A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-30 / 22. szám
tak emlékével, és olyan hangon, melynek nem lehet ellentállni, felkiáltott: — Oda akarok utazni! Menjünk oda! Férje megragadta a fejét és szájon csókolta. A barátom felesége Amikor megnősült, oly fiatal volt, hogy azt hitte, a szerelem gyógyltószer a világ minden bajára. És amikor boldogságtól sugárzón látta Györgyit, amikor együtt hancúroztak az erdőben és a folyó vizében s észrevette, hogy a nap megbarnítja fehér tagjait, akkor elfelejtette, milyen boldogtalanság törhet rájuk. Áltatta magá, hogy Györgyi betegsége, amitől félt, csak képzelődés volt. Végre járatos lett abban a művészetben, hogy megfeledkezzen arról, amit nem akart látni. Egészségtől és hosszú életről álmodozott azután is, miután Györgyi oly közel állt a halálhoz, hogy szinte csak csodamód menekült előle, és ruhája alá I rejtve magán viselte a sebész késének nyomait. Valamelyik nap meglátogattam őket. Hármasban beszélgettünk, amikör barátom észrevette, hogy nyitva maradt a felső ablak és huzat lengi át a szobát. Felállt, betámasztotta az ablakot. Gyöngéden a feleségéhez fordult: . — Hogy érzed magad? Györgyi halványan mosolygott. — Nem szabad kérdezősködnöd. Magam sem tudom, mi a bajom. Csak azt tudom, hogy nincs ember, aki megérthetne. Barátom megdöbbenve nézett reá, azután lesütötte a szemét. Látszott rajta, hogy fájt neki ez a felelet. Györgyi konokul összeszorította ajkát, maga elé bámult. Menteni akartam a helyzetet és valami ilyesfélét mondtam: — Tegnap találkoztam a Hosszúval... Nahát!... Ismeritek ti is. Azt mondja nekem __ Egyik sem figyelt reám. Györgyi a barátom keze után nyúlt, előrehajolt és megcsókolta. Nagyobb boldogság kifejezését még sohasem láttam asszony arcán. Aki látóvá lett Álmában megfordult, meglökte az éjjeli szekrényen ketyegő órát, mely csörömpölve leesett a földre. Óvatosan felemelte, visszatette a helyére. Lágyan simogató mozdulatokkal végigszántott felesége testén, mellén, és combjain. Végre keze megpihent a mellek alatt, feje az asszonyka haja fölé hajolt, hallgatta a mocorgó csendet. Az asszonyka megszólalt: — Elmondtál mindent. Gitát, Erzsit, a tátrai kalandot, a szőke német nőt, azt a butaszép Olgát. Egyet még nem mondtál el nekem. Én látom, hogy valakit elhallgattál! Felült és nevetett. — Te kis mókus! Mit látsz te?! Egy fél nappal ezelőtt még csacsi butus kislány voltál. Te kis mókus! Az asszonyka arcát és nyakát pír lepte el. — Tudd meg, hogy egy nő látóvá válik, ha már asszony. Látóvá lesz, mert evett a tudás fájáról. Akkor már tudja, mi a jó, mi a rossz. Sőt, már többet is tud! Látom, hogy valakit elhallgattál. Megcsókolta felesége csacsogó kis száját és akaratlanul is eszébe jutott a soha egymást el nem érő párhuzamos vonalak meghatározása. JAROSLAV SEIFERT: M ájuői tá j, Mezsgyéken kökény bozontja, ezüst szalag a völgy csermelye, pacsirta dalát ontja-ontja, mezsgyéken kökény bozontja: pátsztor, csavargó árnyas helye. Rózsás virágú almafa — raj milliónyi sziromlevél, meseszép, csak nincs illata, rózsás virágú almafa — és még szebb, hogyha egész fehér. Az országúton körmenet, Sztará Boleszlav felé halad, templomi zászlók lengenek, az országúton körmenet, megáll minden képoszlop alatt. Ah, cseh föld gyönyörű hazám, rejtett csapszékben muzsikálnák — a csapszéket nem látjuk ám, — ah, cseh föld, csodaszép hazám, májusban még sokkal csodásabb. DÉNES GYÖRGY: Az erdő mellett smaragd rét, rajt gyermekláncfű kihúny este, de kigyullad a magas ég, az erdő mellett smaragd rét, rá csillagfény hull permetezve. Megáll egy kék munkásmenet, hogy csatlakozzon, aki elvhű, aki az eszme híve lett. Lám, egyre nő a kék menet s minden kabáton vörös szegfű. Májusi nap, májusi nap, az utat szegi üde virág. Mit veszíthetünk? Béklyókat! Májusi nap, májusi nap — s mienk lehet az egész világ! Ah, cseh föld gyönyörű hazám, rejtett csapszékben muzsikálnak, — a csapszéket nem látjuk ám, — ah, cseh föld, csodaszép hazám, májusban még sokkal csodásabb. Sípos Győző fordítása ffiidaű Bontsuk ki őt a talmi fényből, a múlandóság börtönéből, adjuk vissza a hegedűjét, hogy szárnya nőjön mint a napnak, emeljük át megtört szívét pillérein a pillanatnak. Ez a föld szülte-verte őt is, ez az akác, ez a homok, ebből szívta az anyatejjel a felsugárzó dallamot, ez fogta lelkét áhítatra, mikor először simogatta a fába költözött derűt, a szent csodát, a hegedűt. S megáradt benne, mint a forrás, ujjongott és sírt a zene, földönfutó szegény legény együtt búsult, dalolt vele s a hegedű panaszszavát felkapta a puszták szele. ö is indult a szél nyomában, hírnév, dicsőség várt reája, elragadta a nagyvilág, a messzeségek délibábja, sodorta egyre távolabb, hogy megbüntesse majd nagyon, Mért is engedted el Had, mért is engedtea ei, Abony? Bontsuk ki ót a messzi fényből, a múlandóság börtönéből, adjuk kezébe hegedűjét, a fából faragott csodát, hadd költögesse porrá omlott szívének sajgó dallamát. BATTA GYÖRGY: J^a'Zóúgiaían.AÓg^ Ki mondja meg miért van az, hogy a szél csak a lányok szoknyáját libbenti fel, s arra az öregasszonyra ott, egy csomó piros virággal olyan vadul sziszeg, mintha el akarná fújni, mint egy gyertyát, hogy ne lobogjon, pedig régen ellobogott már szegény. 11
