A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-01 / 31. szám
Táborozás — Baracz felvétele BÁRCZI ISTVÁN Te elfeledted a kőbalta súlyát, és faekéd se volt soha. Az érzést már utánozni se tudnád, az emberét, ki sorban sújt oda földnek, víznek, égnek, hogy hasadjon - ne hidd, hogy elég volt nyerni egyszer, — hatalmad papolod papi hangon, hogy munka! hogy rend! hogy erkölcs! hogy rendszer! Közben mosolyt terít lárva-arcod, dehát ismerünk: mikroszkópon át böngészi szád, aki néhány kudarcot megélt, s néhány virágözön-csodát. Most gondolod ki ínyenc vacsorád, s mig szónokolsz türelmes megvetéssel - kinek is? - magadnak add tovább, hogy munka! hogy erkölcs!... és nem kevésszer. Tudod, nem vagyunk prédikátorok, magunkat se csókoltuk meg soha - kérdezetlen szólalt meg száz torok mégis, ha volt rá valami oka. Hisszük a kés kenyér-illatát, a kés meg olyan, mint a bajonett, — legyőztük a magunk vadállatát, s nem tudtuk, hogy fiadzik újra egy. Krumplit ültettünk, s a régi ekék túrásain sarjadt megint a szár, sejtettük, hogy ősi kék az ég, s a zöld gyepen egy ükapánk kaszál. Fölénk álltái, s mondtad szüntelen a munkát, az erkölcsöt, rendszert, rendet - dolgoztunk és felnőtt e jelen s most már szeretnénk egy csöppnyi csendet. Gyere. Megtanultuk jól a leckét. De te elfeledted a kőbalta súlyát. - Fegyverkezz, hisz annyi munka lesz még, s illő lenne, amely szívben nő, nem ajkon, az emberéi, ki sorban sújt oda földnek, víznek, égnek, hogy hasadjon jövöt-tartó fundamentuma. Mi legyen a Vannak az életnek olyan kérdéséi, amelynek megválaszolását nem lehet mindig elodázni. Néha nehezek, kényesek ugyan, mégis szembe kell nézni velük, bátran — férfiasán. Ilyen kényes, mondhatnám: problematikus kérdés elé állított engem is az élet: mi legyen a gyerekből? Vasárnap szokásos ebédutáni feketémet szürcsölgettem. Feleségem mögöttem állt, s alighanem azt gondolhatta, hogy csak magammal törődöm, a feketémmel, a vele járó kikapcsolódással és vajmi keveset foglalkozom a családi ügyekkel. — Hallottad, hogy a Bognárék Jóskája villanyszereid lesz? — kérdezte aztán, talán hogy kizökkentsen szótlan gondtalanságomból. — <4z már elvégezte a kilencediket — mondtam csak úgy, a váltam fölött és tovább kortyolgattam, nyelvemen ízlelgetve a feketekávét, jóval később eszméltem csak: célzás ez, mondhatnám: egyenes és kendőzetlen szemrehányás. „Lám a Bognárék, azok igenI Azok ' már tudják, hogy mi lesz a gyerekükből, de mi...“ Ettől a pillanattól kezdve nem tudtam nyugodni. Akármit tettem, állandóan Bognár Jóska járt az eszemben. Képzeletemben megjelent a gyerek szőke arca, langaléta alakja, ahogy az ingó létrán egyensúlyozva keresi majdan, kezében egyetlenegy csavarhúzóval, a kenyerét. De mi legyen a mi gyerekünkből ...? A kilencedik osztály elvégzésétől elég messze van még, később is ráérnénk a válasszal... Az is igaz ugyan, hogy jobb korábban kézbevenni az ilyen ügyet, hiszen sok függhet aztán az irányítástól, a szakma megszerettetésétől... Elhatároztam tehát, hogy rászánom magam, és komolyan, férfiú mivoltom teljes tudatában — kezembe veszem a gyerekem sorsát. Sorrá vettem a lehetőségeket, az összes létező szakmát felsoroltam magamban, de nem tudtam dönteni. Villanyszerelő? De hiszen abból már ma is elég sok van! Lám a Bognár Jóska is villanyszerelő lesz... Amire az én gyerekem oda kerül, annyi villanyszerelő lesz, hogy Dunát lehet velük rekeszteni.. .! Repülő? Hátha tériszonya lesz...? Hajós? Ugyanaz mint a repülő, csak nedvesen ... gyerek!) öl ? Sehogy sem ment. Homlokomon kövér cseppekben kiütközött a veríték. Vajon mi, mi is legyen a gyerekből? ... Feleségem meq-meqállt önfeledten, s könnyű volt kitalálnom, hogy mire gondol ... Tegnapelőttig bírtam viselni a terhet. A tükörből gyanúsan megnyúlt arc, beesett, karikás szemek néztek vissza rám. Feleségem a rekamién ült, amelynek borsózöld huzatából kiütköznek a szőrszálak. A nyitott ablakon át a kertre néztem, de sem a fákat, sem a lombok árnyjátékát nem láttam. Cigarettára gyújtottam. — Mi legyen a gyerekből?! Végeredményben a te gyereked is! — fakadtam ki türelmetlenül és ingerülten. — Nem kívánhatod, hogy csak az én feladatom legyen megválasztani a gyerek jövő foglalkozását — • mondtam feltűnően hangsúlyozva a „csak“ szócskái. Hirtelen nagyszerű ötletem támadt. Úgy éreztem, megmentettem apai, családfői tekintélyemet, becsületemet, mindent. Nyugalmat erőltettem magamra és tettetés nélküli kíváncsisággal kérdeztem: — Mit szólnál hozzá, ha... ha filmoperatőr lenne? fAbból talán még nincs B-lista — gondoltam.) — Ofieratö-ör? ... Az férfiaknak, vagy ... — kérdezte aszszonykám, de én kitaláltam a gondolatát és gyorsan félbeszakítottam: — Mindegy ... Az ma már teljesen mindegy... Utóvégre egyenjogúság van! Csend lett. Egy percig talán kettőig is eltartott. Szinte hallottam az óra ketyegését a karomon. Háttal az ablakpárkánynak dőltem és bőröm alatt apró tűszúrásokhoz hasonló bizsergést éreztem. Ügy álltam, mint aki ítéletet vár Olyan ítélethirdetést, amely őt magát is súlyt ja. — Talán ... talán majd megkérdezzük őt... Vagy helyesebb lenne, ha először ráhagynánk a választást, nem? — kérdezte és engesztelőn rám mosolygott. A tűzszúrások sajgása egyszerre elmúlt. Valami csendes megnyugvás áradt szét bennem. Először a szívem tájfin, aztán egészen a hatalmába kerített. Lassan leültem mellé a rekamiéra. Átfogtam a vállát, és domborodó alakián boldog jövőbeérő elszántsággal kitapintottam a gyerekünk életbejelentkező mozdulását. KOVÁCS MIKLÓS '4 oc/ez//fi//fie//e4'/efe51 9