A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-09-12 / 37. szám
Nicole Montague a nevem, de mindenki Delfinnek szokott hívni. írói álnév ez, magam választottam magamnak. Egy nagy hetilap szerkesztőségében dolgozom az aktualitások osztályán. Mindenütt otthonossá tudom tenni magam, ez nem okoz nekem problémát. Nem kínoznak lelki „komplexumok", és elegendő temperamentummal rendelkezem. De eddig még nem mentem férjhez. Igaz, egyszer kis hífán megtettem, Jean Louis azonban, akivel ugyanabban a szerkesztőségben dolgoztam, ostoba véletlen folytán meghalt: repülőszerencsétlenség áldozata lett. Jó pajtások voltunk, viszonyom volt vele, ahogy azt az erkölcscsőszök mondanák. Dehát ilyen ez a mi századunk . . Rövidre fogva a dolgot, aznap, amikor meghalt, nagyon szenvedtem. Annyira, hogy öngyilkos akartam lenni. De felkerestek a barátaim — féltek, nehogy valami ostobaságot kövessek el. Legalábbis így szokás azt nevezni hasonló esetekben. Két évvel ezelőtt történt a doloq. De még most is, ha valaki szóba hozza Js ez időnként megtörténik), rendkívül komoly arcot vágok. Fényképe azonban, amit az éjjeliszekrényen tartok az ágyam mellett, már alaposan meqfakult. . . Nincsenek szilárd politikai nézeteim. Megegyeznek azonban a Maróéival, tehát baloldaliak. Marc a lapunknál dolgozik. A kollégák a vőlegényemnek tartiák. Sokszor mondják: „Egymáshoz tartoztok. Már réqen együtt Jártok, össze kéne házasodnotok" Nem szeretném elveszteni őt, s gondolom ö sem engem. Nehéz dolog az embernek önmagáról beszélni. Igaz, azelőtt ezt nem tudtam. A valóságban nem unalmas az életem, nem egyhanqú, nem szomorú. Érdekes emberek közt keresem a kenyerem, van egy fiú, aki szeret, volt egy nagy szerelmem, vannak barátaim, ismerőseim. Megállapítom, hogy az élet kellemes. Erről különben már eleget beszéltem. Ha valaki politikával hozakodik elő, óvatos vagyok. Szüleim baloldalinak tartanak, Marc barátai meg egy kissé jobboldalinak, míg a valóságban . .. Alapjában véve mindkét csoporthoz tartozókat sajnálom, véleményem az, hogy „senki sem ismeri úgy a vér értékét, mint mt, asszonyok, akik gyerekeket hozunk a világra" és íqy tovább. Sajnos, ez az egyetlen eset, amikor tudatosítom, hogy nő vaqyok. Rendszerint nem használok olyan szavakat, amiket oly szívesen hangsúlyoznak korunk asszonyai: „ml — nők, ti, férfiak". Ez most kezd kimenni a divatból. Nem szabad így beszélni, nem szabad így gondolkozni. Szeretem a félreérthetetlen, világos fogalmakat. S mivel Jó a természetem és mindent gyorsan megértek, sikereim vannak. Hálistennek, nem vagyok már tizennégy éves. « Ez minden. Erről ennyi elég. Ma nagyon korán felébresztett a telefon. Gladis hívott, ő is nálunk dolgozik a szerkesztőségben. Kelletlenül vettem fel a kagylót. Először is azért, mert azt hittem, figyelmeztetnek, hogy kikapcsolják a telefonomat Jabban a helyzetben voltam, amit „pénzügyi válságnak" szoktak nevezni), s ehhez egyszerűen lusta vagyok. Másodszor azért, mert az órára pillantottam, és megállapítottam, hogy már kilenc felé Jár az idő. Kilenc órai Vasárnap! Azonkívül az éjjeliszekrényen áll a telefon, Jean Louis és Marc fényképe között. Ez kellemetlenül hat rám: mindig az az érzésem, hogy valakit megcsalok, lean Louist? Marcot? Magamat? Az első, amit hallottam, amikor fülemhez emeltem a kagylót, hogy — Gladis sír. Keservesen, hüppögve sír. Végigszaladt a hideg a hátamon. Szörnyűi Először nem akartam semmit hallani, semmit sem akartam tudni. Aztán mégis megszólaltam: — Nyugodj meg, Gladis. — Akkor azt mondta: — Kitört a háború. Atomháború. A szerkesztőség zárva. A telefonok nem működnek. Itt a vég ... Egy óra múlva minket is elér. San Francisco, Leningrád már eltűnt a föld színéről. Gladis el akar búcsúzni tőlem. Egy pillanatra az volt a benyomásom, hogy megőrültem. Aztán eszembe futott Pierre, akt mindig azt állítia, hogy korunkban kihalt az emberiséq lelkiismerete. Belekiáltottam a kagylóba: — Ez nem igaz! Nem lehet igaz! Ojra csak sírás volt a válasz, aztán egy kattanás hallatszott a kagylóban és szétkapcsolt a készülék. Nem, nem azért, mert nem fizettem ki a telefonszámlát. Akkor persze... Nem, senkinek sem működik. Még nem tértem egészen magamhoz álmomból, és most zavaromban önnön magamtól kérdeztem: mi lesz? Nem tudom, miért merült fel bennem a gondolat, hogy „repülő csészealjak" Jelennek meg először. Aztán félelem, kétségbeesett félelem (fogott el. A párnába fúrtam az arcom. Nem, ez valószínűtlen, lehetetlen! Meg kell kérdeznem valakit. A telefonért nyúltam, de aztán eszembe jutott, hogy süket a vonal. Senkitől sem tudhattam meg semmit. Rádiókészülékem nem volt. Marc mindig azt mondta, hogy a rádió csak fölöslegesen dühíti az embert. Odanéztem az ablakra. Csönd. Üresség. Madárcsicsergést sem hallani. Egyáltalán senkit és semmit sem hallani. Fel kellene... öltözni, anyámhoz menekülni, elrejtőzni nála ... Mama mindig azt mondta, hogy az atombombát — akárcsak a mérges gázokat az első világháborúban — senki sem igyekszik majd elsőként bevetni... Anyu Párizs külvárosában lakik. Meddig tartana az út odáig, ha egy órát kell utazni metróval? Es egy óra múlva ... Kitört belőlem a sírás. Előfordult ugyan, hogy barátnőimmel beszélgettünk a halálról, amely úgy Jön, mint régi ismerős, éifél után. De halál reggel kilenckor, amikor az ember éppen felébredt .. .?! Marc Passyban lakik, hozzá szintén nem jutok el. Végre is, nem kívántam karjai közt meghalni. Legyen bár akármilyen szörnyű a dolog, ebben biztos voltam. Leültem az ágy szélére, s hirtelen átvillant az agyamon, hogy nemsokára csak egy formátlan kupac hamu marad belőlem. Csuklómra tettem az ajkam, éreztem vérem lüktetését az ereimben, és minden szörnyű ostobának tűnt fel. Nevetséges .. , Megpróbáltam magam elé idézni a lerombolt San Franciscót, ahogy egy könyvben olvastam, s mivel sohasem jártam ott, nem is ment nagyon nehezen. De Párizs... Az én városom. Megint elfogott a dühödt kétségbeesés. Tudat alatt nem akartam, hogy magával ragadjon. Nem akartam végigvágódni az ágyon és kiabálni. Sohasem tettem ilyet. Megmaradt a lehetősége, hogy megírjam a oégredeletemet, hogy megírjam illő szavakkal.., Dehát ki olvassa el? Egyszer majd a távoli Jövőben valamiféle nomád pásztor, aki rábukkan az egykori Párizs városának romjaira? Ösztönösen megigazítottam magamon az inget. Eqyszer Pompetiben jártam, és semmi sem fogott meg annyira, mint a katasztrófa következtében elpusztult emberek póza. Távol voltak attól, amit méltóságteljesnek szoktak nevezni. Talán ezért mentem át a fürdőszobába, hogy rendbehozzam a hajam. (Jól tudom, hogy semmiféle lelki depresszió nem tudja elnyomni a nőben a kívánságot, hogy rendbehozza a haiát. Ostoba dolog, de így van. Dehát mit segít ez? Ügy is meg keli halni.) Agyamban egymást kergették a gondo latok. Mindenféle ostobaság. Bizonyár( valami elpattant bennem. De nem vesztet tem el a gondolkodóképességemet. És voh miről gondolkozni. Nemsokára meghalok, Szüeim meghalnak, barátaim meghalnak, akárcsak az ismerőseim. A helyzet azonban több mint komoly. Es valami elfojthatatlan hang azt sikítja bennem, hogy elfelejtettem keményszálú hajkeféket venni. Ostobaság! Észrevettem, hogy az ajkam suttogja ezt a szót. És ez volt tényleg a megfelelő, a szükséges izó. Ám nem volt helyes ebben a pillanatban, hogy megcsodáljam saját képességemet, amelylyel megtaláltam az ide illő kifejezést. De sehogyan sem tudtam ezt meggátolni. Mint ahogy anyám mondta, „a lányom tollal a kezében született". Eszembe Jutott a könyv, amit meg akartam írni. Már mindent átgondoltam — ez most fölösleges fáradság volt. Egy pillanat, és minden elpusztul... Sehogyan sem tudtam megérteni. Közben már Leningrád is eltűnt a föld színéről. Mezők, folyók, házak, házacskák — minden elpusztult. Ugyanerre a sorsra Jutott San Francisco (Folytatás a 14. oldalont
