A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-09-26 / 39. szám

Gróf Belglojoso tábornoknak, a felsőmagyarországi hadak főparancsnokának még mindég lett volna párszáz embere, mikor Kassa alá érkezett. Ennyi is csak azért maradt meg, mert nincsen olyan jó kaszálás, hogy itt-ott egy-egy szál búza el ne maradjon, azután meg ezek jobban elhitték. h )gv ha Kassára érkeznek, nemcsak a járardósájEi zsoldot kapiák meg, nanem dupián kapják. Hiszen azt is tudják, mert voltak akik cipelték, hogy a gróf hihetett mül gazdag ember. A Palotában külön őrség őrzi a kincsládákat, amit alig pár éve harácsolt össze. Az áttérités munkája pénzt is jelent, meg kincset, mert aki vonakodik, elkobozzák a vagyonát. S most itt állnak kívül a kapun, a dupla zsold meg ott van belül, csak be kell menni, aztán az őrmesterek sorba olvassák neveiket, pénz csörrenne és kezdődne számukra a jő világ a sok küszködés, félelem, szaiadás, hercehurca után

De a kapu nem nyílik, a zsold pedig mégse olyan, mint a madár, hogy keresztül repüljön a falak felett.

Három lovastiszt áll a kapu előtt, amenynyire lehet közel, jóval hátrább maga a tábornok két segédtisztjével és kedvelt küldöncével, állnak sorban lóháton, keresztben az úton, mögöttük a vezérkar táborszekere, négy lóval és a szekér megpakolva mindazzal, ami egy tábornoknak egy hadjáratban szükséges. Sátorponyvákkal, ágyneművel, igen gyorsan összeállítható irodával és élelemmel és más egyebekkel. Egy hadimérnök kucorog a lomok közt, aki a tájakat térképezi, vagy a már kész térképekről magyarázza, egy fehérnép fut oda hozzá oldalvást. Ez nyakában maradt még Diószegen és lehet, hogy soha többé nem megyen lé onnan.

A szekér mögött a tüzérség, aztán a gyalogosok, leghátul a lovasok. Ezek, nem sokan vannak. Lóháton könnyebb volt útközben zsákmány után kőringyálni, Így jobban odavesztek.

— Szóljatok, hogy... ha a kaput nem nyitják meg azonnal, akkor lövetek! — kiáltja a tábornok zordul.

Az első három ember közül a középső hátra kapja a fejét, köd, november eleje, késő délután, Így hát a tábornok éppen hogy látja.

— Kaput, mert lövetünk! — kiáltja tölcsérbe igazodó tenyerébe. Itt állanak közvetlen a sáncárok szélén, ami elég széles, lehet valami húsz, huszonkét lépés. Az árokból nőtt fel közvetlenül a fal. A sáncban viz, a víz tükrén néha árny suhan által s kapu fent lebeg az este és a víz felett.

— Durr! — ágyúgolyó csapódik a csapatoktól kicsit oldalvást.

Hát biza az lövés volt. Méghozza a javából. Ha pár lépést kicsit balra csapódik, szétvágott volna néhány embert.

— Takarás! — hangzik a vezényszó, de ez éppenhogy tessék-lássék, mert egyidőben máris szétszóródott a gyalogság, mint a szélben a toll. A lovasok, azok nem. Azok ügetnek hátrafelé délcegen, elegánsan.

A tábornok, s kísérete szorosabban fogja a zablát és lovaik egy helyben topognak. S a tábori szekér? Az áll, mozdulatlanul. Csak a rézmetsző, s a diószegi lány kucorog már inkább a szekér alatt, mint mellette.

Nincs mit tenni, meg kell kezdeni az alkudozást. A tábornok is leszáll a lóról, a többi is, a lovászok előbbrerugtatnak, a lovakat elvezetik és emezek az út mellett a lombos, rekettyés, kökényes árok mellett kicsit tanakodnak, aztán az iménti bekiabáló a kapu felé megyen, és így kezdődött meg az ágyúlövásek nélküli tárgyalás.

Amott is felbukkant három ember a kapubástya mellett, de nem ám úgy, hogy íme, kitártuk a mellünket, nem félünk, hogy lőttök, hanem csak úgy, hogy a foguk is csak félig-meddig látszik. De nemsokára nem is látszik, mert besötétedett. És fáklya lobog, nyílt lánggal a kapu fölött, de az is inkább a vízre világit.

Az első tárgyalás: hogy engedjék be őket, s ezen túl biztosítsák a teljes és tökéletes vallásgyakorlatot. Mindenki úgy imádja az istent, ahogyan a lelke ráviszi.

Világos, hogy Szabó György református pap is fent van a falon, hiszen ő ért a vallási dolgokhoz, nem más.

— Nem. Mi majd tudjuk, hogy mit kell csinálni. Mert meg vagyon írva, hogy milyen a mosdó, olyan a törülköző. Vagyis ha te is így, akkor én is úgy!

Nem kevés beszéddel jár ez, a tábornok hátra-hátra néz, hogy alig lát a csapatból valakit, nem tudja, hogy vajon letelepedtek pihenőre, vagy már neki eredtek, és ebben a pillanatban elkezd izzadni egyazon helyt, mint a lő.

Hát akkor... adják ki a kincsesládákat, meg az ezüstöt és arany tárgyait, tálait, serlegeit, keleti szőnyegeit, ruháit, fegyvereit, feleségét, és mindazokat a cselédeket, akik el akarnak velük menni.

Nem. Ezt sem. Semmiféle kincset nem. A legtöbb, amit megtehetnek, hogy kiengedik a feleségét egyszerű útipodgyásszal, és szolgáival, és menjenek isten hírével.

Ez kevés, ez nagyon kevés.

Dehát sző van elég. Beszélni beszélnek. A sáncárok vize felett oda és vissza lépeget a szó. Minden sző messze hangzik az estében, az Izgalom egyszerűen eszi, falja az időt, végezetül is a tábornok belenyugszik abba, hogy a feleségét kibocsátják a kapun, annyi ruhaneművel, amennyit elbír, vagy amennyit el akar vinni. De kincseket? Azt nem. Azt egyébként is már lajstromba vették, a városkapitányság rátenyerelt.

— Rendben van. Csak aztán meg ne bánják!

— Áztat csak bízzák ránk! — Hát akkor... a csapatoknak sorakozó! És ekkor pedig megtörtént a baj. Nem is az első, de nem is az utolsó.

— Fülére, farkára! — bömböl a hajdúság harci riadója a sötétben, és lovak vágtatásátől dübörög a föld. Ez olyan váratlan volt, hogy nem is ütközet lett belőle, hanem mészárlás. Azok akik a rakamazi rácokat szétverték, zúdultak rá a város előtti kuncsorgókra.

Akik tehették, vagyis szerencséjük volt, elmenekültek. És lóhalálában igyekeztek felfelé, északnak. Mindig csak északnak. Mert dél a halál és észak a megtartás ....

Mikor a zaj úgy-ahogy lecsendesült és nem maradt a helyszínen más, mint sebesültek, halottak, gazdátlan szekerek és lovak, {a térképrajzoló és rézbe metsző még most is ott guzsorög a diószegi lánnyal a tábori szekér alatt), lassan leereszkedett a kapu a víz fölé, kinyílt benne a kis ajtó, és kilépett elől a tábornokné, utána nyomon a fiatal íródeákja, s végül a légyfogó ember és pincemester.

A tábornokné szépen, elegánsan, sőt divatosan van felöltözve, kisebb csomag van nála, mert a nagyobbakat az íródeák hozza, a legnagyobbat pedig a légyfogó és pincemester. Csakhogy leteszi hirtelen a hídra és ő visszalép keresztül a kiskapun. Eme kettő lassan lejön a hídról. Az ajtó mögöttük megreccsen, nyikorog, és lassan emelkedik felfelé.

— Hát hol van a pincemester?... — riadozik a tábornokné. De ebben a pillanatban hajdúk rohannak rájuk, mint a farkasok. Az íródeákot egy pillanat alatt levágják, szinte letaglózzák és két hajdú megfogja az asszony karját kétféléi és már viszik is.

Élesen, fájdalmasan felsikolt, aztán csak turbékol, mint a vadgalamb.

... S másnap, déltájban, a Hernád völgyében lakó földbirtokos kastélyának kapuján beténfergett egy nőszemély az udvarra. A kutyák rárohantak, de megriadva oldalogtak egyik erre, a másik amarra, mert a nő csak vánszorgott és nem volt rajta semmi más, az égvilágon, mint egy egészen rövid gyolcsing, aminek még vállujja se volt, csak vállpántja, mint amilyen ingek az időtájt jöttek a főúri világban divatba.

Bent, a magas kőlépcső fölött, a széles tornácon emberek nyüzsögtek, fegyvereket tisztogattak, lőporos szaruval babráltak, s most lefelé néztek.

— Anyja te! — kiált be a házba a földbirtokos, akit még a hajnalon felzörgettek a két nemes, Boross Gergely és Gaál Péter, hogy csatlakozik-é hozzájuk, vagy nem?

Csatlakozik hát. Hogyne csatlakozna! Egyébként tisztesség ne essék szólván, ez az ember hiába él itten Kassa közelében, nem tudták kitéríteni a hitéből.

A ház asszonya kijön, lemegyen az udvarra és tudakozódni próbál.

— Ő hát, micsoda dolog az már megint ... hát kicsoda maga, lelkem? Jöjjék csak be a házba, jöjjék. — Megfogja a kezét s lassan vezeti felfelé a lépcsőn. Az sírdogál csendesen, és mondja:

— A hajdúk__az éjszaka a hajdúk ...

az ... uram ... meg a város .. — Többet nem tudott mondani, zokogott.

Az emberek csak álltak, nézték, két hajdú, akik Boross Gergelyékkel jöttek, hangosan röhögtek, s az asszonyt bevitték, a szolgálólányok lefektették, hadd pihenje ki magát és felejtsen el mindent, amíg alszik, szegény. Mert más az, hogy most á várkastély ura és népe fegyvereit készítgeti a császáriak tángálására, és az a szegény, meggyötört asszony sírása megint más.

A tábornok messze, nagyon messze hagyta maga mögött felesége sírását, azon volt, hogy minél előbb olyan helyre érkezzen, ahol egy kicsit kipihenheti magát legalább. Ez a hely Szepesvár. Végre ide érkezett, de ekkora várnak valami tizenhat, vagy tizenhét embere volt.

Azért bizonytalan ez a szám, mert egy ember még Itt, a vár alatt is küllőfélezett, hogy vajon bemenjen-e a tábornokkal,

12