A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-10-03 / 40. szám

A fagylalt

SZENK SÁNDOR

Gabi nagyon ritkán találkozott az apjával. Az anyja akarta így. — Majd csak elfelejti lassan — gondolta s azon volt, hogy az engedélyezett heti egyszeri látogatást is elkerüljék. Utólag mindent nagyon megbánt. Tudta már, hogy elhamarkodottan cselekedett, a megbékélés helyett a válást sürgette. Ez az egymás kerülgetése is amolyan kétélű tüske volt. A gyereket is sajnálta. Látta rajta a régi ragaszkodást. Az elmulasztott találkozások után egész éjjel ''nyugtalankodott, reggel fáradtan ébredt, de zokszó nélkül elviselt mindent, amit az anyja szabott rá.

Az apát eleinte bántotta a dolog. Később, amint a munkája megszaporodott, kevesebbet törődött az egésszel. A kijelölt időben elment elvált felesége házához, a megbeszélt módon becsöngetett és várakozott néhány percet. Enyhe izgalommal gondolt a találkozásra, s ha a fiú szőke feje nem jelent meg az ablakban, vetett egy két szánakozó pillantást az örökzöld bokrok szegélyezte fehér kavicsos utacskára, mely a rácsos vaskaput kötötte öszsze a villa bejáratával. Ettől jelentéktelen emlékek idéződtek fel benne. Ezekkel indult visszafelé. Útközben szórakozottan elfogyasztotta az édességet, amit a fiának vett.

Dolgozni aznap már képtelen volt. Egy regénnyel küszködött. Sehogysem tudta befejezni. Nem találta régi rutinos hangját. Ha valaki talán végighallgatná, elmondaná neki. De leírni?! Idegeiben még ott feszülnek a váláskor átélt gyötrelmek, Megalázónak tartotta az egészet, mégsem az asszonyt vádolta, aki ilyen gazos dűlőre vitte kettőjük ügyét. Minden rendbe Jöhetett volna egy kis megértéssel. Ha egyébért nem is, a gyerek miatt. — Elidegeníti tőlem — állapította meg szomorúan. Ha legalább később a fiú megértené és elfogadná a támogatását. Ki tudja? Mindig a nevelésen múlik. A körül pedig komoly bajok vannak. Rosszul döntött a bíróság, a fiút nem az anyjának kellett volna ítélnie. Megpróbálkozhatna perújítással. Hivatkozhatna arra, hogy az aszszony semmibe veszi szülői kötelességeit. Igen, ez talán jól lesz. Elhatározta, hogy a legközelebbi alkalommal közli ezt Nórával. Ha egyebet nem is, azt elérheti, hogy hetente egyszer találkozzon a fiával. Elvégre az ő gyerekéről van szó, aki semmiről sem tehet. Miért kellene éppen neki bűnhődnie?

Nehezen telt el a következő hét. Az is megfordult a fejében, hogy nem várja meg a csütörtököt, felkeresi Gábort az iskolában. Aztán lemondott erről a szándékáról, ki tudja, mit gondolna a fiú. Rég volt, amikor őszintén beszélgettek utoljára. A szokottnál jóval korábban indult az újabb találkozóra. Leült egy padra a parkban, ahonnan szemmel tarthatta a házat. Nemsokára jött Is Nóra a gyerekkel. Csaknem az ölébe futottak. A férfi hűvösen köszönt az asszonynak és szó nélkül kézen fogta Gábort. Nóra dühösen nézett a fiúra. Gábor bűnbánóan mosolygott, de nem engedte el apja kezét.

— Alkonyaikor visszahozom — mondta a férfi, s várta, hogy Nóra Is megszólaljon. Hirtelen nagyon kiváncsi lett a hangjára. Az asszony azonban dacosan hátat

fordított nékik, s megindult ellenkező irányba.

— Haragszik — suttogta a fiú, mikor az anyja kissé eltávolodott. — Mióta Bandi bácsi nem jár hozzánk, nagyon ideges.

Bandi bácsi a férfi számára újság volt. Nem kutatott felesége dolgai után.

— Ki az a Bandi bácsi?

— Nem tudom. Alig láttam néhányszor. Ha eljön, anya mindig korábban lefektet.

— Igen, válaszolta az apja —, a jó kisfiúk korán fekszenek.

Ezen mindketten elgondolkozhattak, mert sokáig mentek egymás mellett szótlanul.

— Szereted azt a bácsit?

— Nem. Én csak téged szeretlek.

— Meg anyukádat — toldotta meg a férfi Gábor szavait. Ez is régi szokása volt. Nevelési elvei közé tartozott.

— Anyut nemi — a fiú hangja dacosan csendült.

— Ezt nem teszi egy jó fiú — intette az apja feddően.

— Én nem akarok jó fiú lenni! — vágott vissza Gábor hirtelen haraggal és sírásra görbült a szája. Az apa megütközött a fiú kitörésén. Ilyennek még nem ismerte.

— Mi történt veled, Gábor? Mondj el mindent szépen!

— Minek mondjam? Te sem szeretsz már engem. Csak úgy mutatod.

— Ezt ki mondta neked? — a meglepetés lefékezte, az utca kövéhez szögezte az írót, aki a lélek búvárának tudta magát. Most valami félelmetes örvényt sejtett a mélyben.

— Senki — válaszolta Gábor egykedvűen, a félretaszitottak magatartásával. — Látom.

— Mit látsz? — faggatta a fiút egyre türelmetlenebbül.

— Nem is úgy beszélsz velem, mint régen. Hol a mese a csigáról meg a halhatatlan galambról? Pedig azokat nagyon szeretem.

— Szereted? Hiszen már harmadikba jársz — keresett valami ostoba magyarázatot.

— Olvastam az egyik könyvedet. Anyu

szekrényében találtam. Abban szó sincs a galambokról. Nem tetszett — ömlött a hónapok óta felgyülemlett mondanivaló a fiúból, — mégis nagyon büszke vagyok rád. _

— Melyiket, Gábor?

Lemondás és keserűség csengett ki á férfi hangjából. Valami ismeretlen, szorongató fájdalom lopakodott a mellébe. Nem így gondolta ezt sem valamikor. Fokozatosan akarta bevezetni gyermekét a saját világába. Lám, ez sem sikerült.

— Majd egyszer megmutatom.

— Tudod mit, ne beszéljünk többet róla.

Gábor arcán apró cseppekben gyöngyözött a veríték. Meleg volt.

Vegyünk fagylaltot — mondta a férfi, mikor a fiú törölgetni kezdte arcáról az izzadságot.

— Jó — -válaszolta a fiú, s mosolyogni próbált.

— A többi a tiéd — nyomott egy tízest a fiú kezébe. Az ötlet kissé helyrebillentette a kedélyét. Ismét Író lett, s más szemmel kezdte szemlélni maga körül a világot. A fiú lépteit figyelte, hogyan gyorsulnak, minél közelebb ér a fehér fagyialtos kocsihoz. Gábor a visszajáró pénzt és a fagylaltokat olyan szánalmasan szorongatta, hogy az apja önkéntelenül a segítségre sietett. Rossz lehetett a jegelés, mert a tölcsér tetején a massza gyors olvadásnak indult.

— Szaladjunk a fa alá =- mondta kacagva az író — nehogy észrevegye a napocska, mi van nekünk.

— Ki ne vegye észre? — csodálkozott el Gábor.

•— A napocska — mutatott a férfi az égre. — Nagyon haragudna ám. Szörnyen dühös tud lenni a fagyira. Mérgében még el is olvasztaná.

— Érdekes — nevetett most már a fiú is — hogy mi nem jut néha az eszedbe!

— Na, mit szólsz hozzá? — fordította az író az arcát a nap felé, mikor a ropogós tölcsért is megette.

— Ügy beszélsz vele, mint egy ismerőssel.

— Az is. Mostanában gyakran találkozunk. Már korán reggel besüt a szobám ablakán.

5^ Hozzám is — mondta a fiú örömmel.

— még alszom, amikor fényes sugarai belopakodnak a redőny hasadékain. Ezután majd mindig te jutsz eszembe róla, meg a fagyiról is.

— Jő — egyezett bele az apa boldogan

— de erről senkinek egy szót se'

Ä fiú összehúzott szemmel, hunyorogva

nézett a napba. Kezét színpadias mozdulattal szívére tette. Mulatságos akart lenni.

— Egy szót sem — ismételte meg apja szavait, de hangja megcsuklott s könny szökött a szemébe.

ősz — Tóth Gyula felvétele

10