A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-09-05 / 36. szám

platinaszőke fodrászlány méltatlankodva rám ripakodik.

—■ Ne nevessen kérem, mert megvágom.

— Ejnye... • *

— Hiába ejnyézik, így nem lehet borotválni. Hagyja abba, könyörgöm. Lehetetlen, mennyire ugrál az ádámcsutkája...

— Szóljon a szomszédnak, ne tréfálkozzék.

— ö megengedheti magának, öt nyírják.

Idősebb bányász ül a szomszéd forgószéken s szakadatlanul beszél:

—■ Egyszóval: nem mese ez, ezekkel a repülő tányérokkal, nekem elhlhetlk, kedvesekéiül, én nem szoktam bedőlni akárminek, de ez több mint komoly. Az éjjel Is velük álmodtam.

— Mit álmodott bácsi? i— szól közbe valaki.

— Bácsi? Majd megmondom mindjárt, ki a bácsi...

— Bocsánat.

— No jól van. Szóval azt álmodtam, hogy vagy negyven' ilyen tányér lerepült utánunk a bányába. Képzeljék, hogy tátva maradt a szánk: mind az összes tele volt finom székelykáposztával, jóllakott az egész brigád. Egy tányérral haza is hoztam az asszonynak: kóstolja meg, milyen az igazi székelykáposzta...

— Ne nevessen kéreml

— No jó, már komoly vagyok.

A platinaszőke mérges angyal végre befejezi a borotválást, arcomra pltralont fecskendez: Készt

— Fizetek...

— Lent a pénztárnál kérem. A viszontlátásra! — mondja a szőkeség ás sarkonfordul. Az egyik sarokba libeg, reggelizni kezd. Egy pohár kakaót és vajaskiflit. Csodálkozva pillant rám. Én zsebretett kézzel, tenyeremben a szokásos kétkoronás borravalóval (felénk ugyanis ennyi a norma) habozva állok.

— A viszontlátásra — Ismétli meg a reggeliző fodrászlány. Hitetlenkedve csóválom a fejem. Hát ilyen Is van? Nem kell a borravaló?

Ja, kérem, Handlován vagyunk. Már a lépcsőkön Jut eszembe, hogy itt egyetlen férfi sem dolgozik, most legalábbis egyet sem láttam a műhelyben. Már értem: női erkölcs. Női büszkeség...

szítményit láttam még, noha bejártam már keresztül-kasul ezt az országot. Azt beszélik, a szomszédos Prievidza lakóit gyötri az irigység, mérgükben minden elképzelhető csúfságot kiabálnak erre a parkra, azt sem átallanak kijelenteni, hogy giccs az egész. Persze ez rosszul esik a bányászoknak akik szabadidejüket áldozták fel a parkosításra s egészen jogosan azt követelik, szomszédjaik, ahelyett, hogy a szájuflcait járatják, mutassák meg a valóságban, hogy néz ki az a park, amelyik nem giccs. E sorok írója osztja nézetüket, azzal a nem éppen tudományos megindokolással, hogy sokkal jobban érzi magát az ilyen giccs kellősközepén, mint a sivár, fátlan lakótelepeken.

A park egy Krő nevű handloval kertész elképzelése nyomán létesült. Ez a kertész ma már — éppen e létesítménye révén — országszerte ismert, városatyák és városrendezők keresik őt fel, vagy hívják meg az ország különböző részéről, tapasztalat cserére, tehát mint a híres és fontos embereket általában, őt Is hiába keressük. Pedig birodalmában, a város feletti kertészetben is Jártam, megcsodáltam virágágyait, melyek elképesztően szegényesek.

— Hajaj, Krő bácsi ezt a maradék virágot is legszívesebben kiültetné a főutcára — mondta az egyik alkalmazott — szerencse, hogy ott már nincs több hely.

Jóvágású, izmos fiatalember áll a konyha közepén. Kihívóan néz a szemünkbe.

— Le akarnak fényképezni?

— Nem. Dehogy. Éppen csak furcsa dolgokat tudtunk meg magáról. Érdeklődni akarunk: ml igaz ez egészből?

— Jó, kérdezzenek.

Alacsony, de értelmes homlokán szigorú ránc. Nem ültet le bennünket.

— Miért nem dolgozik?

— Ezerötszáz koronáért én nem dolgozom. Bányában meg éppenséggel nem. Ha kedvük van próbálják meg. Én megyek Osztravára.

— Mégy, de egyedül...

Ezt az asszony mondja, a bányász kedves és bánatos arcú felesége, aki karján kisgyerekkel, eddig szótlanul meghúzódott az egyik sarokban.

— Majd Jösz te még utánam, hívás nélkül.

2.

őszintén sajnálom járatlanságomat a botanikában, nem írhatom meg, milyen virágokat láttam Handlova főutcáján. Valóságos színorgla. Ám a virágok még hagyján, hanem vannak Itt díszbokrok, füvek, cserjék teljesen valószínűtlen színűek, hamuszürkék és kékeszöldek, feketék, Illák, habfehérek — végig a hosszú utcán, mint valami botanikus kertben. Kevés gondozottabb utcadí... ( fi csendesen szipog a sarokban

— Azt várhatod... Rendes ember itt is megkeresi a magáét. Dolgozni kell, nem csavarogni.

Marian Ö. kitágult szemmel mered feleségére, szája széle vészesen remeg.

— Túl sokat beszélsz.

— Igenis beszélek. Legalább most. Máskor csak neked lehet szavad ebben a házban. Ha én szólok, akkor valami törik. Nézzék csak ezt a rádiót... 1

Olcsó néprádió. Valamit hozzávághattak, mert az adóskála darabokra törött.

— Megmondtam, hogy vagy téged hallgatlak, vagy a rádiót.

Félek hogy újra veszekedéssé fajul a dolog, közbeszólok hát:

— Hány éves maga fiatalember?

— Huszonegy.

— Mióta • dolgozik Handlován?

— Egy éve lesz ...

— Azelőtt... ?

— Partlzánskén.

— Miért Jött el onnan?

— Egyrészt ő miatta — mutat a feleségére — no meg hát keresni akartam. De .. lehet itt keresni?

— Lehet bizony...'

Az ajtó főé fordulunk. Idősebb, de még alig őszülő asszony lép be az ajtón. Ügylátszik hallgatódzott.

— Lehet bizony — mondja szinte kiáltva — csakhát nem csavargással, mulatozással. Tudja — fordul felém, — soha se gondoltam volna hogy ilyen unokám lesz. Egy csirkefogó. Hiába csikorgatod a fogad, csirkefogó vagy: Huligán. Csak ezt a szegény leányt sajnálom — mutat a fiatalasszonyra , — árva szegény, teljesen tönkreteszi őt ez a ... Nekem hihetnek, miért akarnék igazságtalanul rosszat ennek, hiszen az unokám. De ami sok az sok.

— Beszéljenek csak... — legyint a fia, talember.

— Beszélünk is, érted, nekem ne hozz szégyent a famíliámra. Az öregapád negyven évig dolgozott itt, soha nem volt rá panasz.

— Jelentsenek fel! Csukassanak le! — kiált 0. sötét tekintettel — alig várom. Dehisz már meg Is tették — int felénk megvetően.

— Be is csukatlak, érted — rikácsol a nagymama — már voltam is a rendőrségen,

nem tűrök munkakerülőt a családunkban.

A férfi ül, gyámoltalanul mint a kisgyerek, fejét szinte a nyaka közé húzza.

— Én meg ezerötszázért nem dolgozok — motyogja, de nem mer felnézni.

A felesége nagyon szomorú. Csöndesen szipog a sarokban.

Szép ez a város. Komoran szép. Innen a dombról, a régi várostelepről nézve, szinte hátborzongatóan szép. Füst és korom. Hol vannak Krő bácsi virágai? A hőerőmű kéménye, mint a vulkán füst- és koromfellegeket lök az égre, a nap belefeketedlk. Fekete csillék a sodronypályán hordják szakadatlanul a szenet, füst, korom és szénpor rakódik az ablakok peremére a turisták inggallérjára, a csillagszemű lányok szemhéjára. Hol vannak a virágok?

Ez a legrégibb szlovákiai szénkörzet. Hitelt érdemlő források szerint már a XVIII. században Is fejtettek itt szenet.

1858-ban Pálffy gróf fejtési engedélyt kapott ebben a körzetben a Selmecbányái bányalgazgatóságtól, — az Igazgatóság később minden részvényét eladta a salgótarjáni széntársulatnak. 1909-ben megalakult a Nyugat-Magyarországi kőszánbányászatl részvénytársaság amely azonnal nagyfokú költségvetéssel látott munkához, megkezdte Handlova—Prievidza közötti vasútvonal építését amely 1913-ban fejeztek be. Hivatalosan tulajdonképpen ekkor nyílt meg a hand-, lovai szénbánya. A kezdeti nehézségek,