A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-04-18 / 16. szám

Tél végén megáradtak és zavarossá szürkültek a kis folyók, amelyek háromfelől fogják körül a mi kis Moszkva környéki településünket, a vizesárkok meg patakokká duzzadtak hirtelen. Nemsokára itt a csukák ívásának ideje, ikrázni kezd a sügér, majd a pirosszárnyú ponty, s horgászfelszerelésről is gondoskodni kell. Gyermekkorom óta, csak a sajátkészítésű horgászbotokat kedvelem. Vittem hát magammal egy éles kést és a Voronovo községbe vezető úton elindultam, a sűrű vegyeserdő mögött levő mogyorócserjés felé.

A járás nehezemre esett, gumicsizmám hol megcsúszott a nedves, agyagos talajon, hol úgy belesüppedt, mintha ingoványba léptem volna. Valamennyire is szilárd tajajt csak akkor éreztem a talpam alatt, amikor elértem az erdőt.

Előttem egy pár haladt az úton egymás mellett, de tisztes távolságot tartva: egy kisfiúsán felvont, sovány vállú katonagyerek, meg egy alacsony lány, szűk télikabátban és svájcisapkáva! a fején. A katona nyírfavesszőt tartott a kezében, és útközben azzal ütögette a lucfenyők ágait. A kislány lehajtott fejjel ballagott s mint'ULmV /J

valamit az elénk

táruló úton.

Nem akartam megzavarni őket, lassítottam hát a lépteimen. Az erdő kopár volt, nyirkos, barátságtalan, mégis tavaszias illatú. Az út mentén a kikukkanő nedves, sötét növényzet helyenként már zöldellni látszott az útilapu élénkszínű leveleitől, meg néhány üde fűszáltól, amely a hó alatt is megőrizte friss, nyári színét. Cinkék próbálgatták sápadt hangocskájukat: Ide-odarebbentek, egyik fáról a másikra, miközben az út fölé hajló nyírek és nyár. fák ágai szaporán hintáztak alattuk, s olvadt permetet szórtak a törzsüknél megrekerdt hóra.

Bármilyen lassan mentem is, az előttem haladó pár még lassabban bandukolt, így csakhamar majd a sarkukra léptem. Erre megálltak, valószínűleg előre akartak engedni. Gyorsan elsiettem hát mellettük. De egy rájuk vetett pillantással is láttam, hogy szomorkodnak valamin. A katona világos szemöldökét zavartan és keserűen felrántotta a homlokára, egészen a sapkája alá, mintha semmiképp se tudna dönteni abban a bonyolult kérdésben, amelyet most váratlanul föltettek neki: a kislány meg elfordította tőle az arcát, s az a rejtőzködő mozdulat, amellyel ajkát a szőrmegallór mögé rejtette, makacsságot és gyámoltalanságot fejezett ki.

Ügy hiszem, jól ismerem ezt az erdőt, sítalpaimon széltében-hosszában sokszor bejártam. A mogyorócserjésbe nemcsak az erdő szélről lehet lejutni, hanem azon az ösvényen át is, amely nem egy túl mély szakadék után kezdődik. Letértem

hát az útról, s térdig cuppogva, valahogy elevickéltem a szakadékig. A szemben levő lejtőt piszkos hó borította, s apró, kerek üregek sebezték fel, mintha lovak tapodtak volna erre: a mélyben pedig egy patak tajtékozva és háborogva forgatta vé kony jégtábláit.

Aztán mégis rá kellett térnem az útra. De ahogy széthúztam a síkos bokorágakat, amelyek hideg permetcseppeket záporoztak rám, és kiléptem az út szélére, ismét rögtön megpillantottam a katonát meg a társát. A kislány, hátát egy nyírfa törzsének vetette, s lehorgasztőtt fejjel álldogált, a katona pedig tenyere élével rövideket vagdosva a levegőbe, valamire rá akarta beszélni. A lány egy szót sem szólt, csak olykor tagadóan rázta a fejét. Erre a katona folyton a maga igazát hajtogatva, ostromolni ■ kezdte, a kislány meg nagyon szorosan tapadt a fatörzshöz, mintha bele akarna hatolni, s eltűnni benne.

Fogalmam sincs, hogy a katona mit kívánt, csak azt tudom, nem az első, s nem is a második csókot kérte tőle

Mifelénk szinte szabály, hogy az ismeretségeket a falusi klubban' kötik, ahol másnaponként filmvetítést rendeznek, szombaton meg táncmulatságot. Ha aztán a fiatalok szót értenek egymással, akkor számukra a mindenség központja a sötét, zavaros vizű Pahorka kis fahídja lesz — a patak a textilgyár csatornái miatt sohasem fagy be, még a legzimankősabb télben sem. Esténként, amikor az autóbusz hazahozott Moszkvából, hányszor láttam itt a reflektorfény sugarában felvillanni a kis híd korlátjához támaszkodó, hallgatag párokat! Eleinte gyorsan elkaptam a szememet, féltem, hogy megijesztem őket, de később rájöttem, hogy erre semmi szükség, Hiszen ügyet sem vetettek az. utasokra, vagy az arra menőkre. A kémény szabályokhoz kötött katonaboldogság nem függhet ilyen formaságoktól. Ők csak azzai! törődtek, hogy a viszontlátás ritka őrálban még jobban magukhoz szoríthassák, még forróbban megcsókolhassák szerelmüket, s azt, az egyetlen szót minél bizalmasabb hangon suttoghassák el neki. Boldogtalan szerelmeseket, akiket értetlenség, vagy érzelmi zűrzavar választ el egymástól — még sohasem láttám itt. A híd a boldogoké volt, azoké, akik csak a kölcsönösséget ismerik. S most már biztosra vettem: ezt a horgas, kisfiús vállú, soványka katonát, meg ezt az aprótermetű lánykát is láttam már valamikor.

Tudtam, hogy sok katonának, aki a mi településünk közelében táborozik, hamarosan lejár a szolgálati ideje, s az egész katonai alakulat Moszkvába költözik. Így az a feszült légkörű, izgatott magyarázkodás, amelynek akartlanul is tanúja voltam, nyilván a közlegő búcsúval függött össze. Persze, csak találgatnom lehetett: miről beszélgettek. Talán a katona arra kérte a lányt, hogy menjen vele, vagy jöjjön utána, ha majd a szülőfalujába hazatért; az is lehet hogy felajánlotta neki kössék össze a sorsukat: de előfordulhat az ellenkezője is: talán csak azért könyörgött a lánynak, hogy várjon rá, s higgye el, ő feltétlenül visszatér. Nem tudom. De beszélgetésük mindenképpen fontos és rendkívüli volt. Mert a kislány vagy nem hitt, vagy félt hinni a katonának, vagy éppen nem tudta rászánni magát, hogy új életet kezdjen egy ember miatt, aki kedves ugyan a szívének, de még nem állta ki az idő próbáját.

— Értsd meg hát! ... —, Ennyit hajtottam a fiú szomorú, szívből jövő és fájdalomittas hangján.

Észrevétlenül akartam elsiklani mellettük, de nem sikerült. A katona rámvillantotta haragvő tekintetét, majd újra a kislányhoz fordultj

SZIROTYÁK DEZSŐ RAJZA

Szapora léptekkel vágtam előre, az erdő széle felé, amely az alkonyt nap aranyában ragyogott. S nemsokára a csupasz gajagonyabokrok alján levő, Jéghártyás kis üregben valami kékséget pillantottam meg. De közelebb lépve láttam, hogy csak egy sztaniolpapír fagyott oda a földhöz. És lám, a szomszédos zsombékban — ha hiszik, ha nem — már kinyílott a martilapú sárga lángnyelvecskéjű első virága.

Könnyű, cuppogó léptek hallatszottak a hátam mögött, majd a kislány kisírt arcát félrefordítva gyorsan elsietett mellettem, Utána másfajta, keményebb, de éppoly gyors lépéseket lehetett hallani: a katona, szaggatottan lélegezve és zihálva, utolérte a lányt, aztán kézen fogta, s az útról egy magas, majdnem csúcsig kopasz fenyőfa törzséhez vezette.

„Látod, itt állok előtted, egészen nyíl-, tan, nincs semmi titkolnivalóm, nézz a szivembe!“ — mintha ezt mondták volna a katona mozdulatai, a kéz, amelyet a melléhez szorított, aztán szélesen és erőtlenül kitárt.

A lány csüggedten, kutatón, sóváran, könnyesen nézett a fiúra, be'enézett szinte, mint egy medréig áttetsző patakba, de gyönge lelke nem tudott hinni e látható tisztaságnak, hát újra elfordult és sírt. Majd szó nélkül oldalra siklott s további sietett az út mentén. Úgy futott, mintha, lábai önműködően vinnék e! áhított, s mégis rettegett sorsától, valami megszokott biztonságba, távol az élet nagy és nyílt útjaiból.

A katona kicsit tétovázott, majd újra utolérte a lányt. Pillanata ismét felém nézett, de már a legkisebb bosszúság nélkül; most már ügyet sem vetett, rám. Egész lényével arra a kis alakra tapadt, aki el akarta hagyni őt.

És újra beszélni kezdett, és megfogta a lány kezét, amelyen kék kötött gyapjú kesztyű volt, a csuklórészen piros csíkokkal, a másik azonban egy gyönge elhárító mozdulattal kisiklott a szavak, a tekintet, s a kéz hatóköréből.

A fiú utána nézett, szomorúan lehajtotta a fejét. A férfias önzés mintha megbénult volna benne. De csak pillanatra. HH szén tudta igazát, s ez az igazság, amely erőseb volt sértettségénél, mindannál, ami-, vei a büszkeség megkemónyíti az ember szívét, ismét a lány nyomába lódította.

Az erdőszélen érte utol. Távolabb puszta mezőség terült el, vastag hórétegén rozsdabarna, hóolvadásos foltokkal — egészen Voronovóig, amelynek zsindelyes tetőnyergei lenn, a messi völgyben sötétöet-. tok. Nem nőtt ott fa, se bokor — még egy bot sem meredt ki a földből. Tiszta, kietlen, kopárság. Arra gondoltam, ha a katona most, amíg ki nem jutnak az erdő-