A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-09-26 / 39. szám
t Szivünk falán, a döngő izmokon valaki váj: egyhangú, méla mester; szobrász? költő? — valami vélt rokon. Nem öreg még, de nem is fiatal, tavasz-szemű és téllehellet-arcú; a szobra gránitos, a szava dal. Nap mint nap, húsunk egyre vési, vájja — a műben, mely kezéből kikerül, benne a múlt erénye és hibája: Ös titkok, nagy, garázda szenvedélyek, szűz gyermekálmok, örök lángolás, csatázó nappalok közt szende éjek. Időtlen él belül a hús-körön, csak dolgozik, s ahogy szerszáma koppan, emlékké kövül bennünk bú s öröm. S elandalodva lelke énekén a szívünk hangja vissza-visszadobban vétkező napok halk reményeként. fgy, könnyesen és újra bűnösül, virrasztjuk drága holnapunk, a szentet, mely kiváltana annyi bűn közül. De lassan elnémul a hang, s a véső, művét bevégezvén immár, csupán egyetlen szót farag szivünkbe: KÉSŐ. Szirotyák Dezső rajza OZSVALD ÁRPÁD Nosztalg ia A felhőket ne nézd, mind oszló, szürke pára. A szél ostora hajtja, űzi őket a világba. Álomképeid temesd el, elhagytad kisbaltád, késed. Az égigérő-fa hegyét hét napig el sose éred. DÉNES GYÖRGY Az éj leszáll Fémes sárga a nap feletted, szemedbe fogtad s elengedted. A vágy hajója volt, tebenned gyújtott halálos gerjedelmet. Most nézed bamba, bölcs derűvel, ahogy hamvába hull a tűz, csönögsz riadt kis csengettyűddel, s hiába - többé nem hevüisz. Az éj leszáll. A lelked árván elnyújtózik halálos ágyán, körüllocsogják hűs habok, ringatják nehéz sóhajok. ÍRNI KEK. ■ Meg kell írni azt a riportot, tovább már nem halaszthatom, ma reggel azt mondta a főszerkesztő-helyettes__mi az, hogy mondta? — közölte velem, hogy holnap reggel kilenc óra a legeslegvégső határidő, ha akkor sem adom te, megvonja tő-, lem a bizalmát, és a prémiumot, erkölcsileg beszámíthatatiannak minősít, nem áll velem szóba stb., egyszóval: meg kell írnom azt a riportot, legfőbb ideje éppen, már ülök az írógép előtt, este tíz óra van, a feleségem hozza a feketét, pompás feketekávét tud főzni az én angyalt feleségem, a főszerkesztő-helyettes is megnyalná utána a szája szélét... nézem a billentyűket, poros mindegyik, erre az írógépre is ráférne már egy kis tisztogatás, be kéne olajozni, csak ideje lenne az embernek, no jó, majd szakítok erre is időt holnap, vagy holnapután, most egyelőre írni kell, nincs mese. A feleségem kint szöszmötöl a konyhában, igazán lefeküdhetne már, nincs kedvem most edénycsörgést hallgatni... nem, nem, már megyen, nagyon helyes, jó éjszakát kedves, aludj nyugodtan, az csak természetes, hogy megírom a riportot, miért ne írnám meg, úgy érzem, remekül fog az agyam, összpontosítás kérdése az egész, az ajtót azon-, ban becsukhattad volna, tudod, hogy idegesít, ha nyitva az ajtó, olyan, mintha meg akarna harapni... Nagyszerű ez a csend, érzem, hogy termékeny lesz, nem is tudom, mi az ördögnek akarok én egyre csak nappal írni, amikor ennél alkalmasabb időt elképzelni sem lehet, azt hiszem, a nagy dolgok általában este születnek, ezek szerint én most egy nagy riportot fogok írni, hát majd meglátjuk, mindenesetre össze kell szednem magam, ha már ennyit késtem, legalább jó legyen a ríport. Tehát akkor ... rágyújtok és: rajta! Nincs igazuk a dohányzás ellenségeinek, szerintem mindenképpen serkenti a cigarettafüst az agyműködést, a többi meg nem túl érdekes, a mi esetünkben legalábbis nem, mindent az írás szolgálatába kell állítani. Cigaretta nélkül például én rá sem tudnék most gondolni erre a riportra, pedig ez nem is eldobnivaló anyag, megérte a kiutazást, az utánajárást, ritka-jó témára bukkantam, meg kell hagyni. Nem beszélve arról, hogy az a néhány hetes késlekedés egyenesen jót tett velem, távlatot nyertem általa, tisztábban Iátóm az összefüggéseket, hiába, az a bizonyos „érlelődési időszak“, amit írói körökben annyit emlegetnek, a riportíráshoz is szükséges, 'ezt kellene valahogy megértetni a főszerkesztőhelyettessel, talán kevesebbet somrogna, miért kell mindent elkapkodni ... ? Hogyan, már tizenegy óra? Nem, tévedés lesz, alighanem siet ez a vekker, egyszer kivágom az ablakon, teljesen megbízhatatlan, hol siet, hol késik, tegnap reggel miatta késtem el a vonatot, most meg legalább egy félórát előrerohant, nem lehet, hogy annyi ideje ülök itt s még a cím sincs felírva. Bezzeg olyan hangosan ketyeg, mintha ugatna. Mindegy, ez se nagy idő, főzök még egy feketét és hozzálátok. Ez a gyorsforraló ötven másodperc alatt megfőzi nekem a kávét, egyetlen hibája, hogy úgy zakatol, mint valami traktor, de roppant gyorsasága miatt ez megbocsátható neki. Kérem, kész is a török, hol a török, itt a török, isteni jó kedvem támadt ettől a gyorsaságtól, mármint nem az én gyorsaságomtól, hanem a kávéfőző fürgeségétől, az enyémtől, sajnos, nem lehetek elragadtatva, de sebaj, én mindenesetre alaposabb munkát végzek, mint ez a huszadik: század-beli műszáki csoda, ilyen mun-, kát, akarom mondani: ilyen feketét én nem adok ki magamból, ha csak ezt nem, micsoda fekete ez uraim, az ördögbe is, csak nem a hipermangánt főztem meg? Ej, térjünk a tárgyra! A címen nem töröm tovább a fejem, cl-, met majd ad holnap a főszerkesztő-helyettes, ő ért a legjobban a vonzó és összefoglaló címekhez, én most belevágok a dolgok kellős-közepébe, holmi bevezetéssel sem fogom untatni a nyájas olvasót, miért untatnám, nem haragszom én a nyájas olvasóra, nem rossz ember ő, ha már éppen az én riportomra kíváncsi, megírom én, meg én! Ha kell, írok hajnali négyig, virrradatig, reggel kilencig. Holnap reggel kilenc előtt egy perccel átnyújtom a főnökömnek, küldje a nyomdába ...! így! Ezt az órát most szépen letakarom a zsebkendőmmel, ne idegesítsen. Nem tudom, mi a fenét néztem rajta eddig is, hiszen elvégre én írom a riportot, nem a vekker, számomra most annyira fölösleges, mint amott a sarokban az a söprű. Kissé zúg a fejem. Lehet, hogy nikotinmérgezés? Milyen kedvesen csillognak ezek a billentyűk... ezek a bibi-billentyűk ...! Lentyűk? .... Tyűk? ... Tyü-ü-űk? ... Mennyi betyük...! íme... uraim: Q WERTZUIOPF HJKLCV BNB?! ZS, NAGY LA! OS 11
