A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-09-19 / 38. szám

Fecsó Pál: Ájulás Tüzes lángcsóva homlokom, teher lett az élet, a szemem izzó vasgolyó a semmibe réved, magányba menekültem s ijeszt a néma csönd, kopasz fák lombtalan ága gúnyos kacajjal rám köszönt. S jaj az utca, bántó forgalom, egymást elsöprő testek, egy szőke kislány szép fejére képzeletben szarvakat festek, körhintaként egymást kergeti minden ház és háztető, nincs ami szivem erősítné, csak szédülés van, nincs erőm. Valaki némán megfogja karom, nem látom, de érzem erejét s az egész világ a semmibe csobban, szétpattan, mint a buborék. Kovács József: Ozsvald Árpád: Epigrammák A bohóc éjfélkor A mohó hazamegy... Ne akarj egyszerre minden elveti A szellő hűsít, nem az orkán. Aki egészben akar diót nyelni, annak megakad á torkán! Kávéházi irodalom Kávéházi kerek asztal, leterítve kék damaszttal, rajta kávé, szinte tenger, nem lesz abból hús-vér ember! A bohóc éjfélkor hazamegy, maszk nélkül áll kitárt ablakába, fáradt arcáról ledobja kényszer mosolyát« Ma tetszett a játék: grimaszait mindenki nevette, az elcsépelt tréfának is volt varázsa. A cúgos cipő a sarokba vetve, a kürtő-kalappal még mindig kuncogott. A bohóc most boldog. Alvó fiának egy kis dalt énekel. Csodálkozva nézik a hunyorgó csillagok, rsSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS////SSS/SS/S/S/SSSSySSS/SSS/SSSSSSSSSS/SS/SSSSSSS/Sy/SSSSSSSySSSSYS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS//SSSSSSSSSSSSyfSSSSS/SSSSSSrSSSSSSSSSSi valamivel többet. Fájt neki, ami megma­radt, és nevén szólította azt a másik asz­­szonyt: — Aritina! ’Az asszony értette. Nyugtalan hívás volt, izgatott, szerelemtől Izzó hang. Nem lehe­tett másként: újra az előző asszony lett belőle, olyan, amilyen a valóságban volt. Dél volt, s a férfi és az asszony szó nélkül elindult az ágy felé__Teste oda­adó volt, hálásan odaadó, édes és nehéz... X férfinak végre elfogyott az ereje, ott feküdt lustán elterülve az ágyon. Csukott szemmel. Egyedül akart lenni, szemhéjai­nak védelme alatt, minden áron a nyu­galmat kereste, de ez nem volt olyan könnyű. Tükörbe nézett, valamiféle lelki tükör­be, s amikor meglátta magát benne, ész­revette, hogy nem hasonlít önmagára. Meg­próbált aludni, de éppen emiatt nem tu­dott. * * * Xritina ide-oda járt a házban, végezte á dolgát. Mintha minden erő elszállt vol­na a férfiból, s ő, az asszony, nem tudta, mit tegyen.vele, annyi energiája volt, hogy csak úgy szétszórta, meggondolás nélkül. Ilyen gondolatok közt nézte a férjét, s aszerint, amit látott, úgy találta, hogy nyugalom van. E nyugalom nagyobb része őt illette, legalábbis ezt mondta magában. Elvette, ámde nem nyugtatta meg annyira, mint várta, s ez újabb belső nyugtalanság­gal töltötte el. 5 valami egészen furcsa helyzetben talál­ta magát, ez minden mozdulatán meglát­szott. Amikor kutatva belenézett a férfi arcába, egyszerre ügy tűnt fel neki, hogy mindabból, amit megismert és aminek ér­telme volt a számára, hiányzik valami. Minthogy semmit sem talált, eddigi cso­dálkozása sötét félelemmé változott, ami már nem hagyta el őt. X férfi hallotta, ahogy az asszony két nehéz meztelen talpa, hangosan elválik a deszkapadlótól. Kedvetlen fáradtság vett erőt rajta. Nem mozdult, csak szemét nyitotta, föl. Feje oldalt volt fordítva; látta az asszony erős lábikráit és egymáshoz szorított térdét. Újra felébredt benne a vágy, nem lehe­tett leküzdeni, előbb a lábaiban érezte, az­tán fölfelé haladt benne, egyre följebb és följebb, míg végül megállapodott a homlo­ka mögött s onnan végigáradt minden egyes tagjában. Úgy látszott, az asszony elűzte- a féléi-, mét, friss volt, nagyszerű. — Aritina, mit gondolsz, mi ketten már oly régen Ismerjük egymást, te járkálsz a szobában, és én nézlek, nem lehet... E szavaknál most hűvös ürességet érzett, ami elválasztotta őket egymástól, erőt vett rajta á gondolat, hogy örökre elmulasztot­tak valamit. Ha már nem tud többé mit mondani az asszonynak, akkor annak a dolognak igaz­nak kell lennie. Az utolsó szó ólommá vál­tozott és befúródott oda, ahová hullott. * * * Aritina hallgatta a férfit. Nem vette le róla a tekintetét. És látta, ahogy száját elhagyják a szavak, mintha maguktól kel­nének szárnyra, mintha álmában mondta volna ki őket a férfi. Csakhogy azt is lát­ta, hogy nem alszik. Egyszerre úgy érezte, meg kell támasz­tania a vállát és a lábát. Amikor futni akart, érezte, hogy béklyó van a két boká­ján, feje nyaklóban s a szájában zabla. Megtörtént, amit nem hitt: a férje tudta. Belé hasított a felismerés, abban a pilla­natban, amikor a férfi abbahagyta a beszé­det. * * # Az ember leszállt az ágyról és megállt a szoba közepén. Amikor az asszony észre­vette, elkezdett kiabálni, hogy őt lehessen hallani, nehogy a férfi szóhoz juthasson: — Ne nézz rám, mit bámulsz úgy, mit akarsz, te vagy a hibás ... Belekapaszkodott az utolsó szavakba, úgy tűnt fel neki, hogy felfedezte az igaz­ságot, s egyre hangosabban és hangosab­ban kiabált. A férfi hallgatásában több vét­ket talált, mint saját magában; s ez bá­torságot öntött belé.-— Most látom csak, hiába bámulsz, tu­dom, hogy te vagy a hibás. Tenyerével a combját csapkodta, miköz­ben az ingvállból félig kibukott a melle; egyszerre kitört s ekkor karmai nőttek, orra hegyesre vékonyodott és haja drót­szálakként meredezett. Rikácsolt: . — Te vagy a hibás, tó vagy a hibás, te, te, te ... Ugatott, mint egy dühös szuka, meg akar­ta marni a férfit, de az már olyan távol volt, hogy nem tudta elérni. fordította: TARJÄNI ANDOR

Next

/
Thumbnails
Contents