A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-09-19 / 38. szám
George Bäläitä a fiatal román írónemzedék egyik tehetséges képviselője. Nyugodtan mondta, harag nélkül, inkább tréfálkozva, mintha csak incselkednék vele, mintha a szeretője volna a Nap. Ezért is nézett olyan közömbösen a férjére. Az megszólalt: — Szép vagy, nagyon szép — mondta neki. Aritina a kinyújtott karja közt odafordította a fejét és elmosolyodott. Akkor azt mondta magában a férfi: „Nem, nem lehet igaz, nagyon is jól ismerem, nem igaz.“ És testében eluralkodott a nyugat lom. Ám igen törékeny volt ez a nyugalom, alig-alig tartotta magát; mozdulni sem mert, félt, hogy összetöri. Az asszony befejezte a teregetést. Fogott egy hosszú karót és alátámasztotta vele a lelógó kikelet. A felaggatott ingek megreszkettek, mint valami élőlények. Aztán megint mozdulatlanul lógtak. A férfi bement az asszony után a házba. Észrevette, hogy járás közben bizonyos fáradtság ütközik ki az alakján, aminek mintha a két lusta válla között volna a fészke. Meg volt győződve róla, hogy először látja ezt. A tény, hogy valami ismeretlent fedezett fel rajta, amiről eddig nem tudott, árnyékot vetett előbbi megelégedettségére. Lehet, hogy az a hely nem az övé, lehet, hogy magamagának tartotta meg az asszony, de az is lehet, hogy már odaadta valakinek, ki tudja ... Az asszony mélyen meghajolva, az alsó polcra rakta el az edényt. A férfi nézte. Ki akarta nyomozni, amiről azt hitte, hogy látta; a házba is ezzel a szándékkal jött. Amíg próbálta elhatározni magát és egyre mondogatta: meg kell Tennie, most, úgy bizony, megmondom neki t=i Aritina felegyenesedett. Egy nagy piros fazekat tartott a kezében. Ekkor egy hang hallatszott be az udvarról, elnyújtott, kissé rekedtes női hang; a szokásos uúzás után meghallotta a nevét: — Oúú, Aritina, úúú ... — Oúú — válaszolta, mert ez volt a szokás. Óvatosan letette a fazekat az asztal sarkára és kiment. Az ajtóból, ahogy más aszszonyok is szokták, még kiszólt: — jövök már, Iaca, jövök ... A férfi mondani akart neki valamit, már ott volt az ajkán, de abban a pillanatban elröppent a gondolat, már nem volt elég ereje, hogy kimondja. „Van még időm“ — mondta magában. Egyszerre elfogta a kívánság hogy az asszony soká maradjon távol, nagyon soká, sőt, hogy vissza se jöjjön. Bizonyosfokú megkönnyebbülés volt ez a számára, becsapta magát, de erre most nem gondolt: olyannak szerette volna gondolatban megőrizni az asszonyt, amilyen volt. Leült az ágyra. Végigheveredett a fehércsíkos sötétkék csergén. A vékony ingen keresztül érezte a festéstől még tömörebb, szúrós birkagyapjút. Lassan múlt az idő. Az asszony visszajött a szobába. — Utó felesége hívott, az a csúf madárijesztő. Valamit akart veled küldeni az urának, ha ezen a héten véletlenül még kimennél az erdőre. Minek mennél, mondtam neki, hogy nem mégy, hogy idelenn maradsz, mi közöm hozzá, no nem igaz? Neki is fölvitte az isten a dolgát a szövetkezetben, a baromfitenyészetben dolgozik. Azt mondta, hogy még átszalad, hogy Mogában járt és hogy Sofiának fia született, nem lánya, azt mondja, tőle magától tudta meg... Ügy beszélt, mint máskor, nyugodt, változatlan hangon, nem mondott többet a kelleténél. A férfi behunyta a szemét. Hallgatta az asszonyt, jól esett neki, hogy be-. szél; csak beszéljen ... Az asszony elhallgatott. A férfi felnyitotta a szemét. Az ablaküvegre ragasztott újságról kis és nagy betűk, sárga foltok, barna és fekete sorok ütköztek a szemébej arra kellett fordítania a fejét, hogy elolvashasson valamit. Az egyik sorban az volt odaírva, hogy „rto“.. A szó többi részét befödte az ablakkeret árnyéka. Megpróbált tovább olvasni. Mit jelenthet az a „rto“? Lent fölfedezett egy „o“-t és utána további betűket. És további szavakat. Egy újságba sok szó belefér, ki tudná összeszámlálni... —' Aritina, miért födted be újsággal az ablakokat, hm? Hagyd, hadd jöjjön a szobába is világosság, vagy talán ez zavar téged? Fölkelt az ágyról, odament az ablakhoz, letépte az újságpapírt és gombóccá gyűrte a tenyerében. A szobába beszökött a fény. S vele együtt a meleg is, a napfény felfűtötte a szoba levegőjét. Odament hozzá az asszony. Nyugodtan megfogta a csuklóját. Igazán nyugodtan. Jól érezte magát. Ujjait a férfi ujjai közé fúrta; gyengéden megszorította és kinyitotta. — Hamar feldühödsz, a legkisebb semmiségért is mindjárt elönt a méreg. „Nem lehet igaz“ — mondta magában a férfi. Nem volt igaz, minden csak olyan kitalálás, nem volt vétkes az asszony, szóbeszéd az egész. Aritina kezében tartotta az újságot. A házban csönd volt, széles pásztákban ömlött a szobába a napfény; az éles fényben a kezét nézte és észrevette, hogy kissé remeg. És minél tovább nézte, annál jobban reszketett a keze, az újsággal együtt, amit benne tartott. Elmosolyodott, de közben észrevette, hogy ez nem igazi mosoly, csak a szája húzódik félre természetellenesen, és éppen azért fáj is. Ekkor eszébe jutott férje képtelen haragja és mindenféle okot keresett, Csak nem az igazit; ezt nem merte számba venni, még csak gondolni sem tudott rá. Most mindent ki lehetett olvasni a szeméből, csakhogy a férfi máshova nézett. Hallgatása újra felkavarta az asszony képzeletét, nem talált rá, amire szüksége volt, és ekkor, mint valami rendkívül ‘élő dolog, odafészkelte magát az ölébe, mely sohasem hozott gyümölcsöt, a rettegés, igazi rettegés attól, hogy a férfi tudja. Végre rájött. S mivel minden az ölében játszódott le, egészen elgyengült, hirtelen olyan gyengeséget érzett, hogy megtántorodott. Merülni kezdett lassan valami melegbe, nyúlósan tapadóba, és nem tudott elleue védekezni. Hátrahúzódott; nagy erőfeszítés után csak a lábai óvták meg, hogy össze ne essék; s aztán megint csak a lábai voltak azok, amik elfordították a törzsét és elindultak az ajtó felé. Ám nem váltak el a padlótól és nem is súrolták. Keservesen vonszolták. Válla is lógott, mint soha azelőtt. A karja is erőtlenül csüngött. S a férje, aki. egész idő alatt a napba bámult s a szeme teli volt fénnyel, hallgatta őt. Most csaknem meg volt győződve róla, hogy az nem igaz. Valamennyi tárgy körülötte úszott a fényben, és mivel szenvedélyesen szerette a feleségét, hitt neki és boldog volt. Elfordította a fejét és most meglátta, amint vonszolja magát az ajtó felé. Ha a járása és az előregörbülő válla szerint akarta megítélni, akkor nagyon öregnek látszott, egészen idegen asszonynak, aki semmire sem emlékeztette. Ahogy távolodott, magával vitte k férfi fél életét és még Amikor a férj megtudta, a világ minden kincséért sem akarta elhinni. Azt mondta magában: „Nem, nem lehet igaz .. * • » i Äritina fehérneműt aggatott. Felsőteste lágy ívben hajolt a dézsa fölé, melyben a kifacsart, nedves, összesodort fehérnemű állt. Két kézzel húzta ki egyenként a vászonneműt, egyszer-kétszer megrázta a levegőben, miközben félre hajtotta a fejét. A vászon tompán puffogott, Itt-ott felfeslett, lehet, hogy ing volt, lehet, hogy valami más. Apró friss vizcseppek záporoztak belőle, hűvösséget árasztva maguk körül. Azután fölakasztotta a kötélre. Lábujjhegyre kellett állnia, kifesziteni a derekát, és akkor kilátszott a térde. A formás fehér térde. Mindent igen gondosan csinált, mint jól megfontolt dolgot, de úgy tűnt, valahogy nagyon sokáig tart már neki ez a munka. A férj a féskamra küszöbén ült és feleségét nézte. Sokáig nézte már, ám közben egészen másra gondolt. Érezte, hegy kirobban belőle a forrongó indulat, ha hangosan kimondja az asszony nevét. Ez volt a szándéka, de nem volt képes kinyitni a száját. Ezért csak nézett. Aztán tekintetével egy fekete madarat követett, amely a magasban körözött; nyilván zsákmányra les, különben nem körözne állandóan egy és ugyanazon hely fölött. Egyszerre felfigyelt, mozdulatlanná dermedt, mint fekete pont függött az égbolt kárpitján. S aztán mintha egyszerre eltűnt volna, hirtelen zuhanni kezdett s minél jobban közeledett, annál nagyobb lett; nyilván megtalálta, amit keresett. De nem volt egészen így: váratlanul széttárta a két szárnyát, s ezzel megállapodott a föld felett, alig észrevehetően lebegett; árnyéka ráborult a házra, végigvonult az udvaron, aztán eltűnt. A madár lassan elröpült, már a kőbánya felett szállt, ahol a Tega hegy emelkedett a magasba, a Tega hatalmas mészkőtömbje. A férfi már nem látta a madarat, de tekintete még pár pillanatig ott kalandozott a távolban meredező csupasz sziklákon. S akkor újra összeálltak a gondolatai és , feleségére, Aritinára összpontosultak. A hatalmas sziklabálványok között látta, jóllehet két lépésnyire állt tőle. — Mit csinálsz, Aritina, sek van még hátra? Az asszony meghallotta a férfi szavait, de asszonyi ösztöne azt súgta, hogy jobb lesz, ha nem válaszol. Éppen egy inget tűzött fel, amikor a hátában érezte a férfi tekintetét. Még jobban felágaskodott, hihetetlenül karcsúvá vékonyodva, keze ott maradt kifeszitve, kinyújtva. A férfi megint csak odaszólt: — Ügy süt ma a nap, mint a kemence, eső jön, olyan zápor lesz, meglásd ... Csodálkozott rajta, hogy a szája -egészen mást mond, mint amit parancsolt neki. Az asszony kissé megpihent. Kezével megtámasztotta a derekát és kinyujtózott; két melle megtelt, kikerekedett. A napfény forró hullámokban verődött vissza a talajról, szinte sütött, égetett. Azt mondta az asszony: — Te kedves nap, talán csak nem bújt beléd az ördög, hogy úgy sütsz, nosza mérsékeld már egy kicsit magad! George Balaita: Te vagy a hibás...
