A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-05-16 / 20. szám

Demeter Dóra az esztergapadnál zettel a hóna alatt s liáromszor-négyszer is elmondja az ismert népi bölcsességet: „Mondd meg az igazat, betörik a fejed". Meg is kérdeztem, milyen esetre vonat­koztatja ezt a mondást, de kérdésem szé­pen elengedte a füle mellett. Viszont azt kérdés nélkül Is elmondotta, hogy a Made in Chehoslovakia Jelzésű kuntapol­cai esztergapadoknak nagy keletjük van Indiában, Indonéziában, Közép- és Távol­keleten, de Magyarországon is szívesen vásárol belőlük. Az a baj, hogy a mint­egy évi negyven darab esztergapaddal nem tudnak kielégíteni minden megrende­lőt. „Pedig ez devizát Jelent, barátom" mondotta jelentőségteljes arckifejezéssel. Javasolta, hogyha áttérnek az új irányítá­si rendszerre, továbbá az üzem bővítésével emeljék az esztergapadgyártó részleg ter­melési kapacitását. Javaslatát elfogadtam, a többi az illetékeseken múlik. Az üzem munkásainak mintegy a fele kuntapolcai s nyári szezonmunkák Idején, Kis gyár a nagy hegy alatt Azt a sötét, sziklás hegyvonulatot, amely vonatunkat Csetnektől Kuntapolcáig, sőt azon túl is Pelsőcig balodalt elkíséri, mint az embert önnön sorsa, végzete: Pelsőci fennsíknak hívják. A fennsík egyik masz­­szív, tömbszerű boltozatos csúcsát nevezik Nagyhegynek. Arról nevezetes, hogy kö­zepében egy nyolcvan emeletnyi magas cseppkőtorony s gyönyörű cseppkőbarlang van, amit a barlangkutatókon és a kör­nyék kíváncsibb lelkületű lakóin kívül aligha látott valaki. A Nagyhegy tövében húzódik meg sze rényen, de félreérthetetlen önbizalommal a Szlovák Magnezit Üzem gépgyára, vagy ahogy errefelé hívják a kuntapolcai gép­gyár — az első üzem, ahová hivatalos meghívóval érkezem, vagyis az első hely, ahol mint újságírót: várnak. 2. Petro István karbantartó mesterben olyan emberre bukkantam, aki tökéletesen Ismeri az üzemet, jelenét, múltját, sőt nagyvonalakban jövőjét Is. Azt, hogy az üzemnek mintegy 6—700 éves hagyomá­nyai vannak (régen vasolvasztó állt ezen a helyen) csak hallomásból tudja, ellen' ben a közelmúlt eseményeinek már szem­tanúja volt. Jól működött az üzem a hú­szas évek elején, öt-hatszáz ember talált itt munkát. Mezőgazdasági gépeket, (szecskavágót, elevátort, stb.) gyártottak, az öntödében nagyméretű szennyvízleve­zető csöveket készítettek. 1930-ban mégis leszerelték a gyárat, a berendezés Java része Vítkovicére került, nem mintha talán elavult lett volna, ha­nem mivel a szlovák ipar likvidálása ré­szét képezte az akkori politikai-gazdasági koncepciónak. A munkások elszéledtek az országban, ki Fülekre, ki még mesz­­szebb, Breznóra, Nagyszombatba került. Néhány munkás azonban itt maradt, nem sokan, hárman-négyen mindössze s csináltak maguknak egy kis öntödét. 3. Ez persze csak vergődés volt. Valami­vel javult a helyzet, amikor Szepesi bácsi 18 rájött, hogy az öntöde melletti salakhe­gyet (az 1900 körül működő magaskemen­ce hagyatékát) hasznosítani lehet, a salak ugyanis kb. hetvenöt százalék vasat tar­talmazott. Az ózdi olvasztó vette meg a salakot, persze nem Szepesi bácsitól, ha­nem a tulajdonostól, akitől az említett tapolcai munkások bérelték az öntödét. 1942-ben egy Peringer Ferenc nevű vál­lalkozó megvásárolta az egész hóbelevan­­cot, felszerelte, jó minőségű dugattyúgyű­rűket kezdett gyártani. Innen számítódik a kis üzem újkora. A háborút megúszta az üzem, a néme­teknek nem volt idejük tönkretenni. 1945- ben már a szovjet gépkocsik számára készültek a kuntapolcai dugattyúgyűrűk. 4. Jelenleg 250 munkás dolgozik a kis gyárban, s ha jól megy 1970-ben már 500 embert tudnak foglalkoztatni. Ezt Tohol István pártelnöktől tudom, akárcsak azt, hogy egyelőre „jól megy", hiszen a kerü­leti tervezőblzottság már jóváhagyta az üzem bővítésének tervét. Időközben a termelés is bővült, kb. öt ágazatra bomlott. Az öntödében Horka és Rozsnyóbánya számára készítenek első­sorban bronz- és szürkeöntvényeket. A konstrukciós részleg csöveket, eleváto­rok, kőzúzók stb. konstrukcióját készíti, mindenekelőtt a testvérüzemek részére. A gyűrűkészítő részlegen a legkülönbö­zőbb méretű tömítőgyűrűket gyártják a házal piacra, a pótalkatrésztgyártó rész­leg ismét a testvérüzemek számára dol­gozik (szelepek, nagykapacitású prések­hez). S végül az esztergapadkészítő rész­leg, amely famegmunkáló esztergapadokat gyárt — exportra., 5. No és itt van Jandrusák Márton bácsi, a diszpécser, aki hol itt, hol ott tűnik fel mogorva arcával s egy bizonyos fő­műszak után rendszeresen dolgoznak a község egységes földművesszövetkezeté­ben. így van az, hogy az üzem örül a szö­vetkezetnek, a szövetkezet viszont a Nagyhegy alatti kis üzemnek. 6. Mit gondolhat a gyanútlan utas, amikor a gyönyörű gömörl tájtól elbűvölten, a vonat ablakból megpillantja ezt a néhány alacsony füstös épületet a Nagyhegy alatt? Ha a tekintete egyáltalán meg­akad ezen a helyen, nyilván valami­féle gazdasági udvarnak vagy traktorál­lomásnak véli. Nem sejtheti, hogy egy szép múltra visszatekintő gyárat rejtenek az ütött-kopott épületek. Üzemet, amely ugyan nem országos jelentőségű, melynek dolgozói mégis bizalommal nézhetnek a jövőbe. S azt is aligha sejti utasunk, aki talán éppen a krasznahorkai várhoz, Bet­­lérre, Dobsinára vagy Domicára utazik, hogy ez a szépséges hegyek alatt megbú­vó parányi üzem néhány év múlva, ha a tervek megvalósulnak, csaknem annyi embernek ad munkaalkalmat, mint a ha­talmas rimaszombati élelmlszerkomblnát. N. L. Tandrnsák Márton bácsi Jablonci Lajos felv.

Next

/
Thumbnails
Contents