A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-16 / 20. szám
teldíjat. Dühödt, kihívó szemétől a riksakuli megjuhászkodott. Elengedte a fiút és felszedte a pénzt. — Te érinthetetlen pária! Te alacsonykasztbeli... — Elment, hogy ne hallja tovább a szitkozódást. Céltalanul bolyongott az úton, szenvedett az asszony szidalmaitól, gyötörte a gyerekek utálatos kegyetlensége. — Riksa! Riksa! — A hívás irányába fordította a fejét. Egy potrohos, középkorú férfi mosolygott rá nyájasan. — Hová? —. kérdezte tőle. Az ember megköszörülte a torkát és feléje hajolt; a kezében tizrúpiás bankjegyet tartott. A riksakuli megnyalta kiszáradt ajkát. — Hová, uram? — kérdezte buzgón. A férfi kutatóan nézett rá: — Egy tiszta brámin nő. Tiszta nő. Tudsz ilyet? A tizrúpiás egyre közeledett, amint hátrált, hallotta az ígéretet, hogy még több is következik. Megtette ezt máskor is, ez is hozzátartozott a riksakuli életéhez ...! Könnyű pénz? Csak annyi az egész... de, deI Meghunyászkodott a további bankók előtt, amelyek az elsőt követték. Nem ... Ma nemi Ma nem? A fiam! A fiam! Hirtelen elfordult tőle, felemelte a rudakat és futni kezdett. A város házai eltünedeztek, a sík tájon egy csoport nádfedeles kunyhó lapult egymás mellett, egy nagy, dúslombú fa alatt. Addig rohant ,míg oda nem ért a harmadik kunyhóhoz és akkor lépésre váltott át. Beállította a riksát az utolsó kunyhó fala mellé épített fészerbe és előrekerült a ház bejáratához. A kapunál egy kiaszott, pettyüdt testű, ráncos arcú öregasszony érdes hangja szólította meg. — Pénz? Kell a pénz a bábára. Odaadta neki, ami nála volt és az aszszony elégedetlenül felhorkant. Megállította a riksakulit, aki be akart menni a nyomában a házba. — Jól van a feleséged — mondta és becsukta előtte a nádajtót. A férfi leült a földre a ház elé és várakozott. Időnként halk nyögésre riadt föl. Az éj szétterítette takaróját, néhány csillag jelent meg. Visszament a fészergarázsba, leült a riksája lábtartőjára és várt. De máris talpon volt. — A riksám — mondta bűntudatosan. Meggyújtott egy petróleumlámpát és porolni, tisztogatni és fényesíteni kezdte. Míg dolgozott, a szeme fénylett a munka örömétől. Motyogott és mormogott, míg folytatta munkáját, kérdéseket tett föl és válaszolt rájuk, megoldást találva sajátmaga problémáira. Az újhold lenézett rá, de ő tovább dolgozott. Végül hátralépett, hogy megcsodálja az eredményt, elégedetten összekuporodott és elaludt a lábtartón. Ijedten riadt föl, egy addig soha nem hallott hangra. Tapogatózott a sötétben és meggyújtotta a petróleumlámpát. Hallotta az öregasszony recsegő hangját, amint azt mondta: — Fiúgyerek, fiúgyerek! — és megismerte az újszülött csecsemő gyenge sírását. A petróleumlámpa homályos világánál fénylő szemmel nézett le a ragyogóra tisztogatott riksára. — A riksám — mondta szeretettel becézgetve a rudakat — a riksám... a fiam, fiam — mormolta. Abban a pillanatban szíve könnyű volt és boldog, mert a riksáját mindig ismerte és tudta, hogy biztos és szilárd, nem hoz szégyent sem rá, sem másra. — A riksám — mondta, abban a biztos tudatban, hogy a fiában is meg lesz az ő ereje, és örökölni fogja tőle ezt a ragyogó riksát, ----EGRI VIKTOR Megmondom Egri Viktor „Megmondom mindenkinek“ című regénye olyan örvendetes, a szó szoros értelmében hézagpótló vállalkozás, amely mind a csehszlovákiai, mind a magyarországi olvasók körében jogosan számíthat nagy érdeklődésre. A Duna menti szocialista országok irodalmában az elmúlt 20 esztendő folyamán ugyanis ezt megelőzően nem született olyan mű, amely a történelmi hűség követelményének maximális érvényesítésével, az úgynevezett „kényes“ kérdéseket is bátran felvetve munkálkodott volna az itteni népek közös jövendőiének építésén. Egri Viktor ebben a regényében — a szerecsésen megválasztott, bonyolult életű főhős és telibetaláit forma nyújtotta lehetőségeket kihasználva — államdíjas darabja, a „Közös út“ gondolatmenetét folytatja mintegy, megőrizve e műnek a címben is kifejezett alapeszméjét, s ugyanakkor a „közös út“ problematikáját mészszemenően kitágítja és elmélyíti. Kitűnő az írói koncepció, amely a nap jainkban játszódó kerettörténet zenei aláfestésével mutatja meg a drámai eseményekben tragikus összeütközésekben és megrázkódtatásokban bővelkedő elmúlt három évtized (1934—1964) körképét. A dogmatikus gondolkodástól és a személyi kultusszal fertőzött történelemszemlélettől megtisztult ideológiai élet és a jövőbe vetett bizakodástól áthatott társadalmi-politikai életünk szintjéről az elmúlt három évtized harcaira visszatekinteni igazán hálás, sokatígérő feladat. Egri Viktor megtalálta a módját annak, hogy belevágjon a politikai problémák „sűrűjébe“ és a sematizmus buktatóit, az agyonmagyarázás zátonyait elkerülve történelmi regényt írjon a szó átvitt értelmében egy izgalmas korszakról, amely merőben ellentétes előjelű és tartalmú kisebb időszakokra oszlik. Ennek a „történelmi“ regénynek egyszerű emberek a hősei, akik a nagy események viharába kerülve részben elmindenkinek hullottak, áldozattá váltak, de akik közül sokan túlélték a végigharcolt nehéz időket, és minden válságból megerősödve, „megokosodva“ kerültek ki. Ezek az emberek itt élnek közöttünk múltjukkal, behegedt sebeikkel, emlékeikkel és tapasztalataikkal együtt, s szilárd alapkőként helytállnak a szocializmus építésében. Tulajdonképpen az ö regényük Egri Viktornak a könyve. Az emlékezését író Takács Ferenc 13 füzetében egy egyszerű küzdelmes élet emberi történéseire bontva jelennek meg az elmúlt évek történelmének problémái, mégpedig olyan megvilágításban, amely összhangban van a tudományos szakemberek legújabb eszmecseréiben kialakított állásponttal. Ez az álláspont — mely egyben a szerzőé is — az a marxista—leninista álláspont, amely az osztályszemlélet alkalmazásával oldja meg a nemzeti kérdést is — alárendelve azt a legmagasabb internacionalista érdekeknek. Viszont ugyanez az álláspont megköveteli a burzsoá nacionalizmus gyakorlatának és ideológiájának következetes leleplezését, az e nacionalizmus nevében elkövetett hibák bírálatát. Takács Ferenc, a főhős pozíciója megfelel ezeknek a követelményeknek. Helyesen látja és láttatja a zsidókérdést, a Tiso-állam és a Horthy-korszak bűneit, az 1943 utáni csehszlovákiai nemzetiségi politika (és gyakorlat) problematikáját (az áttelepítéseket, a lakosságcserét stb.) helyesen hangsúlyozza az 1948-as februári fordulat döntő jelentőségét mint egy gyökeresen új korszak kezdetét a nemzetiségi politika síkján is. £s ez a lényeg. A „rendezzük közös dolgainkat“ poétikus mottója így telítődik szocialista, húsbavágóan időszerű tartalommal. Egri Viktor regénye így a néphatalom létrejötte utáni időszak ábrázolásával válik a szó szoros értelmében vett mai regénnyé, amelynek eszmei középpontjában a szocialista építés jelenlegi problémái és a jövő perspektívái állanak. '.V.WAVVW.V '(Folytatás 9. oldalról], Csallóköz énekel... hogy mennyire találjuk el az illető énekkar adottságaihoz legalkalmasabb művet. Itt két dologra gondoljunk: állandóan tanítsunk olyan művet, amelyet „hangszerünk“ az adott pillanatban könnyen megszólaltat, de olyat is, amely egy fokkal nagyobb erőfeszítést kíván. Végül, de nem utolsósorban felmerülhet a karvezetők képzésének és továbbfejlődésének problémája. Ehhez szervezett lehetőséget kellene nyújtani, s a legalkalmasabb fórum éppen a Tanítók Énekkara lehetne. Itt a karvezetés gyakorlását fel lehetne venni az összpontosítások programjába, mégpedig — más lehetőség nem lévén — az önként jelentkezőknek vasárnap délutánra. E stúdiómunka lényege nemcsak az volna, hogy valaki a vezénylés technikáját tanítja, hanem amellett a résztvevők megismernék a társaik által választott műveket, azok elképzeléseit s így egymástól is rendszeresen tanulva, megkönnyítenék saját önképzésüket. Ebbe a munkába hasznos volna belevonni a Pedagógiai Főiskola zeneszakosai közül minél többet, hogy ők már bizonyos karvezetői tudással felvértezve fejezhessék be tanulmányaikat. Ha nagynak tűnik e támasztott igény, hadd fejezzem ki azt az őszinte érzésemet, hogy ez még mindig kisebb, mint az az élmény, amelyet Csallóköz éneke nyújtott nekem és sokkal kisebb, mint az a meggyőződésem, hogy ennyit, vagy ennél többet is meg tudnak valósítani az elkövetkezendő években. VASS LAJOS, Erkel-díjas zeneszerző, a Vasas Központi Művészegyüttes énekkarának karnagya 11
