A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-30 / 22. szám
Hajdú András ASSZONYOK értsünk meg benneteket. De ha egy aszszonyban olyasmit találtok, ami idegen nektek, akkor mit tesztek? Egészen egyszerűen nem akarjátok elhinni. Hosszú hallgatás követte ezeket a szavakat. Férje félre nézett. Valami, ami több, és szinte erősebb volt, mint a félénkség, megfeküdte egész alakját, amikor megkérdezte: — A kicsi kedvéért talán mégis itt maradnál? Akit elvett feleségül Kicsiny és törékeny- volt az alakja. Első ízben az utcán, egy lámpa fényénél mutatták be neki futólagosán. Amikor elköszönt, két csodálatosan nagy és mély szem maradt az emlékezetében. Egyébként csak egy fekete, prémes gallérra emlékezett, egy pár hosszú, fekete kesztyűre és kezének szorítására, mely őszintének, élénknek és erősnek hatott. Különben annyira megfeledkezett az arcáról, hogy néhány nappal utóbb elment mellette és meg sem Ismerte. Egy év múlva már férj és feleség voltak. Éva Szőke volt. Haja mint aranyhab körítetté különös szemű, mosolygósán pirosajkú arcát. Mindig szépen akart öltözködni, élvezni szerette a bort és a virágokat. Kivágott ruhát viselt, mert keble dús, válla meg kemény és fehér volt. Ä nők irigyelték, a férfiak gyönyörködtek benne. Egész arcával mosolygott, és a járása olyan lágy volt, mintha folytonosan olyan dallamra táncolna, amelyet csupán ő maga hallott. Amikor a fiú fölé hajolt és megkérdezte, hogy akar-e az övé lenni, alig észrevehetően megremegett. — Én nem tudok annyit beszélni, mint te — mondotta. — Én csak csókolni tudlak. És megcsókolta a fiút. A féltékenység árnyékában Kerülték egymás pillantását. A férj lehorgasztott fejjel járkált lassan, fel és alá a szobában. Felesége arcát nem látta. — Rettenetes vagy, Karcsi — mondta végre. — Észreveszel valami csekélységet és rögtön készen vagy, hogy egész lélektant építs erre a semmiségre. De nem azt látod, ami van, hanem azt, amit látni akarsz. Tudod-e, néha azt hiszem, hogy egész házasságunk alatt küzdöttem, nem is annyira ellened, hanem képzelődéseid ellen? A férj érezte, hogy valami igazság van ebben a vádban. Tudta, milyen makacsul küzdött saját képzelődései ellen már nem is egyszer. Érezte, azonban, hogy a szemrehányás nem volt helyénvaló. Nem Is beszélt tovább arról a dologról, hanem így szólt: — Az egész házasság küzdelem volt? Csak nem?! Felesége egészen váratlanul, ami egyébként sajátsága volt, eléje állott. — Hát nem küzdelem a szerelem? Ä legvéresebb küzdelem. Életre-halálra. Ha a küzdelem megszűnik, ez csupán azt jelenti, hogy a szerelem meghalt. Te! Ha meg nem értesz engem, akkor minden valóban úgy lesz, ahogy képzeled. Megteszem. Meg bizony] Egymás szemébe néztek. Komolyan. Nagyon komolyan. Azután észre sem vették, mikor mosolyodtak el, de már nevettek. Egyedül Ö, azok a borzasztó viszálykodások, azok a jelenetek, amikor az egyik vakon támad, a másik meg eltűri a vádakat, vagy kétségbeesetten hazudik! Az öregek azt mondják az ilyen kitörésekről, hogy hozzátartoznak a szerelemhez. Mert azután — így szólnak — következik a kibékülés, csókok és becézgetések közepette. Magda mindent megtudott a férjéről. Mindent. Azt is, hogy mikor költötte el azt a kétezer koronát. Azt is, hogy hol járt Jucival. Levelet, fényképet is talált. Töprengeni kezdett: Szeret? És én szeretem még? A töprengés borzasztó betegség. Mérges gyökerei szertenyúlnak a lélek földjében, és körös-körül megmérgezi a talajt. Minden egyéb, ami ott nőhetne, elhervad és elpusztul a megfertőzött földben. És ő tisztán akart látni, magyarázatot akart. Mindenáron. Mint valami őrült küzdött sorsuk ellen, kettőjük végzete ellen. Magyarázatot akart. A férjétől kapott egy pofont. Éjjel azonban karjai közé vette és becézgette. Magda belül már halott volt. Az érzése megdermedt. Testének puszta érintésétől kialudt szenvedélye. Az undornál egyéb már nem volt benne. Reggel a férje megkérdezte: — Magduskám, ugye minden úgy lesz, mint ezelőtt? Nem felelt. Nem akarta hazugsággal áltatni sem magát, sem a férjét. Hallgatott. Az ilyen kérdés megválaszolására nem talált szavakat. Azt gondolta, hogy legjobb a hallgatás. Az a hallgatás, mely nyugalmat ad, még akkor is, ha egyedül marad__ Keserves percek Bizony beszéltek arról, hogy elérkezhet az a nap, amikor a szerelem kiapad. Akkor arról beszéltek, hogy egyik sem áll majd a másik útjában. Melyik modern férj nem beszél ilyesmiről a feleségével? Olyan nagyon, olyan szilárdan senki sem bízik manapság. Tegnap Ilona hosszas töprengés után megmondta a férjének: — Amit most mondok neked, az az igazság. Kevésbé csaltalak meg, semmint gondolod. Igen, igen, hiszen megcsaltalak. De azért tudnod kell, hogy senki se vett el tőled. Hozzád való szerelmem halott volt már, amikor... vele találkoztam. Férje nem csodálkozott, tudott már mindenről, de azért megkérdezte: — És ez igaz? — Ö, ti férfiak! Azt mondjátok, szerettek bennünket, és azt kívánjátok, hogy Hona könnyekben tört ki. Az asztalra hajolva kezébe rejtette arcát. Zokogása túlságosan őszinte volt. Siratta mindazt, amit férje, gyermeke és maga ellen vétett. Férje csak ült. Az egyetlen hang, amelyet hallott, az asztalon álló kis óra ketyegése volt. Számolgatta az ütéseket. Elszámolta magát, elfelejtette a számot és ismét elölről kezdte ... — Felejtsd el, amit most kérdeztem, Ilona — szólt szelíden. — Felejts el mindent, ha tudsz. Valahogy csak lesz... Erzsébet A -rekamié sarkába simulva vidáman és megelégedetten ült, és lassan szürcsölte utolsó pohár pezsgőjét. Macskához hasonlított, mely arra vár, hogy becézzék és játszadozzanak vele. És vele szemben ült a férje, nyugodtan szívta cigarettáját, szemmel követte a napfényt, mely a fák árnyai között reszketett. Úgy rémlett, mintha gonosz sejtés, vagy ellenállhatatlan borongás leselkedne gondolataiban, amely megakadályozza, hogy kövesse érzéseinek röptét, Az asszony kikapós gondolatai észrevétlenül átsiklottak egy szelíden álmodozó hangulatba. Míg férjére nézett, akinek halántéka már egészen megőszült, szinte álomban látta azt a napot, amikor mindketten sok évvel ezelőtt átcsónakáztak a folyó túlsó oldalára, arra a kedves kis rétre. A férj karját gyöngéden a nyakára fűzte, és arcát simogatva így szólt: • Mire gondolsz? — Első nyarunkra gondolok. A vágy valami új, a hétköznapiság egyhangúságát megszakító rendkívüliség után abban a pillanatban elvegyült a múl-10
