A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-09-12 / 37. szám
s okát, nagyon sokat hallottam már ben mindenütt víz. A színén poshadt hínár, Cslcsóról nemcsak az utóbbi hóna- zöld békanyál. A magasabban fekvő telkek pok alatt, a Duna áradásával kap- kertjében kétujjnyira megrepedezett kiszlkcsolatban, de előbb Is. Most, júniusi tragédia vitt el a faluba, a sokat szenvedett emberek közé. Az első beszélgetés, amelyet lejegyeztem, s amelyet a nyugdíjas Páfl Elek bácsival folytattam, az idei háborgó Duna szeszélyeiről folyt. Amikor a falu legidősebb emberét kerestem, hozzá utasítottak. — Könnyen odatalál, — mondták — a legkisebb gyerek is megmutatja, hogy hol lakik. Pár perccel később már valóban nála voltam; szemtől-szembe ültünk a tágas konyhában, az asztal mellett. Apró szemével az kadt talaj. Közel a kanálishoz egy tutajra emlékeztető készítmény húzódik az árokban. Két darab rönkfára deszkákat erősített valaki. Alig két lépés a szélessége, a hossza, öt is megvan. Kié lehetett? Vagy az emberi összefogás alkotta talán? Kiszolgált, több család személyi tulajdonát mentette szárazra, s most további sorsára vár. Az embereknek most más dolga van, mint vele törődni. Néhány házszámtáblát kerítésre, kapura, oszlopokra szegezve találtam már. Szótlanul Is hirdették: itt kezdik az életet. Másutt, ugyanazzal a jelentéssel, más kép. arcomat fürkészte előbb, aztán vlsszakérde- Tudatos céllal, szokványos formában rákászéit és csak ezek után kezdett beszélni. — Hogy voltak-e aranymosók a faluban? Háromra éh is emlékszem... de lehet, hogy ban emelt téglahalmaz. Egész, fél, az apróbb darabok külön, más helyen. Az összeomlott ház romjait már eltakarították. Az épen matöbben is voltak. Szegény emberek voltak radt beton-alap felseperve, mintha csak az valamennyien... Már hajnalban beleálltak a Duna medrébe és merték a vizet, homokot az „aranymerltőbe“. Hát, valamit azért öszszeszedtek, de egyikük sem gazdagodott meg az aranyból. Nem, nem él rokona egyiknek sem. Magányos emberek voltak, nem házasodtak meg. Csak a Dunára jártak az aranyért... Így tehát az aranymosók utódait sem én, sem a Duna nem találta. Pedig meglehet: ö is azért került be a faluba, s hogy hiába ment, haragjában 148 házat döntött földig és 93-at súlyosan megrongált. Kegyetlen uzsorás vámszedő, aki nem hagyja a magáét! Irgalom nélkül állt bosszút a Tőle elvett félmaréknyi aranyért, amely szűkösen volt csak elég egy kurta emberi élet boldogulásához. A falu 1450 lakosa mégis meggazdagodott. Nem a Duna aranyából ugyan, — régen elfeledték mór ezt az eredménytelen foglalkozást az emberek — a kor embersége szépítette meg az életüket. Most mégis szlvetmarkoló döbbenet ül a szemlélődő mellére, ha végigmegy egy-egy utcán a homokban heverő házak előtt. Elképzelni is nehéz azt a szörnyű napot, amikor a gátszakadás után másfél-, két méter magas áradattal zúdult a Duna vize a falura. imént szedték volna le róla a zsaluzást. Idős asszony szorgoskodott a ház előtt, a téglarakásoknál. Ogy szólt hátra asszonylónyáért, hogy keresem. Kollár Dezsőné a nyárikonyhából jött elő, amelynek téglából készült falai ellenálltak az áradatnak. A fiatalaszszony ruháját mészcseppek tarkították, úgy lobogott elő piros zavarával, magyarázkodva. — A konyhát meszelem, festem. Valahol lakni kell addig is, amíg újat nem kezdünk építeni — mondta. Ruhát terített egy stokedlira, mentegetőzve, hogy üljek már le, ne vessem meg a szorultságukat, ök ketten meg ott álltak mellettem és lassan felfelbuggyant a panaszuk. — A házunk 10 X 9 méteres volt. Mondhatom: semmi sem hiányzott a berendezésből: Ebédlő, háló, konyha, fürdőszoba, spajz... Az uram szerelte a vízvezetéket. Csak a szőnyeg 3200 korona volt... 1954- ben házasodtunk össze, nyolc éve laktunk a házban. A férjem kovács, a szövetkezetben dolgozik. Ért minden fajta vasmunkához. Sokat dolgoztunk, magunk szereztünk mindent, s most... Elcsuklott a hangja, el Is hallgatott egy pillanatra. Fején hátrakötött rózsás kendő, azt Igazgatja, meg a bal arcán lévő anya— A faluban volt egy kőhíd, lehet, hogy jegyet simította el párszor. Bözsi néni, az látta az újat, mert a régit, a kőhidat, elvitte az ár — mondta majdnem szótagolva Ridmajer János elvtárs, a járási pártbizottság titkára. A „kis töltés“ felé egyengettem a lépteimet, ahol a kőhíd állt. A négy méter széles kanálison fából: araszos padlójú, vaskos gerendákból ácsolt híd nyújtózik. A katonák készítették. A parton mozdulatlan fi gyelemmel horgászó gyerekek, távolabb fürdőnek is. Az alacsonyabban fekvő kertekédesanyja vette át a szót, de az ő ajkáról is nehezen csurrant a beszéd. — Bizony, mást vártak volna ők már, nem Ilyen nagy csapást. Családot vártak volna.. Csak azt csodáltam, hogy milyen nyugodtak voltak az emberek. Ha össze kell állítani egy ágyat és nem sikerül azonnal megtalálni az oldalak vasalásának helyét, már káromkodnak. Most nyugodtak voltak. Talán azért, mert nagy csapás volt ez ránk. — A ház is, kert is, minden tönkrement. Klánli Józsi bácsi az elázott tankönyvekkel A gyümölcsfák helyett is hozatni kell — mondta Kollár Dezsőné még, és a kert irányába mutatott. Tekintetem a csupasz diófákon akadt meg. öt diófa, levél nélkül. A gyümölcs mindegyiken rajta volt, de fonnyadtén, rácsos kopáccsal, mint az aszalt szilva. Más, Idegen szemnek is fáj a látása, a tulajdonosnak szive belesajdül. — Valahogy csak lesz... Most már nem marad magára az ember — mondta bucsúzó.ul a fiatalasszony. Észrevettem a szemében kigyult fényt, amely egy pillanat alatt elűzte arcáról a gond borúját és tiszta, bizakodó csengést adott a hangjának. Ahogy mentem vissza a falu központja felé, minden rombadőlt épületen emberek dolgoztak. Idősek, fiatalok, nők, férfiak, egyaránt saját és embertársuk családi fészkének újjáépítésével voltak elfoglalva. Még a haragosok is kleng9sztelődtek egymással szemben a nagy elemi csapás súlya alatt és segítő kezet nyújtottak egymásnak. A hatvanhat éves Klánis Józsi bácsit is a házánál találtam. Kezében ásóval forgatta a földet, a szemetet, hogy mentse, ami menthető a törmelékek alól. — Negyven éves munkámnak az eredménye van itt eltemetve — mondta szomorúan. — Asztalos a mesterségem, a helyi Május
