A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-30 / 22. szám
A pitar mennyezetének jó fele fölött és helyén szabadkémény, itt csüngenek rudakra akasztott kampón és szöszmadzagon a húsok, szalonnák, csülkök, sonkák, már csak akkor, persze, ha van. De itt most nincsen. A kampók árván sunyjanak a madzagon. Várják a jobb időket. A pitar közepén nagy asztalszék, mellette kis szék. Itt szokott enni a gazda, ha itthon van. Az asszony leginkább csak állva eszik, egyik tenyerén a tálforma tányér, a másikban kanál, s lassan megyen elfelé, s lassan jön visszafelé és közben megeszi azt, amit. A két gyermek leül vagy a házküszöbre, vagy a pitar küszöbére, aztán úgy. Ha ugyan össze nem vesznek. Mert akkor az egyik viszi a kistálját, vagy kislábasát a másik küszöbre, vagy másik sarokba, vagy pedig ki, a ház elébe. Szappanos Jóska kimegyen, a lova hátáról, a nyeregkápájából egy batyut bontogat le, beviszi. Az asztalszékre teszi, közben az asszonyra sandít. Ez olyan batyu, hogy. . menten elfelejt az asszony kérdezősködni. ha meglátja. Hiszen .. . feíejtőnek szánta. De mik is vannak ebben a batvuban? Sárga selyemmel hímzett keszkenő. piros papucs, szép festett csészék, de meg aztán a tükör! Az igen. De mégis, legszebb ez a két findzsa .. . — Ö, te... — lép ide az asszony, és hagyja, hogy az ura sorba rárakja a karjára, s beletegye a kötőjébe. Melyik micsodás. Elönti szívét valami kimondhatatlan forróság, mintha tegnapi élete, gyermekkora mind, mind ezekbe a tárgyakra formálódott volna, de aztán sóhajt egyet, könnyűt, a holmit beviszi a házba, visszajön. Szótlanul megyen a vaslábhoz, a tüzet éleszti, ami szinte folytonfolyvást ott huny a hamu alatt, s közben azt mondja: — Ana most aztán ... beszéljen. i Egyszer tegezi, máskor magázza. — Mit? — horkant Szappanos s a kanalát odább teszi. (Szilvaciberét akar adni az asszony, meg túrós galuskát, amit vacsorára főzött, de szokás szerint eléggé idejében.) — Hát aztat, hogy... miért is nem jött haza Cseppentő Ferencékkel? Szappanos jóska nagyon meghökken. Hát nem beszél eléggé ez, amit hozott? Még ö maga is beszéljen? — Igen sok asszonyt látott már világéletében, főként Konstantinápolyban, de még ilyet nem. Végre kinyögi nagynehezen: — Madzag Jóska se jött. Az is most jött. — Én nem azt kérdeztem, hogy ki jött még, hanem azt, kérdeztem, hogy kigyelmed miért most jött? Láttad. Lovat is szereztem. Hiszen... majdnem pucéron engedtek ki a rabságból. csak nem jöhettem úgy haza? — Hiszen ... Cseppentő se ingben, gatyában jött, hanem délcegen, nyalkán és lovon. — Igen, de... egyik embernek több szerencséje van, mint a másiknak, nem gondolod? ÍVajon kevés a vásárfia, több kellett volna?) — Gondolom, de... mit is csinált azért, hogy szerencséje legyen? Szappanos sokalja már a kérdezősködést, a ponyva felé néz, hogy nincsenek-e ottan a gyerekek, de nincsenek. Kicsit élesebben mondja: — Én se kérdeztem annak idején, hogy mit csináltál te a mufti házában, mielőtt a feleségem lettél, hát te most akkor miért kérdezed! Nézze meg az ember! Az asszony, ezelőtt Fikrije, ma Török Piroska, oldalvástól szembe fordul, aztán lekavarint egy pofont erről, egy pofont amarról, de teljes erővpl és dühvei, és hirtelen oldalt nyúl a kenyérkosárba és kés villog a markában. Úgy néz az urával farkasszemet, szótlanul. Azt se hót, se eleven. Csak néz. Öt, a híres rajtaütőt, verekedőt, szabad hajdút egy asszony így megmocskolja! Ezt se hitte volna még akkor, amikor rabságban volt. S most, ebben a pillanatban érzi, hogy becstelenséget mívelt, amiért nem jött haza Cseppentőékkei és... ha nem is az asszonynak, de a két gyermeknek van igaza és amit még soha nem érzett, valami mérhetetlen felelősséget a két gyermekért és a két gyermeken keresztül az egész magyar nemzetért. De olyan formán, hogy ha nem tartja ezen túl mindig ezen udvar, meg ház fölé a kezét, leszakad rá a nagy veszedelem, mert velemi eltörik fent, mint öreg, szúette gerenda. S ekkor két kis árnyék libben s a két gyermek megáll a küszöbön. Csak áll. — Gyertek már ide, hozzám, hát__ Jóska, Piroska... mondja olyan kedvesen, de ez a kedvesség a szívéből jött s a gyermekek után nyújtja a kezét, s odahúzza őket két térde közé. S közben az asszonyra mosolyog, akinek alakja, tartása merő büszkeség. De ... hogy lehet egy asszonynak ennyire megváltoznia? Amott, a mufti házában mi volt, milyen volt, s itt a faluban meg egészen másmilyen ... Hiszen ... milyen nagyot változik minden, de minden és mindig változik, a mindent leromboló telet a tavasz váltja fel és forró diadalmas, nyár és a bölcs, komoly ősz, s végül is a tél... de az asszony... ez az asszony... Az asszony odább lép, a kést visszadobja a kenyérkosárba, és azt mondja: — Tudom én jól, hogy ... hol voltatok, mit csináltatok, ne félj. Azt se tagadom én el, hogy a mufti házában mi volt, milyen volt az asszonyok élete, de... a szívemből adtam én ezt a két gyermeket neked és... az utolsó gatyádban is megtáncoltatlak én, ne félj ... — mondja ki azt, amit a legnagyobbnak gondol mindenek között, amiket a falu asszonyaitól, a hámból ki-ki lépő férjek megzabolására tanult. Négy embert vitt el a török rabságba, és mégis az egész falut érintette, mint hogy ha egy kicsit az egész falut rabláncra fűzte volna. Olyan formán van ez, hogy csak egy ujját vágja el az ember és mégis az egész teste fáj. A négy ember fájdalma, keserűsége, megint és megint kereszttil-kasul nyilait a falun, mint az égihaború a villámlásban. De amikor a négy ember hazajött, akkor meg az öröm, meg a jókedv, meg a kíváncsiság verte fel a falut. Itt van mindjárt Szappanos, aki jóformán ki sem kantározta a lovát, amikor már tudták kint is, a rétekben, hogy haza jött. Az ilyenféle hír olyan gyorsan terjed, mint a szél vagy a fény. Az öreg Tüdő Márton fiával más a helyzet, az nem jött bé sem a faluba, hanem ment ki a kondásszállásra egyenest. És Ö, be érdekes, onnan is éppen olyan gyorsan terjedt el a hír befelé, mint innen kifelé. Az öreg Tüdő azon pillanatban nekieredt a kerten át, eleinte csak a kanyargó gyalogutakon ment, aztán törte a sást, máshol csapta a vizet és mennél közelebb ért, annál inkább nem nézett se jobbra, se balra, csak ment szemeszöktéből egyenest. Öt fia van belészóródva a világba. Miska a legkisebb, tán ezért is a legkedvesebb. Viszont, ha az öreg Tüdő mindenen keresztül csörtet errefelé, a kondástanyán Is összecsődülnek hamarosan az emberek, Karácsony is, a veszettséget gyógyító, ráolvasó és meg annyi mindenhez értő. De jön már Mókucza is, a méhész, csak megáll a csoportosulás szélén, s csak áll. Hiszen rangos vendégek vannak itten, itt van Kerek! várából Pethő János, ezelőtt kondásszámadó, a mai udvarbíró. Meg Thönkőy Bálint, a kísérője. Egész csomó ember veszi körül, valamit magyaráz nekik, de most nem úgy van öltözve, mint ahogyan számadó korában szokott, se pediglen úgy, mint hajdúhadnagy korában, hanem mint Kereki várának udvarbírója, s a Csörgő-bástya parancsnoka. — Most pedig. .. mondjad! — szólal meg némi hallgatás után Pethő István, a bátyja, amikor egy kicsit szünőben volt a beszéd, meg az általános örvendezés, kérdezősködés. — Beszélnék, ha tudnék... — szabadkozik a legény, és előbb csak vigyorog, aztán röhög, jól nézne ki, ha most ő elmondaná mindent, ami vele s a többiekkel történt! — Igazságod van, ecsém, — mondja Pefhő János, — majd megbeszéljük egymás közt, amit kell... kinek mi köze hozzá? Nem kell azt a__világ farkára kötni, ni csak ... Az öreg Tüdő most ide ért. És érdekes, olyan sok lenne a mondanivalója, és mégsem tud kinyögni egyetlen szót sem. Csak áll s csak nézi a fiát, s hangtalanul zokog. A fiú is igen meghatódik, alig tud makogni. — Ne ríjjék kend, idesapám . .. Hászeri ... megvagyok mán, látja! — Hiszen... éppen azért, hogy... milyen rossz lenne, ha nem látnálak ... Egy ember, a táltos, már indulóban volt, most visszafordul. — Ezt az egyet sajnálja kend olyan nagyon, a többivel meg soha nem törődik? — mondja. — Mindig ezt kell sajnálni, aki bajban van, te marha, hát nem érted? — mordul az öreg. Az itteniek nevetnek. Nem annyira azt nevetik, amit az öreg Tüdő mondott, inkább azt, hogy valóban van még ezen az egyen kívül is vagy öt fia. Kettő Kerekiben szolgál zsoldon, egy fia meg a Bocskai sógoránál, Hagymássi Mártonnal ugyancsak zsoldban, de a Dunántúlon, egy meg odavan a temesvári basánál. Ha nem is éppen martalóc, de valamilyen fő-fő rongyember. Tolmács is. Kancellárista is, titkár is. Az apja néhány éve' belelőtt a török csapatba a rétekben, a fia meg a törököt szolgálja. De hát. Istenem. Mindenki úgy éli a világát, ahogy tudja. És az egy fia is csak addig élt bent a faluban, amíg 12
