A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-04-18 / 16. szám

GÁL SÁNDOR:

Cii

ra reggé

I leli

— Van még cigarettád?

— Van__

Rágyújtanak és tooább várnak. Az ólomszínű köd falat von köréjük. A tank vastag acélja mintha izzadna; vékony erecskékben szivárog le róla a víz.

— ló volna aludni.

— Igen.

Összébb húzódnak. A cigaretták már félig elégtek. A gémberedett ujjak ösztönös mozdulattal lecsípik a parazsat, s a megmaradt cigaretta-csonkot a kezeslábas felső zsebébe süllyesztik.

— jó volna aludni — ismétli az előbbi szavakat az alacsonyabbik.

— Még várni kell — mozdul a másik és megigazítja az oldalán függő pisztolyt.

Megint csend. Szinte hallani, ahogy perceg a fülben. S a kőd keresztülhatol a ruhán, belemar az izmokba, s megdermeszti a csontokat. Távolról halk zakatolás vergődik át a ködön.

— Vonat.

A rádióban egy hang indulást vezényel.

— Gyerünk.

A hatalmas acélkolosszus megremeg, aztán előreugrik.

— jobbra .. . még ... még__így, most

jó.. : — beszél a mikrofonba a hosszú. Szeme előre mered, keresi a ködön keresztül az utat. arcára harmatot perget a köd. A tank dübörögve rohan előre, ötszáz lóerő Diszi, ragadja, mint valami játékszert. A lánctalpak csapszegei tikk-takkolnak veszett egyhangúsággal.

Múlnak az órák.

ibolyák... Mit is mondott a kicsi? Igen, otthon már taoaszodik... És a levél . .. Csak ez az átkozott köd ne lenne... Mennyi idő lehet.

— Vigyázz! — kiált a mikrofonba, de elkésett. A tank már belecsúszott az árokba.

A sofőr kimászott a tankból.

— Nem bírom tovább — mondta halkan — elzsibbadt a karom.

— Cserélünk

— Felébreszthetned a kicsit...

— Majd később. Mássz fel a helyemre.

. .. Hajnalodik. A kormányfékek mögött most már a kicsi ül. A sofőr és a lövész alszanak. A hosszú a tank forgótornyában áll. Szeme ég, s úgy érzi, a következő' pillanatban kiszakad.

Felszáll a köd, s a nap előbukkan a hegyek karimája mögül.

Újra reggel lett.

Még fél őrá rohanás és vége. A tank megáll. A hosszú lemászik a toronyból, jelentkezik, s a hadnagy csodálkozva nézi, ahogy imbolyogva megy vissza a tankhoz. A kicsi már szétterítette a nehéz ponyvát a meleg motor felett.

— Tedd le magad — mondja a hosszúnak, s nézi a fekete haját, ahogy megcsillan a napfényben.

— Van egy cigarettád?

— Van — mondja a kiest.

Rágyújtanak.

— Hol is hagytad abba? — kérdi a hosszú a kicsitől. — Igen, ott, hogy szőke és...

S a kicsi, ki tudja hányadszor, óira kezdi, mintha most ez mindennél fontosabb lenne.

— Talán hazafelé megy.

— Talán.

— Otthon már tavasz van.

— Ugyan — legyint a hosszú.

— Nem hiszed?

— Nem. Ilyenkor még sehol sincs tavasz.

— Van — heveskedik a kicsi — van, ahol ibolyák nyílnak, ott már tavasz van.

— ibolyák? Lehet hogy lázas vagy. Próbálj aludni.

— Nem vagyok lázas, nézd — zsebéből olajfoltos borítékot húz elő — tegnapelőtt kaptam.

— Tőle?

— No.

— Nagyszerű lány lehet.

— A legnagyszerűbb a világon.

— Mesélj róla. Akkor talán gyorsabban múlik az idő.

— Nem lehet azti úgy elmondani. Nem nagyon szép, de a haja olyan szőke, mint . .. szóval szőke és ...

— Figyelj csakI

— Riadó — mondja csendesen a kicsi. Felcsapja a lengőajtót. A tölténydobozokon alvó két társuk felriad.

— Gyerünk — mondja a hosszú. .

Bekapcsolja a rádiókészüléket, s lassan,

érthetően jelent valamit, majd a térdére terített térképen megjelöli az útirányt. Nehéz fáradságot érez. Szeme köré mély, sötét karikákat rajzolt az álmatlanság. Két nap és két éjszaka van mögöttük.

— Minden rendben?

— Rendben — főn egyszerre három felől a válasz.

— Bírsz még vezetni?

— Aludtam — dörmögi a sofőr.

— Akkor jő. Kicsi hallod?

— Mi van?

— Próbáljatok aludni.

— És te?

— Két óra múlva felébresztlek.

Havran Pál felvétele

14