A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-09 / 19. szám
— Nézzétek, arra van Zsáka! — mondja Cseppentő és kezével észak felé int. — Zsáka? — Igen. Vagyis Magyarország. De ... ne menjünk haza addig, míg ebben a büdös nagy városban széjjel nem nézünk! — mondja zengőn. Szappanos megtapintja mellén ruhája alatt a kis zacskót, ahol a rabság összegyűjtötte vele az obulusokat, oszporákat, tallérokat: Jő. Ne menjünk. — S hangosan nem mondta, de gondolta, hogy milyen jó is lenne, Istennek tetsző cselekedet lenne, ha arra ni, egyszercsak fellobbanna a tűz és füstjét lekavarná a tenger fölé a szél .... A Cseppentő pénzéből kölcsönképpen felöltözködtek, de hát természetesen nem úgy, mint nyalka, délceg fiatal hajdúk, akik sikeresen megjárták már háromszor is marhával a bécsi vásárt, hanem csak úgy, ahogy. De nem is úgy, hogy ezt a pénzt megadják valaha. Mert hátha egyáltalán nem is nyert volna? Messziről nézve imámos, dervises, korános, kereskedés, komoly harcos ez a város. Mert a mélyén ott forr, fortyog, pöfög a menyország is, a pokol is. De aztán olyasmi is van, hogy se menyország, se pokol, hanem úgy, valami a kettő között. Mi több, mindenféle kettő között van valami. Mint ahogyan a fehér és fekete szín közöt is egész skálája van az árnyalatoknak, pontosan ilyesmiről van sző a városban is. Meg a társadalomban is. Kiváltképpen ott, ahol a női nem a férfi nemtől elválasztódik. A Kaffanákban például fiatal fiúkból vannak a táncosok, de úgy öltözve, de mégtnkább úgy vetkőzve, mintha nők volnának. Keltetésük, vonaglásuk nem benső terv és célszerűség, még csak nem is olajozott, ápolt bőrüké, hanem egészen kívüli dolgoké, mint például parancs és kényszerűség. Semmi más. Nemcsak a malmokban és gályákra kellenek rabszolgák. Minden és minden csak látszat és ez a felszínen csillog, melyeknek megejtő varázsa csakhamar elkapta a négy fiatalembert és szinte úgy lépkedtek odább, éjszakáról-éjszakára. Napközben aludtak valamelyik vendégfogadó zártabb részében, ahol szinte kizárólag nők, vagy heréitek intézkedtek, főztek, mostak, sütöttek és éjjel a kaffanák s háremok suttyomban megnyíltak számukra a hátsó kisajtók. De még napközben is megesett, hogy mentek az utcán, négyen, hetykén és egyszercsak mintha ajtó csapódott volna, hátra néznek: csak hárman vannak. Tovább mennek: már csak ketten. Egymásra néznek, aztán röhögnek, s leülnek a fal tövére, kezük jár, mintha kcnkáznák, itt nem a nőknek, de a férfiaknak kell magukra vigyázniok. Pénz? Ha nem is omlott rájuk, mint a vakolat, de hullott, csörgedezett, mint ereszről az eső ... még jóformán le sem kellett hajolniok érte. A nők életének Bizáncban, se a háremokban, se a kisemberek családi életében egyáltalán nincsen se íze, se színe, se semmiféle büszkesége, vagy romantikája, hanem egyszerű, durva és közönségesen nemi követelése van, és olyan négy fiatalember, mint ezek a hajdúk? Minden kincset megér. S megesik, hogy egy se marad az utcán. Időbe telik, amíg összevárják egymást. Dicséretére legyen mondva, mert a Cseppentő vadonatúj tarsolyában néha szinte megmozdult a kova, meg a tapló, hogy nahát. Gyerünk már, lobbantsuk már. Mire várunk? Néha, mintha az új csizmában a kapca is csábítgatta volna, dehát, ez a kapca még nem igazi kapca. Még meglátszik rajta, hogy nemrégiben egy asszonynak a hálóinge volt. Szinte a szága is olyan még mint az örmény feleségének a szaga. Az örmény egyébként malmos volt, a malom, persze nem olyan, mint a magyar folyók síkságain vannak, ez szárazmalom. Nyolc ló hajtja állandóan, csak hát persze felváltva. Kettő vagy három egyszerre, eszerint, hogy négy bodon köve jár. A kapca hát érjen, hadd kapcásodjon, és a négy tegnapi rab. mai szabad hajdú hadd ismerkedjék ezzel a világhíres várossal. A Debreceni Házból kaptak írást, hogy ott laknak, oda tartoznak, amely ház igen rangos, két emeletes ház és a debreceni kereskedő céhé. Nagy nyüzsgés-forgás van itten állandóan. Egyik karaván most indult keletre, a másik most érkezett meg hazulról, jönnek-mennek itt állandóan. Velencébe, Dalmáciába, vagy Perzsiába, valamit mindig visznek, s valamit mindig hoznak, de igencsak itt szállnak meg a politikai, diplomáciai követek, küldöttek is, legalább is addig, amíg nem tájékozódnak, s jobb helyen nem találnak. A törökökön kívül a főváros legtöbb lakosa görög, aztán következnek az örmények, francia telepesek, akiket a reformáció felszámolása idáig szórt. De természetes, vannak perzsák, arabok, zsidók. A legmódosabbak a görögök. És a legelpuhultabbak is. Ezeknek nagyrésze éppencsak hogy él, mint kávéház vagy malom, vagy műhely, vagy vendéglő, vagy kocsma, vagy szállótulajdonos. Elpuhult, erőtlen népség. Még csak nem is utódaik, tehát szaporodásuk tartja fenn vagyonukat, és ők magukat, hanem a megint és megint a görög bevándorlók. Ha ... mondjuk ... Homérosz látná itt a népet, kicsordulna bánatában a könnye. Elferdült érzéki ingerek, holtra fáradt, közömbös, korán hízásnak indult görög és örmény és másmilyen keresztyén férfiak tömege, ezre, tízezre. 'Asszonyainkban, mint bárhol, bármikor a történelemben és a kerek világon, az anyaság alapján szinte töretlen és fáradhatatlan a nő. De hol van a férfi, akiért érdemes és lehet asszonynak lenni? Hiszen anya csak az lehet, aki nő! Hát a diplomaták, kereskedők, katonák, jövőkmenők. S főként a hajdúk! A hajdú olyan valami itten, hogy__a vak tyúk is talál néha búzaszemet. Már hogy hajdút. Voltak olyan hajdúk nemrégiben, akiket fogságból kiváltottak (fülekiek voltak) s akik kerek egy esztendeig éltek itten, dorbézoltak, teljesen ingyen. Azaz hogy... nem ingyen, csak a költséget mindig és mindig ők fizették. A nők. A minden fajta nők. S akiket rendre a termékenyülési vágy emelt ki a történetesen zárt ajtók és kocsmák és kávéházak külön éjjeli szobáiból. S most ez a négy hajdú... Hol széjjel rebbenek, hogy napok múlva összeverődjenek a Debreceni Házban, vagy ahogyan itt hívják, a szerájában. S minden találkozásnál csak nézik egymást. Hisz előbb csak új csizmájuk van, aztán új nadrág, aztán új bekecs, majd új sipka, méghozzá darutollal, aztán kard, aztán__jópár hét, amikor Cseppentő egy délei őttön jól nyergeit, nyalkán szerszámozott hátaslovat hoz. Vagyis az hozza őtet. Nem valami rendkívüli eset, vagy történet. Férfi kerítők ülnek, de inkább üldögélnek a Kaffanákban, s ahogyan egyre rangosabbak voltak a hajdúk az öltözködéstől, azonképpen több pénzt ajánlottak nekik, csak jöjjenek el velük ide, vagy oda. Ahol árva, magános nők tikkadak a háremokban, vagy nőkkel teli családi szentélyekben, aholis mennél több' a nő, annál öregebb a családfő. Törvény szerint amelyik nő „kilép a házból“, annak a büntetése halál. Selyemzsinór vagy vízbefojtás. De ha a törvényt alkalmazták volna, azon időre könnyen meg lehetne számolni, hogy hány nő lenne Konstatiná-j polyban. Ez a négy ember míg csak él, mindig röhögi, hogy ilyen ennyire baj nélkül dorbézolták keresztül-kasul ezt a világhírességű fővárost. Hiszen, láttak ők már több nagy várost is, többször látták és járták Bécset is, de mi az emehhez képest? Az csak kisöccse ennek. Most állanak az őszeleji hajnalon a Debreceni Ház karavánszerája előtt, ahonnan indulnak a világba az utak. A keleti ég alatt vékony ragyogó páratengerberi j remeg a város, csönd. Egy teherhordó I szamár i-á-csol a szeráj túlsó végénél, s ; a négy emberben ha különbözőképpen is, de benne zsong, vibrál az elherdált napok zűrzavara. Hol egy nő vigyorog, hol kapu nyílik, pénz csörren. — Nem lobban, látod! — mondja Cseppentenek Szappanos bosszúsan. Cseppentő már mérges, kegyetlen, s szél ellen fordul, kicsihol, pipára gyújt. Valóban, mi lenne, ha nem lobbanna fel?? Nagyon sok küzdelemmel érkezett el addig, és a tűz volt egyetlen igaz barátja, s mi lenne, ha az is cserben hagyja? De még ez! Hanem ha... egyszerűen nem lenne többé a világon láng, vagy a kéményekből, brrr. Erre nem jó még gondolni se. — Várd meg a végét, ne jártasd azt á mocskos szádat__ Szappanos röhög. A többinek int. — Látjátok? Ilyen ez. Éncsak úgy mondom, és még neki áll feljebb! 'A szeráj előtt mozgás, zaj, valakik jöttek, valakik indulnak, nyüzsgés, mozgás, útleveleket pecsételnek, most már a négy 12
