A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-09-12 / 37. szám
Monoszlóy M. Dezső Már kölyökkoromban falakra firkáltam a tested: „pont, pont, vesszőcske, ez itten a fejecske, kicsi feje, nagy a hasa .. te voltál — s nem a törökbasa. Bő bugyogók alá rejtettem a lábad, hosszú hajad turbánok alá dugtam, kaftánt csavartam nyúlánk derekadra, hogy álcázva maradj, ha megtalálnak. Kamasz szemérmem védte tisztaságod, hogy ne vetkőztethessen pucérra durva férfi tréfa, otromba pocakos muzulmán maszkod mögé úgy pillantottam, mint ahogy komoly titkok mélyére néz az ember néha. Akombákom, irkafirka, veled volt tele az irka. Azóta is mindig elpirultam, ha turbánod félrebillent, ha bő bugyogód alól bokád kivillant, másoknak terhes valóság voltál, nekem csendesen zengő szivhang. Számomra nem voltál ásatási emlék, anyagból kiemelt márvány milói vénusz, képes magazinok kivágott lapja, több voltál ennél, a másik voltál, az ütem az élet egyik része, magambazárt echo kimondatlan szavakra. Az voltál, ami minden ember kihordatlan énje, a be nem teljesült sejt, a létezés köré képzelt fészek, az érzésben te voltál az értelem, az értelemben a testet simító érzet.' Magamban hordtalak, s ha olykor tenyeremre ültettelek, ahol mások is látnak, ügyeltem arra, hogy ne nekünk higgyenek, csupán szórakoztató maskarádnak. Hogy vallhattam volna be, hogy nélküled nem is vagyok, véremmel Írott az az ákombákom, s hogy az ujjamon az élet lámpásai gyúlnak, miközben röhögő színekbe, tintákba mártom. Te voltál a tömörség, hogy lyukak, rések, szakadékok csákánya legyen a vágyam, Te voltál a nyílás, az ösvény, a szurdék, a magamban kockává tömörült világban. Az ostoba egyszerűség nyomorék kezén te voltál a tíz ujj izgató hiánya, levegőbe lógó növényeim veteményes kertje, tarló földeim óhajtott virága. Láthatatlan súlyként rátelepedtél minden mérlegre, észben, szívben, szóban, az alvást készítő párnák puhájába bújtál, míg én éterszagú vattákba a műtőkést tükröző számokat soroltam: egy, kettő, három, négy — (törökbasa hová mégy?) írógépem betűin hintáztál, lágy el-ekre sziszegtél, Ű-k mélyhegedűjével zengtél krákogó ká-kra, bezárt gondolataim cellái felé lényed a megérzés ajtait kitárta. Sokaságom konglomerátuma felé, egyetlenségem sterilsége felé, szétszóródott tetteim, mozdulataim felé, hogy tudjam, veled vagyok csak együtt, a kettőségen át ötvöződik minden élet, tőled tanultam a magam mutogató s a magamat takaró szemérmet Irkafirka, ákombákom, de én nem adtalak el soha, sem kubista, sem futurista képnek, az izmusokon túl terítettem elédbe gyékényt s odaültettelek, ahol a színek lekottázhatatlan manói élnek. Odaültettelek, ahol tapinthatatlan szagok szárán, szagolhatatlan illatig ér a létra, oda, ahol virágbibékkel, napraforgó bolygók felé kacsintó angyalok lőnek célba. Vélt árvaságom felé hidként kinyúltál, miattad nem tudtak elítélni végső egyedüllétre, te voltál a másokkal összekötő apró törököket görgető, képzelet-valóság véredénye. Már kölyökkoromban falakra firkáltam a tested: „pont, pont, vesszőcske, ez itten a fejecske...” — rajzolom egyre, kiváncsi utcasarkok mögül hiába lesnek a mindent leleplezés nyegle démonai, a suta krikszkraksznak bennem szárnyai nőttek, örökké felfelévágyó mozdulattal szaglászó orruk elől elrepülnek, egész odáig, ami lerajzolhatatlan belőled. Akombákom 1t
