A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-11 / 28. szám
" w • Irodalom és színpadirodalmi színpad A cím fogalomismétlésnek hat, mégis szükségét éreztük a megkülönböztetésnek. Irodalom és színpad természetes házassága ugyanis a dráma, és a címben jelzett irodalmi színpad afféle „vadházasság“, amiért hol az egyik, hol a másik érdekelt fél pironkodik. Az Irodalom restelli, hogy partnere gyakran nem engedi érvényesülni a költőt, nem tiszteli eléggé a leírt szét (pl. megnyirbálván, vagy címzetlenül hagyva a verseket, hogy nagyobb illetlenségeket ne említsünk), hogy túl lármás, és cicomakedvelő természetével elnyomja a költészet Igazi egyéniségét: intimitását, bensőségességét. A Színpad pedig elégedetlen partnere cselekménytelenségével, összeütközéseket, szerepeket és hatáslehetőségeket kérve számon rajta. Hogy van mégis, hogy e pörlekedések ellenére évek éta nem tudják magukat rászánni a szakításra, sőt mintha egyre követelőzőbben kapaszkodnának egymásba. Megkíséreljük tisztázni az okokat, mert csak ezek felderítésével foglalhatunk állást, mutathatunk rá, hogy melyiküknek mennyire, milyen határon belül van igaza t— vagyis csak így közelíthetünk meg bizonyos dramaturgiai alapelveket. (Példáinkat természetesen a magyar Irodalmi színpadi mozgalom problémáiból merítjük.) 1. E kapcsolatot az irodalmi élet fellendülése valósággal kierőszakolta. Kb. 1958- tól a líra a szocialista irodalom „élcsapatává“ vált. Talán a Tűztánc költői ütöttek meg először olyan hangot, ami friss erejével, őszinteségével, közéletiségével egy csapásra végzett a személyi kultusz éveinek csak a legnagyobbak által (Illyés, Juhász Ferenc stb.) túlhaladott életidegenségével. Élet és irodalom természetes egysége helyreállt. Az olvasók — mindenekelőtt a fiatalok — a maguk gondolatait, világszemléletét látták viszont a versekben, úgy érezték, hogy a költők segítik őket saját életigényük kifejezésében, elavult igények, normák leküzdésében és ezért lelkes propagálóivá esküdtek fel. A lelkesedés tömegmozgalmat, a propaganda vágya tömegkapcsolatokat — tehát színházi közönség-kapcsolatokat — eredményezett. A költészet elevenbe vágó időszerűségének felismerése nem szűkítette le a műsorképet a kortárs Irodalomra. Nagy lendületet kapott a klasszikusok népszerűsítése is. Világos ugyanis, hogy klasszikusnak lenni nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint: mindig időszerűnek lenni. Ugyanakkor a klasszikusokkal igyekeztek a csoportok, az érdeklődők a közönség körét kiterjeszteni. Így az irodalmi színpadi mozgalom nem maradt az iskolai ifjúság magánügye, hanem a falusi és munkásközönség (szállásműsorok) ízlésnevelésének is fontos eszközévé vált. (Erről azért is szót kell ejteni, mert ez a mozgalmi tendencia, alapvetően befolyásolta az irodalmi műsorok dramaturgiáját, stilizációs megoldásait. A magyar irodalmi színpadi mozgalom gerilla-háborút kezdeményezett, kereste a megütközés lehetőségeit mindenütt, ott is, ahol ennek színházi feltételei — épület, felszerelés — hiányoztak. így az összeállítások nagy részéről lekopott, lemaradozott minden, amihez technikai apparátus szükségeltetett és maradt az összeállítás gondolatmenete, a költő és az előadó.) 2. A kapcsolat tartósságának másik tényezőjeként a színházi kultúra jelenlegi tendenciáját említeném. A modern színház alapjában antinaturalista. Igényli a stilizációt. A modern színpad a képzelet — és nem a tényszerűség hitelére épít, vagyis ab ovo költői. Hogyne fogadná be tehát a költészetet. Természetesen a líra, az epika nem evidensen színpadi mű, tehát a transzpozíciónál tekintettel kell lenni a színpad néhány alapvető követelményére. a) A dráma a csekelmény egységével tesz egységes hatást a közönségre. Az irodalmi színpad — ha egységes hatást akar elérni — gondolati egységgel kell, hogy helyettesítse a cselekményt. (Szándékosan beszélünk gondolati és nem tematikai egységről. Hiába szól ugyanis egy összeállítás minden darabja pl. a szerelemről, vagy hiába válogatjuk valamennyi verset egyetlen költőtől, egységes hatást a a műsor csak akkor tesz, ha a különálló alkotások egyetlen gondolatmenet mozzanataivá válnak.) b) A drámában a színészi aktus a cselekvés, a hatáskeltés eszköze, és ebben egyforma jelentősége van szónak, gesztusnak, mimikának. Ezt a cselekvést az irodalmi műsorban a látomáskeltés helyettesíti, és ebben mindenekelőtt a szónak van uralkodó szerepe. Meggyőződésünk szerint ez a kritérium határozza meg, hogy drámát, vagy irodalmi színpadi művet látunk. Tehát, ha egy drámát alapvetően a sző látomás-keltő erejére alapozva aduk elő —■ például felolvasó színház! — abból irodalmi színpadi mű válik. Ezt azért fontos leszögezni, mert egyes vélemények szerint az irodalmi műsor egyetlen „nyersanyaga“ a vers lehet, pedig ugyanilyen joggal kér helyet magának a színpadon az ún. könyvdráma, a rádiódráma, verses oratórium, vagy a színpadra SZIROTYÄK DEZSŐ RAJZA //. or/(?/ss/r/ssie//ef/s'/e 28 = feldolgozott novella, próza. (Ez utóbbi abban különbözik a ' dramatizált novellától, hogy hangokra, jelképes figurákra — és nem szerepekre van felbontva.) c) Ahogy a dráma a cselekvés kifejező erejét növelheti a társművészetekkel (zene, tánc, effektusok) — ugyanúgy az irodalmi műsor komplex módon fokozhatja a látomás szüggesztivitását a társmúvészetek bevonásával. Sőt lehetőségei még nagyobbak: amíg ugyanis a cselekvés bizonyos mértékben mindig a naturális valósághoz kötődik, tehát problematikus áttérni a prózáról az énekre, addig a látomáskeltés eleve nem naturális, stilizált síkján sokkal magától értetődőbbek a váltások. 3. Elősegíti végül az új műfaj terjedését, erősödését az újszerű közönségkapcsolat. A színház modern közönsége (legalábbis tendenciájában) nem csupán szórakozást, kulináris élvezetet keres — hogy Brecht kifejezésével éljünk. — A cselekmény pusztán érzelmi átélésen, követésén túl mindenekelőtt reflexiók és gondolatok érdeklik. Éppen ezért a cselekmény csak ürügy, hogy felcsigázza az érdeklődést, hogy a kathartikus élmény alkalmassá tegye a nézőt a legmélyebb és mindennapi tapasztalatával legújszerűbben szembenálló reflexiók befogadására. Nos, ilyen szempontból az Irodalmi műsor nem egyéb, mint olyan dráma, ahol a mérleg alapvetően a reflexiók javára billent és ahol ezek a reflexiók “• a legtöbb drámával ellentétben a — legköltőiebben. tehát legátélhetőbben és lsgelraktározhatóbban fogalmazódtak meg. összefoglalva: irodalom és színpad ellentmondásos kapcsolata épp azért olyan tartós, mert „összeférhetetlenségükkel“ állandóan egymás igényét növelik. A színpad egyre inkább „megkívánja“ az igazi színvonalas irodalmat, az irodalom pedig az aktuális, közösségformáló hatást. DÉVÉNYI ROBERT 9
