A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-09-26 / 39. szám
/ ■ „Hangzavart"? — Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz! Azt! Földre hullt pohár fölcsattanó szitok-szavát, fűrész foga közé szorult reszelő sikongató jaját tanulja hegedű s éneklő gége — ne legyen béke, ne legyen derű a bearanyozott, a fennen finom, elzárt zeneteremben, mig nincs a jaj-sötét szivekben! „Hangzavart"! Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz, hogy van, van lelke még a „nép'’-nek, él a „nép" s hangot ad! Egymásra csikorított vasnak s kőnek szitokváltozatait bár a zongora s a torok fölhangolt húrjaira, ha így adatik csak vallania a létnek a maga zord igazát, mert épp a „hangzavar", e pokolzajt zavaró harci jaj kiált harmóniát! Mert éppen ez a jaj kiált — mennyi hazugul szép éneken át — a sorshoz, hogy harmóniát, ^ rendet, igozit vágy belevész a világ; belevész a világ, ha nem a nép szólal újra — fölségesenl Szikár, szigorú zenész, hű magyar (mint annyi társaid közt, — „hirhedett") volt törvény abban, hogy éppen e nép lelke mélyéből, ahová leszálltát, hogy épp e mélység még szűk bányatorka hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl a hideg-rideg óriás terembe, melynek csillárjai a csillagok? Bánatomat sérti, ki léha vigaszt húz a fülembe; anyánk a halott — a búcsúzót ne Zerkovicz zengje; hazák vesztek el - ki meri siratni Van-e remény még emberi fajunkban? — ha ez a gond s némán küzd már az ész, te szólalj, szigorú, szilaj, „agresszív" nagy zenész, hogy — mégis! — okunk van reméli s élni! S jogunk van — hisz halandók s életadók vagyunk — mindazzal szembenézni, mit elkerülni úgysem tudhatunk. Mert növeli, ki elfödi a bajt. Lehetett, de már nem lehet, hogy befogott füllel és eltakart szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg s majd szidjanak: nem segítettetek! Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded, mi neked fölfedetett, a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt — te bennünket növesztel, azzal, hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk. Ez — ez vigasztal! Beh más beszéd ez! Emberi, nem hamis! A joggal erőt ad a legzordabbhoz is: a kétségbeeséshez. Köszönet érte, az erőért a győzelem-vevéshez a poklon is. «. lm, a vég, mely előre visz. Beck András: Bartók Béta lm, a példa, hogy ki szépen kimondja a rettenetét, azzal föl is oldja, lm, a nagy lélek válasza a létre s a művészé, hogy megérte poklot szenvednie. Mert olyanokat éltünk meg, amire ma sincs ige. Picasso kétorrú hajadonai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajongani, vágtatva kinyeríteni, amit mi elviseltünk, emberek, amit nem érthet, aki nem érte meg, amire ma sincs sző s tán az nem is lehet már, csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek, példamutató nagy ikerpár, zene csak, zene csak, zene, a bányamély ős hevével tele, a „nép jövő dalával" álmodó s diadalára ápoló, úgy szabadító, hogy a börtön falát is földig romboló, az ígért üdvért, itt e földön, káromlással imádkozó, oltárdöntéssel áldozó, sebezve gyógyulást hozó, jó meghallóit eleve egy jobb világra emelő zene — Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz; ki muzsikád ujjaival tapintva lelkünk, mind oda tapintasz, ahol a baj s beh különös, beh üdvös írt adsz azzal, hogy a jaj siralmát, ami fakadna belőlünk, de nem fakadhat, mi helyettünk — kik szív-némaságra születtünk — kizenged ideged húrjaival! 20 évvel ezelőtt, 1945 szeptember 26-án halt meg •Bartók Béla, korunk egyik legkimagaslóbb zeneszerzője, népzenekutató, zongoraművész és zenetudós, verkli futamokkal? s mmm 9
