A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-17 / 3. szám
LacicöNÉ lei SS IBOLYa 4Lv S$i t£Jl^vaXzZe& rfllök miattad, azt hiszik, hogy csak a pénzt veszem fel érted, s veled nem törődöm... Hányszor rimárkodtam, hogy ne kódorogjál el... Ne ülj a kocsmába ... ne bolyongj a réten ... Öli, óii, de nagy terhet vettem a nyakamba, mikor a házamba fogadtalak ... Hálátlan, vagy, Erzsi,, néha azt hiszem, hogy gonosz... De megállj, ma megírok a fiadnak mindent... A szerencsétlen asszony szemében lobot vetett a benne szunnyadó láng, megmarkolta Szakállné két vállát és elkezdte rázni. (23) ■ Másnap aztán a való életet még komorabbnak, még reménytelenebbnek látta. Hová ment volna el panaszra? Ki hallgatta volna meg örökösen síró, panaszra nyíló száját? Csak a szőlő nedve volt könyörületes hozzá, meg az az erősebb ital, amelyet féldecinkónt mértek. Az aranylánc pedig mindig rövidebb lett. A cizellált levél-fityegő Is a kocsináros zsebébe vándorolt. Sohasem számoltak, csak a decik utáni krétahüzásokat nézték s ha már hosszú volt a sor, letörölték a számnélküli „cechet“ s Erzsi aranyat adott az asztalra és kezdődött újra. Néha úgy látszott, mintha távollétében is megszaporodtak volna a krétahúzások, de úriasszony csak nem számol utána egy piszkos kocsmárosnak, — egy-két decivel több vagy kevesebb, az már igazán nem számít ... Az emberek pedig elkezdtek súgnibúgni. Szólták, szapulták Szakállnét, hogy nem törődik eléggé Erzsivel, akit csak azért tart, hogy felvegye az érte járó kosztpénzt. Hagyja kocsmázni a szerencsétlen Fráter Erzsébetet. Hát a kosztadó asszony bizony Erzsivel édeskeveset törődött, még mintha örült is volna, hogy nem lábatlankodík otthon a rábízott rokon, így is sok lmja volt vele, — panaszolta a szomszédainak: mosdatni, fésülni kellett, mosatni rá sokat, hogy már alig győzte a drága szappannal. — S mindezt csekély huszonöt forintért, szomszédasszony lelkem! Mert Aladár az meg nem toldaná a kosztpénzt egy kicsiny garassal sem... No, de Madáohék mindig is zsugoriak voltak .. . Higgye el, inkább könyörületbő! tartom ezt a szerencsétlent, mert hogy távoli rokonom ... A szomszédok ugyan más véleményen voltak, mert mióta Madáchné odaköltözött, Szakállné rendbehozatta a maga portáját, prémes kabátot vett és szép. új, tollas kalapot, — a költő özvegye meg úgy nézett ki, hogy még a kőszívű is megsajnálta volna .. . Hanem egyszer csak végeszakadt a Sárosutca délutánoknak. Kifogyott az arany ... Egy darabig még tartott a „hozómra“ adott hitel, — hanem aztán ajtót mutatott az eddig kedélyes kocsmáros. Akinek nincs módja, ne járjon kocsmába. Fel is út... Le is út... Erzsi előtt bezárult a kocsma ajtója ..» t ,___'______ Hajlanoként, míg aludt mindenki, gyakran kiosont a házból. Lábára cipőt sem liúzott, — így halkabb volt a lépte, — s mint az egerósző macska, puha, nesztelen léptekkel szökött az utcára. Boldognak érezte magát. Hogyne! Hiszen nem látja senki, nem szölongatja senki, suszterinas nem ölti rá csúfondárosan nyelvét. Alszik még Margitra s ő reggeli sétájára indult. Kicsinyke a város, hamar eléri a határt jelentő sorompót, ott nekivág a hívogató zöldellő réteknek ... A Monospetri felé vezető utat messze elkerüli, arra nem menne a világ kincséért sem, mert ott kísértetek járnak. Egyszer próbált csak a Klobusiczky petrii kastélyáig jutni s kukucskált be lopva a park Iái között, mert nagyon kívánta hogy egyszer életében még meglássa Klobusiczky Béla barna-piros arcát. De a fák ágai között rontószemű barna baglyok ültek, észrevették kíváncsi szándékát, s elkezdtek felszállva hangosan huhogni: — Hu-hu-hu ... — Klobusiczkyt keresed a világszép embert? Erzsi, Erzsi! ... Hát még az a megmaradt kis eszed is elment, hogy még mindig a földesúr után szaladgálsz, aki régesrégen elfordult tőled? —■ Hu-hu-hu... Ki nézne már te rád, aki mezítláb csatangolsz, kiszakadt ruhában s a fejeden se kalap, se kendő? Huhu-hu ... Ilyen nagy úr, mint Monospetri ura, — ugyan, ugyan hogy nézhetne így rád? így beszélt a bagoly, s huhogott utána. Megrettenve lapult akkor a palánkhoz s gyorsan visszafelé kezdte szaporázni léptét a Margittára vezető úton s a halálmadarak egészen hazáig üldözték. — Hess!... Hess! ... — hessegette őket százszor is az úton, de azok sötét felhőkként keringtek fekete szárnyukkal felette, mert szellemek voltak, túlvilágról küldött rontó kísértetek .. . Nem merne még egyszer Petri felé menni, széles e világérti... Érbogyoszló felé járt most hajnalonként, ott harmatosabb a rét és tele volt virággal. Zsálya és nefelejcs virított a fű között, mezei szarkaláb és sok aprófejű, nevető árvácska. Ha elfáradt a Iába a sok bolyonságban. ide telepedett le a virágok közé s elbeszélgetett velük . .. Volt egy vadon nőtt árvácska .. . ahhoz járt ki minden áldott reggel. — Leült Ide s a virág rábámult. Olyan édes, nevetős volt az arca, mint a Jolánkáé. Nap-nap után megkérdezte tőle: „Hogy aludtál, aranyos Virágom?“ Titkokat súgott a virág szirmába, beszélt hozzá s csak akkor rettent meg, ha bogyoszlői vásárosok jöttek, akik megálltak az úton s feléje mutattak... Rájuk mordult ilyenkor s ha nem mentek tovább, ö kezdett el szaladni s futott a kétzi erdő felé, ott bevetette magát a sűrűbe s onnan leskelődött ki, hogy mikor mennek már tovább az ott ólálkodó, fizetett kémek? Mert kémek ezek a kosaras asszonyok és fényes csizmát viselő parasztok — Szakállné bérelte fel őket az anyósa pénzén. Lesnek, kutatnak utána. Ellenségek... Ha nem volnának azok, ugyan mit törődnének azzal, ha ő csendben hallgatja az együgyű virágok beszédét? El is határozta, hogy meg fog szökni Innen, elmegy Margittáról. Most szépen hazament, hagyta, hogy Szakállné megmosdassa, fésülje — és szidta, mint a bokrot. — Hol kószáltál megint, te szerencsétlen? Még világcsúfjává teszel, perbe ke— Megtiltom! ... Értetted? Megtiltom, hogy Aladárnak írjál. Megátkozlak érte! Te vagy a gonosz, nem én. .. Háj mit csinálok rosszat? Azt, hogy sétálok a réten? Virággal beszélek, az én jolánkámmal akit elraboltak tőlem! Rossz ez? Mondjad, te boszorkány!? Mert az vagy: boszorkány. Nincsen lelked, különben jól tudnád, hogy mi az a szívet-lelket gyötrő anyai érzés. — Elfulladt a hangja s a Szakállnét tartó két karja ellankadt. — Hát csak írjál ... — nyöszörögte végül. — Ölj meg... talán... jót is tennél vele... Szakállné sokáig tanakodott a lelkiismeretévei, írjon-e Stregovára, vagy Erzsire hallgasson. Végül mégis a kötelességérzet győzött benne az Erzsi átka felett s panaszkodó levelét megírta. Kérte Madách Aladárt, hogy vitesse be az édesanyját a nagyváradi bolondokházába. Mert vele már épeszű embernek egy fedél alatt kibírni nem lehet, mindenkit gyanúsít, rémlátásai vannak, nyilvánvaló, hogy „őrült, az utcán mezítláb járkál és a réteken alszik ...“ A levél elment, ki is kézbesítették Si.tregován — s Erzsi továbbra is Szakáll-nénál maradt... Egy hetivásár alkalmával aztán kitört a botrány. Lábára szokása szerint most sem húzott cipőt, hiányos öltözetére csak kendőt borított s púkor estefelé keresésére indultak, megszökött az „üldözői“ elöl s bevetette magát a kétzj erdőbe. Ott töltötte az éjszakát is, egy kóboi- kutya társaságában . . . Másnap azonban a testét gyötrő éhség-szomjúság hazaterelte Margittára. Nagyon legyengült a sok bolyongás^ ban — alig ért be a kis város szívébe, a* Isten Háza körül húzódó árok partján, a híd alatt lerogyott s ott ült hiányos öltözetben az összecsődült vásáros nép hangos sopánkodása mellett, mint egy elhagyott, szegény koldusasszony . . . Szakállnét a hatóság maga élé idézte. Szigorúan megleckéztette, hogy özvegy ügyvédné létére jobb sorban tarthatná Madách özvegyét, hiszen nem könyörületböl van nála a szerencsétlen, fizet érte Madách Aladár eleget... Szakállné sfrt-rftt, fogadkozott, hogy zárva tartja ezután a kaput, a kerítésre meg lécet szegeztet, nehogy átvethesse magát a rábízott ehneháborodott, aki szégyenbe hagyta őt, a köztiszteletben álló nemes úriasszonyt. Erzsi meg mintha megérezte volna, fjogy barangolásainak Szakállné örökre véget szándékszik vetni, még mielőtt felkerült volna a jól csukódó zár a kapura — örökre búcsút mondott Margittának. Esti szürkületkor surrant ki a kapun..« Halkan, óvatosan lépkedett a falak men„ tén tova, zajt nem ütve, mint egy egerészö macska. Néha hátra nézett, nem jön-e va-> laki utána, de nem látott senkit. A város végén, a malom udvarán zsákkal megrakodott szekerek állottak, éppen Iio= dulóban voltak hazafelé. Felkéredzkedett egy Asszonyvásárra Induló szekérre, ott a falu végén leszállóit a zsákok tetejéről s elindult egyedül a Várad felé vezet# úton ... Ment, ment előre pénz, emberi támasz és darab kenyér nélkül. Egyetlen klt2
