A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-08-15 / 33. szám

A főutca

— Itt épül a strand — mondja Szabd Józsi bácsi

C

ömör szívében, a Sajó partján fekszik Tornaija. 1962-ben az egészségügyi szervezetek szorgalmazására tervet dolgoztak kt az új strand építésére. A Sajó erősen szennyezett vizében bizony nem lehet valami kellemes dolog a fürdés. Elő hát a számításokkal, a tervrajzokkal! A „papírmunka“ hamarosan el is készült — nem egész egy év alatt.

— Most Jött a munka nehezei — mondja Csízt János, a VNB titkára. — A tervek elkészültek, s a Járási és kerületi bizottságok magára az építkezésre csaknem 1 millió koronát hagytak jóvá. Igenám, de kivel kezdjük meg a munkátI Nincs más hátra, minthogy ezt is, bevált tornaijai szokás szerint társadalmi munkával vigyük véghez.

S elkezdődött a várva-várt strand építése. Eleinte szépen ment a munka, főleg a diákok és a vasutasok segítettek. Képzelhető, milyen lelkesedéssel, mennyi odaadással hordták a földet, kavicsot, homokot, hogy minél előbb elkészüljön az úszómedence. Folyt is a munka; öröm volt nézni. Csekély egy év alatt, 1964-ben el

is készült a hatalmas, ellipszis-alakú medence körgátja.

Szóval, szépen ment a munkai... Azóta egy év telt el, és a strand, a régen óhajtott strand — azóta is olyan, amilyen volt. Vajon miért?

— Nem tudom, hová lettek az emberek, — mondja látható elkeseredéssel Szabó József, az építkezés vezetője. — Pedig szépen haladt a munkai S egyszercsák, ki tudja miért, elaludt nálunk a városfejlesztést akció. Az idén már próbavizet akartunk engedni a medencébe, de így bizony nincs semmi értelme. Addig, amíg a medence falát nem rakjuk kt terméskővel, és nem betonozzuk ki az alját, teljesen felesleges vizet engedni bele. Nem, kérem, a vízpróba nem kerülne egy fillérbe sem, hiszen ebből a kis tóból szerezhetünk vizet eleget. Vagy itt a Sajó, vízpróbának az ts megjárja.

Az egész építkezésen csak két ember dolgozik. Hordják, taltcskázzák a terméskövet. Szabó bácsinak nyilván a legkel lemetlenebb, hogy a két emberen kívül senkit sem látok ott.

— Tetszik látni, most ts csak két ember dolgozik az építkezésen. Nincs, egyszerűen nem akad több. Mindenki azt várja, mikor lehet már fürödni. S olyan kevés a segítség! Pedig van még munka bőven.

S most váratlanul megváltozik Józsi bácsi arca — a csillogó szemek a Jövőbe látnak.

— Amott lesznek az öltözők. Természetesen parkosítani szeretnénk az egész két és fél hektárnyi területet, még az idén bekerítjük, sátortábort létesítünk, vendéglátó üzemeket helyezünk forgalomba. Ha elkészül a strand, több mint 5000 ember talál majd itt kellemes szórakozásra.

Lelassul a beszéde, én pedig úgy érzem, hogy mindez egyelőre csak álom. Megvan minden, az anyag, a pénz. De a legfontosabb — az emberek hiányoznak.

De Józsi bácsi úgy látszik derűlátóbb:

— Jövőre már lehet fürödniI

Ügy néz most rám, mintha azt kérdezné, nem hiszi? — Én pedig azt válaszolnám, hogy ilyen körülmények között btzony nem nagyon.

De azért a lelkem legmélyén mégis azt kívánom: bárcsak Józsi bácsinak lenne igazaI

drAfi mátyás

Vasárnap délután 14,00 dra egynéhány perckor, miután bekente magát illatos napolajjal, hanyatt feküdt a forrd homokon. Feje alá, talán, hogy Ielkiismeretét megnyugtassa, Rousseau Vallomásait tette, jobb keze mellé az apró japán tranzisztoros készüléket, arra az esetre, ha netán unatkozna. Lehunyta szemét. A hátát szúrta és égette a homok, s mivel sietve érkezett a strandra, a szive is hevesebben dobogott. Lehunyt szemmel figyelte a keserves, hebehurgya kapkodást mellében, némi szánalmat érzettf önmaga lránt, de csakhamar megfeledkezett az egészről. A fürdőzők lármája s a külső zajok nyomán keletkező gondolatok kötötték le a figyelmét. <■

Először is szeretett volna tisztába jönni azzal, mit keres itt, amikor esze ágában sincs fürödni, úszni nem tud, a vizbefulladást meg a legolcsóbb halálnemnek tartja. Az tehát nyilvánvaló, hogy nem öngyilkossági szándékkal jött a tóhoz. Hát akkor? Napozni? Az olajat itt vette a strandon egy szemrevaló, szőke, bikinis leány árulta, tehát ez sem történt előre megfontolt szándékkal, 8 lám az olaj raffinált illata egy csomó bűntudatot ébreszt fel benne. Erre pedig semmi szükség .. .1

Eh, mindegy — gondolta — nem a szándék, nem is az ok a fontos, hanem a tény, hogy itt vagyok. Legalább Is egyelőre; vízszintesen fekszem mint a tó,

laposan mint a közhelyek, körülöttem hozzávetőleges számítás szerint IS 000 üvözöltőző, vadembert játszú állampolgár. Hát ők mit keresnek itt?

Elhatározta, hogy csak a hangulataival törődik. Háromféle hangulatot különböztetett meg: rózsaszínt, kéket és rozsdavöröset. Rózsaszín hangulatba akkor esett, amikor meghallotta, hogy valaki őt szólitgatja a távolból:

— Béla, óvatosan napozz, nehogy nagyon leégjen a hátad! — mondta egy bűbájos asszony. Csak a hangját hallotta, de tudta róla, hogy bűbájos, egyébként miért törődne vele, honnan sejtené a nevét például. — Nem kell félned kedves — nyugtatta meg az asszonyt, csak úgy gondolatban — hanyatt fekszem, hogyan éghetne le a hátam . . .! — Az érdekes az volt, hogy egy dörmögő férfihang mindezt hangosan is kimondta, úgy, hogy ettől ő minden átmenet nélkül a rozsdavörös hangulatba zuhant. — Te csirkefogó . . .! — sziszegte dühösen s úgy döntött, azonnal szedi a cókmókját s eltűnik innen. Viszont erre a hangulatra jellemző az is, hogy megbénítja az embert. Megpróbált klevickélni a rozsdavörös hangulatból azzal, hogy elftttyüli a Bordal-t. Csakhát: lehet-e fütyülni fogcsikorgatás közben? Nem lehet. S tetejébe mindennek: megszólaltak a tranzisztoros rádiók. A futballmeccset közvetítették, a riporter úgy kelepelt, mint egy óriási rutinnal rendelkező gólya, barátunk torkában sós vér, epe, gyorsanölő méreg bugyborékolt...

A segítség váratlanul érkezett, amikor már-már belenyugodott a végzetbe. Arcára árnyék vetődött, valaki megállt mellette.

— Szaater mé szethezl — mondotta az árnyék, zengő bariton hangon. Behűnyt szemmel válaszolt.

— Nem érjem, uram.

De az árnyék most néma maradt. Lustán és kelletlenül nyitotta ki a szemét. Jól sejtette, ő állt előtte, bodrozott göndör parókával: Zsanzsak, egy szál fürdőnadrágban, vékony pipaszár lábon, mélabúsan.

— Meleg van —, mondotta ő, félkönyökre támaszkodva.

Zsanzsak sokáig nézte őt, hunyorgott álmatlanságtól vörös szemével, majd megcsóválta a fejét:

— Mennyi sok ember lenni Itten. Csudaszép dámák, egész levetkezve. Szép lábak, csípők, hófehér keblek. Kár, hogy ezt eltakarni. Igaz, csak kicsit, de minek? En mondtam rég: „VI szaatermé szethezl“ Tik jó úton haladni arra, csak ezek beszélő dobozok minek? Dobjatok vízbe mindet! Mert megbolondultok. Örevoá, möszjő, orevoá!

— Csaol — válaszolta a fiatalember illetlenül, de már gyönyörű, kék hangulatban, mosolyogva.

És Zsanzsak, a filozófus, bölcsen visszamosolygott s elkacsázott a búzakék hullámok felé — a végtelenbe. ZS. NAGY LAJOS

I