával a háromágú gyertyatartőra. (A három ág a Szenháromság szimbóluma.) Az, persze, nemcsak kialudt nyomban, hanem össze is lapult. (Ólomból vannak ezek a tartók.) Mire Gaál Péter kilépett a széksorból hirtelen és egy pillanat, vagy két pillanat, de leverte rendre az összes asztali gyertyát.

A mennyezetről csüng egy íizenkétkaros gyertyatartő. Ennek rúd kellene, nem kard, de miért van itten Boross Gergely? Azért, hogy kapjon fel egy széket és volt tizenkétágú gyertyatartő, nincs tizenkétágú gyertyatartó. Ellenben vaksötét lett és észvesztő sikoltozás, tolongás, dübörgés.

A Palota összes termében, folyosóján lobognak ilyenkor a gyertyák, csakhamar ragyogás a vacsorázó terem megint, de felborult székek, összetört tálak, mocskok, mindenki próbál tájékozódni, hogy mi is történt itt tulajdonképpen? Fegyveres darabontok tódulnak be, ahá, a két magyar! Hol a két magyar? A két magyar nincs, nincs sehol sincs. Persze, mások is vannak itten magyarok de azok vagy lapítanak, vagy pedig túlságosan is hangoskodnak, ők keresnék ama másik kettőt, de ama kettő nincs, nincs, sehol sincs. Illetve vanni vannak, mert ebben a pillanatban szúrta keresztül olyan annyira az egyik kapuőrt, hogy csaknem belészegeződött kardjának hegye a falba. Míg a másik egyszerűen csak levágta a másik őrt. És már kint is vannak a téren. Onnan a szállásra, de nem be, a fogadóba, azt nem. Hanem az istállóba és lóra, lója! De nem kifelé a városból, hanem felfelé a hegyre! Arrúl felől egészen könnyű keresztül csörtetni, ugratni a gerádgyákon, kő is van persze, a falakban, még bástya is, deltát a két

ember nem először járt már Kassán és valószínű, hogy nem is utoljára.

Nagy botrány volt ez a Palotában, de még ez. Hanem igen nagy kár is, mert az összehívásnak nem lett olyan eredménye, mint amit várni lehetett volna. Annyi haszna mégis volt talán, hogy a Nagyasszony ezen az éjszakán határozta el, hogy illemszabályt állít fel, amit minden asztalhoz ülőnek be kell tartani. Így nem mehet az élet tovább. A szalon és asztalképesség is szervesen belétartozik a viszszatérítés nagy munkájába.

A grófné lényegesen fiatalabb az uránál, és igen szép asszony lehetett még pár évvel ezelőtt is. Ma is kedves, okos, szép, sima arcú, formára is megjárná, de veszedelmesen kezd hízni. A komorna, sőt a szolgálólányck is suttognak egyet s mást házaséletükről, valami olyasmiket, hogy az urával, a gróf Belgiojosóval néminemű problémák lennének, mint férfival, azt nem lehet tudni. Ellenben az igaz, hogy a grófné minden férfira úgy néz, vele úgy beszél, úgy kínálja, úgy kérdezi, mint a ragyogó, reggeli pókháló hogyan beszélne a körülötte repkedő pillangókkal, ha beszélni tudja.

Viszont__ő tud beszélni. Mikor beszél,

mintha minden szavához valami egészen bűbájos titkokat sugdosna, de még csak nem is a szája, hanem szempillája selyme.

Az egész lénye merő szomjúság, ami olthatatlan, s számára mindég a holnap a legnagyobb gyönyörűség, s ha az asztalát majd művelt, asztalképes emberek, aszszonyok veszik körül, százszor és ezerszer megszépül minden szó, ami az ő szivéből a férfiak, lovagok szívére hull. S másnap, eléggé koradélelőtt már diktálja is az íródeáknak az illemszabályokat. Persze, nem olyan gyorsan mint ahogyan folyik a víz, hanem nagyon is töprengve, vívódva. A deák nagy, bunfordi fejű fiatalember, elég jól fejlett különben, csak a két válla csapott, mintha szobor lenne, és a szobrász nagyon is lefaragta volna. Vagy hogy míg ezt mintázta, kissé elábrándozott volna.

— írjad csak. írod?

A deák elkapja szemét az asszonyról, mivel úgy nézte eddig, hogy majd kiesett:

— Írom ... — s a papirost nézi.

— Nahát. Egy számmal írjuk. Jól van?

— Jól van, — s most meg térdéről kapja el a szemét. Mert a Nagyasszony reggeli köntösben van és ennél a köntösnél nem az a fontos, hogy miként fedi a testét, hanem maga a köntös. De az asszony diktál, a deák ír, s ezt:

Illemkódex

1. Ä vacsoránál mindenki józan állapotban jelenjen meg.

2. Az asztalnál nem szabad a székkel hintázni és a lábakat kinyújtani.

3. Nem szabad minden falat után inni, az'

ember úgy hamar jóllakik. A serleget minden étel után csak félig kell inni és az ivás előtt bajuszát, száját, tisztán megtörölni.

4. Nem szabad kézzel a tálba nyúlni, sem a lerágott csontokat a szék mögé, vagy az asztal alá dobni.

5. Nem szabad az embernek az ujjait \e-. nyalni, a tányérba köpni, vagy az orrát az abroszba törölni.

6. Az ebéd végével nem szabad marha módra inni (reichiesek lunpiren), hogy az ember a székről le ne essék, vagy ne legyen képes az asztaltól felkelni és egyenesen távozni.

A grófnő nézi a szép. gyöngybetűket, valami megiródott, valami megindult, immár van valami, amihez tartania kell magát mindazoknak, akik az asztalához ülnek, de... vajon evvel egy kicsit is lépett előrébb a világ? Lépett, persze hogy lépett, ha azonnal nem is, de majd... majd... ásít, s egy kissé előre hajlik, két karját a levegőbe nyújtja, mint hogyha valamilyen álomképet ölelne magához. Nyújtózik és közben az íródeákra pislog. Akit a kancelláriából kért ki, hogy dolga lesz vele egy vagy két óra hosszáig, de

még alig fél óra telt el__és mit is lehet

addig tenni? Erélyesen rászól, ahogy illik: — Üljél csak le ide, ni, aztán... beszélgessünk!

A deák leül, de úgy néz vissza, mint aki se hőtt, se eleven.

VI.

Nemcsak innen viszi a hírt Bocskaihoz Boross Gergely, meg Gaál Péter, hanem ide is hoznak híreket (rongyember mindig akad), sietni kell tehát, nagyon. Bocskai meg ne előzze őket. így történt, hogy még ezen a hajnalon futárok indultak a szélrózsa minden irányába, Erdélybe, Tokajba, Rakamazra és mindenhova, ahol csak császári seregek táboroztak. Mert aztán valóban táboroztak, mégpedig úgy, hogy minden pillanatban indulhassanak arra, amerre a parancs szól. Rakamazon kétezer főből álló sereg, amelynek nagy része lovasság. Pecz ezredesnek úgyszintén kétezer főből álló serege van pár nap óta a tokaji táborban, hatszáz lovassal, tüzérséggel, Dampierre ezredesnek háromezer főből álló hadserege. A Gyula összeomlott ostrománál részt vett hajdúkkal együtt aztán az Erdélyből csatlakozó vallonokkal, székelyekkel ötezer fő.

Ami Belgiojoso rendelkezésére áll, öszszesen körülbelül húszezer fő.

Aztán igásfogatok, kocsisok, szekeresek, no meg a feleségek, gyermekek, szolgálók, akik a sereget kísérgetik a hadjáratokban, bármerre járnak.

Ezen időben olyan erősnek számított az a haderő, hogy még a török is megszeppent, és nem mozdult se té, se tova. Csak bámult belé a világba, mint bornyu az újkapura. Valami csodát vár, tán árvizet, tán földrengést, hogy seperje el előle a császáriakat.

Ellenben a császáriak mozdulnak, mindig mozdulnak, ez a hadcsapat nem jő helyen van itt, hanem emitt legyék, ez meg itt, az meg amott, keresik a helyet, hogy a kellő pillanatban a lehető legsike-. resebben ráugorhassanak Bocskaira.

Egy egész nagy hadsereg egyetlen egy emberre. Ilyet se pipált még Európa. Márpedig a pipát elég régen behozták Európába Kolumbuszák. És nem csak a törökvilágban, de itt is kezd már elterjedni dögivei.

Bocskai pontoáan tud mindent, mert hiszen neki is van. esze, nemcsak a Belgiojcsónak, vagy a császárnak, és okosabbat mégse tudott kitalálni, mint hogy a nyár végén kezdte bejárni összes birtokait.

Hiszen, ha birtokait járja, tulajdonképpen a Részeket járja, ha a Részeket járja, Erdélyt is járja, ha Erdélyt járja, Magyarországot is járja, mert,,, olyan na-