A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-17 / 3. szám
IVAN SKALA: LENIN A' tak, csak álltak. Rejteni szerették volna siti- ukat. S ő útra kelt. Már semmije sem volt, csak a két szeme, acélos, szelíd, tünedező szemek; s a többiek csak álltak. Künn szél fütyült, gallyakkal verte a hold szomorú dobját, a hold is tudta már: üresség támad, üresség támad itt, ha eltávozik. Mintha elejtett gyeplő csúszna a földön, úgy kúszott az idő. Künn a hó alatt kemény föld lapult. S ő lerázta a lábáról múlt idők sarát, mely el akarta nyelni, mielőtt átlépte volna a küszöböt. Tudott ő mindent. Meleg kezében tartotta e földet, hogy megóvja a fagytól a fák gyökerét. Azon a sivár éjen az erdők lerázták magukról a jeget, s eléje hozták a madarak fészkét, mindent, amivel a gyerekkora adós maradt. S a folyók is elhozták ezüst terhüket, felhők úsztak a magasban, mint valaha régen a rétek és nótás tücskök fölött. A szikláról a levegőt hasítva leszállt egy madár, egészen a hullámok tarajáig, s újra fölemelkedett. Édes délután nyugalma telepedett a fakoronákra. Majd mozdulatok, szavak s tüzes szemek forró áradata hömpölygőit az utcán, tett és vágy s egyszerű, mindennapi öröm. Faustus famulusa se csinált volna nagyobb zűrzavart. De ő nem sajnált semmit. Csak a vihart, amely nem jött. S nem maga miatt. Mindenki azt hitte, elveszett, hogy már elveszett, s csak arra jut ideje, hogy utolsó sóhaját elküldje a jövendő végtelen terébe. S minden jel erre mutatott. S mégis tisztulásba fordult a sors, mely félig márványból, félig keserű haragból volt, ifjú düh mohó füzéből. ö némán virrasztóit. Talán mégis búcsúzott... Vagy talán bátorságát osztotta szét, mit éveken keresztül gyűjtött, s mely lángragyújtja az emberiséget. Álltak, csak álltak. Ahogy nagy sorscsapások küszöbén szokás állni. De ő a szélből szárnyakat metszett részükre, vihár páncéljába öltöztette őket, egybeforrasztotta füzével tettvágyukat, Talán vasoszlop tartotta az eget föléjük, talán csak egy kéz, egy köznapi szó, talán csak az ő két szeme, két láng, mely felmelegíti a fázó őröket, kik sorainkra ügyelnek, talán csak az ő két szeme, két meteor, mely híreket hord csillagtól csillagig, csupán két szem, emberi szem, bölcs szelídséggel teli, mely törvényt hozott másoknak s magának. Kimondta, amit kellett. Megért az idő, ahogy a víz körei a parthoz futnak majd visszatérnek s középen elenyésznek. Ez is ő volt? Igen, igen, csakhogy a szikrák máshonnan hatoltak tudatába. Mindig visszatért az az egy pillanat, a kiáltó, dübörgő, golyóktól veretett, ! a születés perce, mely a volt anyagból, madarat költ, fát, emberi arcot s hadakat. Óhatatlanul szájról szájra szállt az igazság pokolgépe, amit csupán türelem fékez — s egyszer villanva felrobban ... Mindig visszatért az az egy pillanat, mely gyöngéden ölében ringatta az újszülött földet. Lövés dördült a sötétség boltíve alatt. S eljött a nap, mikor lehullt a dekoráció. S egyszerre minden, minden köznapi lett. Mint a gyermektenyér, amelyben minden elvész. Mint mag a rögben. Mint a tej, mely cseppekben bugyog az anyamellből. Lehet, hogy a hősi virtus egészen más. Am lehet, hogy az is épp ilyen egyszerű. Felvirradt a reggel, s végétért egy időszámítás. Ojra pupillájukba szállt az egy pillanat. Ismét az Auróra egyetlen villanását látta a Néva nyugtalan felszíne, , melyen ezer tűz gyűlt. Millió hullám fogta föl a hánytorgó, háborgó ember-óceánban. S a legsötétebb tájakon is hegyormokig csapott az ár. S ő tudta: így van ez jól. Kimondta, amit kellett. Megért az idő, ahogy a víz körei a parthoz futnak, majd visszatérnek s közepén elenyésznek. S még mindig csak álltak. Már minden felkészült a megtisztulásra. Az éjszakai szél is — mint minden, ami jól ismeri a vereséget, s mégis tovább töri az utat saját szívével, titkos álmaival — magába zárta a reményt és a panaszt, s gyöngén ütögette a hold szomorú dobját. Ha valaki azért jött, hogy tiszta szalmából ágyat vessen emberi tragédiáknak s az értetlenségnek, későn érkezett. Mindent felfogtak. Mindenki értett mindent. Mint ember-szívük esedékes adóját. Álltak, csak álltak. Az, ami borzadállyal töltötte meg idegeinket, elégett titáni vérré vált, lehajtott fejjé, mit gondolat feszít, mint a vulkánt. S megmaradt a gyötrelem nélküli nagyság. Eltelt sok év. Sok ember-idő; de megmaradt a bronz és kegyelet. Lehunyta szemét. Am azóta is szünet nélkül gyűjti a golyót mellkasába a harctereken, ujjúinkba olvadt, szívünkbe, szavainkba, s lezárult szemhéja erős tető lett játszadozó gyerekek feje fölött. Ez volt ő. Ez volt Lenin. Ford.: VERES JÁNOS 11
