A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-18 / 16. szám
bői, nem kapja meg a kívánt választ — mindennek vége. Talán azért éreztem Így, mert rövid és izgatott szócsaták mintegy védelmet találtak a iák reményt adó környezetében. De a mezőn nem 'ehet ilyen menedéket találni, ott nincs miben megkapaszkodni sem — az agyagos út nyílegyenes vonala, amely átszeli a síkságot, oly reménytelen, akár az ítélet. S úgy látszik, nem tévedtem. Néhány lépés után észrevettem, hogy a kislány a legerősebb, az utolsó roham végén hozzásímui a katonához, egész testével rátapad, majd ellöki magától, s szinte futva nekiindul a mező szorongató pusztaságának. A katona csak bámult utána, mozdulatlanul. Valószínűleg ő is megértette, hogy ez a vég. S akkor nem törődve, hogy látják, homlokát egy nyárfa törzséhez szorította és sírni kezdett. Sapkája a tarkójára csúszott, födetlenül hagyva gépel nyírt világos sörtéjét, amely csak most kezdett hajjá növekedni A katona ráébredt, hogy itt már minden szó fölösleges, belátta, hogy e bátortalan szíven nem vehet erőt többé, s megbékélt keserű sorsával. A látvány úgy felizgatott, hogy visszakanyarodtam a gyalogúira, amely az erdő szóién húzódva, a mogyorósig vezetett. A nap Voronovó felett ült, gömbölyűén, málnaszínűen, de nem volt visszfénye sem az ég kissé zavaros felhőin, sem az alatta sötétlő földön. Zsombékrói zsombékra ugrávla, felörvénylő tócsákon és habzó patakokon át végül is a mogyorósba jutottam s vagdosni kezdtem a horgászbotokat. De a mogyorós bosszút állt: tetőtől talpig megfürdetett az ágakon összegyűlt, borzongatóan hideg nedvességben. Miután vagy tíz hajlékony ágat vágtam le s tisztítottam meg kis hajtásaitól és bütykeitől, vállamra kaptam őket és vi sszaf ordu 1 tam. Előbb a mogyorófa-erdőcskén vágtam át, teaszinü nedvet sajtolva ki a lépteim alatt tepréselődő fűszálakból, majd kiértem a mezőre, ahol az idei tavaszon korai varjak mászkáltak, s végül ráléptem az útra. A nap lebukott a látóhatár mögé, a mező s az ég nyugati pereme komoran elsötétült. De a túlsó oldal szinte nappali fényben világoszöld árnyalatú, átlátszó kékségben tündökölt: az erdő fölé felkúszott az aranyszínű, valószínűtlen kerek hold, megkapaszkodott az erdet fenyők és magas szomorúnyírek csúcsán és elvágta utamat. Az erdő széle kis sötét falként meredt elém, de mielőtt a homályba léptem volna, két árnyat pillantottam meg a hold gyöngéden szűrődő fényében, s legnagyobb meglepetésemre a katonát meg a kislányt ismertem fel bennük. Tévedtem, a mező nem volt egészen kihalt; az erdő, előőrsként egy pelyhes kis erdei fenyőt küldött maga elé. A süvölvény facsemete csak néhány lépésre állt az erdészéitől, ezért nem vettem észre. De katona ennél a kis fenyőnél, mint valami utolsó határkőnél, Ismét utolérte társnőjét — most már végérvényesen. A két alak helyet cserélt: ezúttal a katona dőlt neki a fácskának — a vékony törzs meghajolt testének súlya alatt, a sötét tűlevelekkel borított ágak egészen körbenőtték, kipattantak a háta mögül, s a sapkája fölött meredeztek. A kislány az út szélén állt, és a gondos anya mozdulatával folyton igazított a katonán, hol az új csatját, hol a köpeny kapcsát igazította meg, miközben valami egyszerű, komoly és hétköznapi dologról beszólt. Ez látszott aggódó, de már korántsem nyugtalan arcán, s mutatóujján is, melyet oly meggyőzően mozgatott, hogy kifeszült rajta a pamutkesztyű. A lány — e konok, megalkuvást nem isntero fiú jóvoltából — elfoglalta hát a jogait. Amikor elmentem mellettük a katona szemében mintha megvillant volna valami — de lehet, hogy csak a pillanatra rám. meredő pupillák felületén tükröződött a hold fénye. Ez a kis, meleg fény, amit felém küldöntt, mégis szinte a saját boldogságának részesévé tett. Könnyű lélekkel léptem be az erdőbe, s az ismerős úton megindultam hazafelé. A hold kísérni kezdte lépteimet, a fák mögött futott, szinte megszámolta a nyírek és fenyők törzseit, majd az útkanyarban hirtelen elém került, s mozdulatlanul megállt: világos volt, vadonatúj és tavaszi. Egyenesen menthem előre a fényben, s arra a szép és nagyszerű dologra gondoltam, ami most történik odabent az erdőn. Bevallom, eddig nem becsültem eléggé ezt a konok, álhatatos kis katonát. Mert hányszor előfordul az életben, hogy csupán egy lépés választ el bennünket a boldogságtól, s mi — pedig már hosszú és nehéz utat tettünk meg — nem találtunk magunkban kellő bátorságot, meggyőződést és hitet az újabb lépéshez —, s ezért elvétjük a jövőnket. De a katona nem ilyen ember volt: neki volt ereje is, kitartása is, lélekjelenléte is ahhoz, hogy megtegye azt az utolsó, döntő lépést, és na szalassza el a boldogságot. Bolgár Mária fordítása A Kisduna partján z ég tele szürke, tavaszi esőtől terhes felhőkkel, a szél gorombán belekap a fák üstökébe, de fésűje még könnyen szalad az ágak között, nincs még lomb, amibe beleakadjon, amit megrázzon. A rügyek imént dugták ki fejüket s egyszeriben megváltozott tőlük a tájék: halványzöld, áttetsző fátyol borítja a fákat, bokrokat. Az ólmos ég alatt Ibolyaillatot hord a szél, valahol elejti s az áradó tavaszi vizek szagát kapja fel. A parton a tavalyi, törékeny, száraz kóró alatt frissen sarjadt fű buja zöldje pompázik, és sűrűjében izgatottan cikáznak bogarak, aprórovarok. Új életre kelt minden, a természet lélegzése hallik, csak egy szétszáradt, elhagyott csónak hever holtan a parton, az öreg fűz törzséhez láncolva. Lehet, hogy nem is halott, csak álmodik, pecázó gyerekekről, hallgatag szerelmesekről, akikkel egykor úgy ringott, suhant a vizen, mint valami mesebeli gálya. Talán azon tűnődik, visszatérnek-e, s ő nyújtózhat-e megint boldogan a hűs, ismerősen simogató hullámokon. Talán csak hallgatózik az öreg csónak s közeledő léptek neszére vár. Szomszédságában egy Időtől kikezdett vasmacska ágaskodik. Hogyan került ide, ahol hajók nem jönnek-mennek, nem kötnek ki? Neki nincs mire várnia, többé nem zuhan a víz rryélyére kérkedő lánccsörgéssel hirdetve, hogy ágas karjainak vaserejével az ember parancsára fogva tartsa a hajót, ezt a lomha, a viz sodrásának ellenállni nem tudó óriást. Keserű daccal tűri, hogy hancúrozó gyermekek játékszere legyen, bográcsot akasszanak rá, vagy a sietve vetkőző fürdözők dobják rá ruhájukat. Egyedül a két öreg, görcsös fűzfatörzset méltatja arra, hogy néha panaszkodjon sorsa felett. két fatörzs megértőn, bölcsen hallgat. Meghallgatja a horgony panaszát s a pletykákat, amit a vlháncoló szél súg futtában a fülébe, a víz után, evező emberek után vágyó csónak nyögéseit, s ők is várnak. Egymás felé hajolva ki tudja mióta állnak már itt együtt megöregedve mint Philemone és Baucis. Várják, hogy nyesett ágaik tövében kihajtson az úi vessző, s jöjjön az ember, verje fel a csendet, s jelenléte adjon értelmet mindennek ami él, a tájnak. ORDÖDY KATALIN 13
