A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-05-30 / 22. szám

Hajdú András ASSZONYOK értsünk meg benneteket. De ha egy asz­­szonyban olyasmit találtok, ami idegen nektek, akkor mit tesztek? Egészen egy­szerűen nem akarjátok elhinni. Hosszú hallgatás követte ezeket a sza­vakat. Férje félre nézett. Valami, ami több, és szinte erősebb volt, mint a fé­lénkség, megfeküdte egész alakját, ami­kor megkérdezte: — A kicsi kedvéért talán mégis itt maradnál? Akit elvett feleségül Kicsiny és törékeny- volt az alakja. Első ízben az utcán, egy lámpa fényé­nél mutatták be neki futólagosán. Amikor elköszönt, két csodálatosan nagy és mély szem maradt az emlékezetében. Egyéb­ként csak egy fekete, prémes gallérra emlékezett, egy pár hosszú, fekete kesz­tyűre és kezének szorítására, mely őszin­tének, élénknek és erősnek hatott. Különben annyira megfeledkezett az ar­cáról, hogy néhány nappal utóbb elment mellette és meg sem Ismerte. Egy év múlva már férj és feleség vol­tak. Éva Szőke volt. Haja mint aranyhab körí­tetté különös szemű, mosolygósán piros­ajkú arcát. Mindig szépen akart öltöz­ködni, élvezni szerette a bort és a vi­rágokat. Kivágott ruhát viselt, mert keble dús, válla meg kemény és fehér volt. Ä nők irigyelték, a férfiak gyönyörköd­tek benne. Egész arcával mosolygott, és a járása olyan lágy volt, mintha folytonosan olyan dallamra táncolna, amelyet csupán ő ma­ga hallott. Amikor a fiú fölé hajolt és megkérdez­te, hogy akar-e az övé lenni, alig ész­revehetően megremegett. — Én nem tudok annyit beszélni, mint te — mondotta. — Én csak csókolni tudlak. És megcsókolta a fiút. A féltékenység árnyékában Kerülték egymás pillantását. A férj le­­horgasztott fejjel járkált lassan, fel és alá a szobában. Felesége arcát nem látta. — Rettenetes vagy, Karcsi — mondta végre. — Észreveszel valami csekélységet és rögtön készen vagy, hogy egész lélek­tant építs erre a semmiségre. De nem azt látod, ami van, hanem azt, amit látni akarsz. Tudod-e, néha azt hiszem, hogy egész házasságunk alatt küzdöttem, nem is annyira ellened, hanem képzelődéseid ellen? A férj érezte, hogy valami igazság van ebben a vádban. Tudta, milyen makacsul küzdött saját képzelődései ellen már nem is egyszer. Érezte, azonban, hogy a szem­rehányás nem volt helyénvaló. Nem Is beszélt tovább arról a dologról, hanem így szólt: — Az egész házasság küzdelem volt? Csak nem?! Felesége egészen váratlanul, ami egyéb­ként sajátsága volt, eléje állott. — Hát nem küzdelem a szerelem? Ä legvéresebb küzdelem. Életre-halálra. Ha a küzdelem megszűnik, ez csupán azt jelenti, hogy a szerelem meghalt. Te! Ha meg nem értesz engem, akkor minden valóban úgy lesz, ahogy képzeled. Meg­teszem. Meg bizony] Egymás szemébe néztek. Komolyan. Na­gyon komolyan. Azután észre sem vették, mikor mosolyodtak el, de már nevettek. Egyedül Ö, azok a borzasztó viszálykodások, azok a jelenetek, amikor az egyik vakon támad, a másik meg eltűri a vádakat, vagy kétségbeesetten hazudik! Az öregek azt mondják az ilyen kitörésekről, hogy hozzátartoznak a szerelemhez. Mert az­után — így szólnak — következik a ki­békülés, csókok és becézgetések köze­pette. Magda mindent megtudott a férjéről. Mindent. Azt is, hogy mikor költötte el azt a kétezer koronát. Azt is, hogy hol járt Jucival. Levelet, fényképet is talált. Töprengeni kezdett: Szeret? És én szere­tem még? A töprengés borzasztó betegség. Mér­ges gyökerei szertenyúlnak a lélek föld­jében, és körös-körül megmérgezi a ta­lajt. Minden egyéb, ami ott nőhetne, el­hervad és elpusztul a megfertőzött föld­ben. És ő tisztán akart látni, magyarázatot akart. Mindenáron. Mint valami őrült küzdött sorsuk ellen, kettőjük végzete ellen. Magyarázatot akart. A férjétől kapott egy pofont. Éjjel azonban karjai közé vette és be­­cézgette. Magda belül már halott volt. Az érzése megdermedt. Testének puszta érintésétől kialudt szenvedélye. Az undornál egyéb már nem volt benne. Reggel a férje megkérdezte: — Magduskám, ugye minden úgy lesz, mint ezelőtt? Nem felelt. Nem akarta hazugsággal ál­tatni sem magát, sem a férjét. Hallga­tott. Az ilyen kérdés megválaszolására nem talált szavakat. Azt gondolta, hogy legjobb a hallgatás. Az a hallgatás, mely nyugalmat ad, még akkor is, ha egyedül marad__ Keserves percek Bizony beszéltek arról, hogy elérkezhet az a nap, amikor a szerelem kiapad. Ak­kor arról beszéltek, hogy egyik sem áll majd a másik útjában. Melyik modern férj nem beszél ilyesmiről a feleségével? Olyan nagyon, olyan szilárdan senki sem bízik manapság. Tegnap Ilona hosszas töprengés után megmondta a férjének: — Amit most mondok neked, az az igazság. Kevésbé csaltalak meg, semmint gondolod. Igen, igen, hiszen megcsalta­lak. De azért tudnod kell, hogy senki se vett el tőled. Hozzád való szerelmem ha­lott volt már, amikor... vele találkoz­tam. Férje nem csodálkozott, tudott már min­denről, de azért megkérdezte: — És ez igaz? — Ö, ti férfiak! Azt mondjátok, sze­rettek bennünket, és azt kívánjátok, hogy Hona könnyekben tört ki. Az asztalra hajolva kezébe rejtette arcát. Zokogása túlságosan őszinte volt. Siratta mindazt, amit férje, gyermeke és maga ellen vé­tett. Férje csak ült. Az egyetlen hang, ame­lyet hallott, az asztalon álló kis óra ke­tyegése volt. Számolgatta az ütéseket. El­számolta magát, elfelejtette a számot és ismét elölről kezdte ... — Felejtsd el, amit most kérdeztem, Ilona — szólt szelíden. — Felejts el min­dent, ha tudsz. Valahogy csak lesz... Erzsébet A -rekamié sarkába simulva vidáman és megelégedetten ült, és lassan szürcsölte utolsó pohár pezsgőjét. Macskához ha­sonlított, mely arra vár, hogy becézzék és játszadozzanak vele. És vele szem­ben ült a férje, nyugodtan szívta cigaret­táját, szemmel követte a napfényt, mely a fák árnyai között reszketett. Úgy rém­lett, mintha gonosz sejtés, vagy ellenáll­hatatlan borongás leselkedne gondolatai­ban, amely megakadályozza, hogy kövesse érzéseinek röptét, Az asszony kikapós gondolatai észre­vétlenül átsiklottak egy szelíden álmo­dozó hangulatba. Míg férjére nézett, aki­nek halántéka már egészen megőszült, szinte álomban látta azt a napot, amikor mindketten sok évvel ezelőtt átcsónakáz­tak a folyó túlsó oldalára, arra a kedves kis rétre. A férj karját gyöngéden a nyakára fűz­te, és arcát simogatva így szólt: • Mire gondolsz? — Első nyarunkra gondolok. A vágy valami új, a hétköznapiság egy­hangúságát megszakító rendkívüliség után abban a pillanatban elvegyült a múl-10

Next

/
Thumbnails
Contents