A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-09-19 / 38. szám
se Tiszteljétek a lovakat, S jó szénát dobjatok elébük Megérdemlik a szeretetet. Ha kocsis lennék se emelnék ostort rájuk. Fém-zabolák helyett fény-zabolákat villantanék feléjük és szabad mezőkre terelném valahányat. Hersegő füvek között elcsitulna a dübörgés. Még gyermek voltam, apró, nyolc éves, de végső soron már hasonlítottam minden emberhez: ettem, ittam, ütöttem, üvöltöttem, s éheztem, mikor csak úgy mellékesen, minden cél és értelem nélkül lovakat fogdosni jártam. A ledőlt kerítések mögött a kertek, s gyümölcsösök senki-földjén éltek a lovak kettesével-hármasával, de akadt közöttük magányos kóbor is, bicegő, csontsovány állat. Az emberi történelem nagy folytonosságának hirdetője. Gál Sándor: LOVAK Nem ültem én soha azelőtt, se azután nyeregben; Lábamat nem ékesítette sarkanytús csizma, és sarkantyúmat nem vágtam a lovak remegő, puha ágyékába. Most lenyilazottan állok emlékeim végén, s az értelmetlen halált látom, ahogy négy üszkös patával az eget rúgja. A tömeg körötte kardnyi késeket von, s a combok vörös húsát kaszabolja, mert kell az üstbe a hús, mert kell az embereknek az étel, s az üstbe dobott húscafatok lassan megfeketednek, s kifordulnak a szájból. JÍfey emelkedtünk a huszadik század Európájában. Gyermekkorom hasonlít az emberiség gyermekkorához. Vad türelemmel és vad akarással igáztam le a lovakat, melyeket a háború ismeretlen mezőkről hozzánk terelt. A másodszor emberhez szelídült lovak kehes nyakára telefondrótból fontam kötőféket. És ekkor két hadállás között megszakadt az összeköttetés. De a bűnös nem én vagyok. Lehet, hogy tévedés volt minden utam e pusztaságon át, lehet hogy semmi sem igaz belőlem, de elveszett lovaimat nagyon sajnálom. Felfalta őket az emberi nyomorúság. A vándorlások korának vége. Megálltunk itt, íme egy évezred maradt mögöttünk. Lovaink lábán ékes a béklyó: Kötél és rongy! Botladoyiak kicsapva a sivár legelőn. Ami csengő cseng még e márvány szelekben előttem ismeretlen távolságokon által, ami csengő még a szerelmet idézi küszöbömig megtért múlt szenvedéseit rajzolva végtelen egeim fölé — Ó, kiscsikóim emléke! asszonyaim emléke, huszonnyolcadik évemig — Lovak, gebék, táltosok, paripák. És megfordítva: Paripák, táltosok, gebék — lovak. Lovak. Egyszerűen és természetesen. Minden filozófia nélküli lovak, amelyek hátára húsz év előtti gondolataim még nem rakták fel a történelmet. Amelyek csak LOVAK voltak úgy, ahogy eső az eső, s ahogy fű volt a fű. Mert akkor még nem figyeltem arra, ami tegnap és ezer éve történt, mert akkor még nem találkoztam Sandburg fű-analógiájáyal és az eső se volt több víznél. Mikor még mindennek csak EGYETLEN értelme volt és EGYETLEN jelentése. És Picasso Guernicájának felmetszett hasú lova nem nyerített bele a semmibe zuhanó, áttetsző, könnycsepparcú női sikolyba. Ó, ez mind, mind sokkal későbbi emlék? Apró, füstölgő rőzsekötegek otthonná érett lobogása megnyugvásom útja legelején? Csúcsok felé vonszolt magányom! Emberségem egyetlen ismertetőjele, partszegély a mélységek felett. Lovak örökké vonuló árnyéka a rég benőtt utakon. Sörények lobogása, megvívott csaták zaja, csüdig süllyedt paták tompa dübörgése! Emberszívek! Kiáltásra tárult ajkak közé hullt göröngyök! Igazodás jelei ösztöneim útján. /'I e 38
