A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-10-10 / 41. szám
-. ~ IJeientos cikk jelent meg A. Rumjancev főszerkesztő tollából a moszkvai Pravda szeptember 9-i számában. Az itt kivonatosan közölt cikk a művészek társadalmi felelősségével, a művészet pártosságának kérdésével, az irodalom és a művészet pártirányításával, valamint az irodalmi és művészeti alkotások analízisének kérdésével foglalkozik. A társadalomban élni és független lenni tőle — lehetetlen“ — mondta , , Lenin. Szavai a mai bonyolult társadalmi helyzetben is érvényesek, amikor a világon a szocialista erők hatalmas és változatos spektruma fejlődik ki. A kommunista pártosság egyik jellemző vonása figyelni az ellentétes erők küzdelmét és megtalálni pontos helyünket ebben a küzdelemben. A pártosság emellett tevékenységünk társadalmi következményei felismerésének és meghatározásának a képességét is igényli, lényegében tehát maximális szocialista felelőségtudattal véghezvitt tevékenységet jelent. A fejlemények és események kérlelhetetlen menete könyörtelenül elűzi az apolitikus magatarkeit társadalmi érdekekké változtatja. „Ezért az a művész, aki a társadalomtól elszakadt, magába zárkózott embert ábrázolja és emellett nem látja, hogy »hőse« mennyire természetellenesen és helytelenül viselkedik minden életfeltétel között, vét az igazság ellen.“ A társadalom élete egyes tényeinék ábrázolása — ha kényelmetlen isi — még nem minden. „Legfontosabb az, hogy a művész az egyes tényeket hogyan kapcsolja össze a társadalmi feltételekkel és igy, hogyan segít a rosszat leleplezni. „A szovjet író feladata, hogy az újért való harcukban segítse az embereket.“ A pozitív hősről A. Rumjancev megjegyzi, hogy megformálásával korunkban kétAz értelmiség alkotó munkájának pártossága tás és a semlegesség illúzióját Ezért a párt elveti az élettől elszakadt ún. „tiszta“ művészet eszményét. „Pártosnak lenni annyit jelent, mint a párt szemszögéből a kommunizmust építő nép szemszögéből nézni az életet.“ Ez azonban nem jelent egy olyan megfigyelőt, „aki készségesen lelkesedik a sikerek felett, ám tétlenül duzzog minden hiba miatt, de egy épülő, új épület gazdáját, aki nemcsak a saját tetteiért, de az egész társadalom fejlődéséért felelősséget érez, aki a kész eredményekbe» látja az egész munkát és a hiányosságokat azért keresi ki, hogy segítsen helyrehozni őket.“ Az irodalom, mint emher-tudomány mélyen behatol az emberek belső világába és művészien felfedi tevékenységük indítékainak egész skáláját, egészen a legfinomabbakik és legeltitkoltaböakig. Az Íróknak lélekfeltáró munkájukat úgy kell végezniük, hogy minél világosabban és mélyebben feltáruljon a „hősök szociális lényege“. Mert enélkül a kötöttség nélkül a regény- és novellahősök lelki világának ábrázolása polgári „pszichológizálássá“ fajul, mely eltérít a társadalom megváltoztatása osztályíeladatainak megoldásától. A mai burzsoá irodalom regényhőseire jellemző a „magába zárkózás“, az elidegenedés, mint társadalmuk jellemvonásának, a „szociális érdeklődés szűkülésének“ bizonyítéka. Bizonyos értelemben tiltakozás ez a burzsoá ideológia jelszavai ellen. A szocialista társadalom feltételei mellett a „magábazárkózás“ lényegében „magától elzárkózást“ jelent, elzárkózást az emberiség történetében első ízben kialakított, széleskörű, szabad kezdeményezési lehetőségektől mindenki számára, aki egyéni érdeségtelenül az irodalom nevelő hatását érjük el, és minél közelebb áll a hős alakja és cselekedeteinek körülményei a reális élet teljességéhez és Összetettségéhez, annál jobban hat az olvasóra. Ennek ellenére helytelen lenne egy mű művészi értékének egyedüli kritériumául a pozitív hős jelenlétét fogadni el. „Minden, ami az emberi egyéniség virágzását idézi elő, mely tágítja látókörét és szárnyaló ideálokkal tölti el, erkölcsileg és értelmileg felemeli, tökéletesíti esztétikai világképét, segít neki élesebben látni az újat és a régit maga körül és élesebben reagálni rá — egyszó val minden, ami jejleszti az egyéniséget, megerősíti az élettel szembeni aktív viszonyt, minden, ami segít a kommunizmusért folyó, összemberi harcban, igazi pártos művészet és valódi értékeket jelent.“ A szovjet irodalom alkotó módszere a szocialista realizmus, mely az életet „a lét, mint történés“ (Makszim Gorkij) elve alapján ábrázolja. A szocialista realizmus a művésznek nem diktálja a témát, nem határozza meg a műfajt, a stílust, a formát, de a kommunizmusért folyó harcban való legszélesebb körű kezdeményezést helyezi előtérbe. Nem idegen tőle a hibák kritizálása, mert tudja, hogy a hibák elhallgatása, vagy tendenciózus „elköltése" nihilizmust szülhet, többnyire egye.s fiatal embereknél. „A hiányosságokkal szembeni kérlelhetetlen álláspont nem egyeztethető össze elhallgatásukkal. Minden konkrét esetet időben elemezni kell, amikor a „rossz“ egy időre legyőzi a „jót“ — megnézni, miért történt ez? S itt kevés közös érv szél az ismert mondás mellett: „Az új legyőzhetetlen!“ Igen, még ha a hiányosságokkal az eredményekben egy az Prandl Sándor felvételt ezerhez arányban találkoznánk is, velük szemben való álláspontunk csak elutasító lehet. „A művészet segít a párt és a nép közös feladatait minden szovjet ember egyéni erkölcsi feladataivá változtatni.“ A művész és a kritikus — Írja tovább A. Rumjancev — törekedjen „egészében áttekinteni a hadműveleteket“. „Ennek ellenére nem lenne reális minden írótól abszolút sokoldalúságot, illetve teljességet követelni.“ Az írónak igazi újítónak kell lennie, abból a tényből kiindulva, nogy „míg a kapitalista társadalomban a haladó erők feladata megsemmisíteni az alapokat, a szocialista világban a teremtő, alkotó feladat kerül előtérbe“. Mindebből következik, hogy „a művészet pártosságát nem lehet elszakítani a mesterségbeli tudástól, az író tökéletes ideológiai felkészültségétől, a művészet és az élet törvényszerűségeinek mély ismeretétől, a saját műveiben felvetett problémákban való kompeíensségétől, a világkultúra minden sikerének szabad birtoklásától, ami azonban — és ez a döntő! — tudományos pilágnézet kidolgozását Jeltételezi, jobban mondva, intelligenciát a szó legjobb értelmében.“ „Mellékesen meg kell jegyezni, hogy körülményeink között bármely arra vonatkozó kísérletet, amely az intelligenciát a pártosság és népiség ellen fordítaná, demagógiának és a kultúra elleni műveletlen fellépésnek bélyegeznénk, fellépésnek a tudományos világnézet ellen, a tömegek meggyőzésének művészete ellen és az adminisztratív módszerek, a konjunkturalizmus, az ötletszerűség hangsúlyozásának, a politikai munka jelentősége leaiacsonyításának minősítenénk. Csak a sötétség hívei, osztályellenségeink félnek az észtöl, gyűlölik az intelligenciát; alacsonyrendű ösztönöket és érzéseket igyekeznek kinevelni.“ A továbbiakban A. Rumjancev igy folytatja: „A világnézetet, azt a világnézetet, mely megfelel az élet dialektikájának, semmilyen tehetség sem helyettesítheti. S ez a kommunizmus dialektikusmaterialista világnézete Feldolgozta:- - duba -
