A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-18 / 16. szám
— Akkor szomszédok vagyunk! — mondja a bácsi, s most már jobban szerm ügyre veszi a fiatalokat. — Tán még az édesapjukat is ismerem...? — Biztosan... Farkas Józsit mindenki ismeri a környéken. Ha másból nem, hát abból, hogy tizenhat gyereke volt. No, ugye ismerik? — Hogyne ismernénk! — bizonyítja az asszony is. — És élnek mind a tizenhatan?... Mert úgy hallottuk, hogy a Sárika? — Meghalt szegény. Rákja volt. A Karcsi meg a Józsi a fronton vesztek. Tizenhármán élünk . .. — Hát a Katival mi van? Nagyon szép lány volt. A haja, mint a gyűrű, az arca meg, mint a porcelán! — Elvált az urától. Kati nem akart, nagyon szerette a sógort, de apóék meg mink rábeszéltük. Milyen sokat kellett neki beszélni. Mert minek olyan ember, aki csak iszik örökké meg verekszik?... Elváltak ... Most elvan, segítjük, ahogy tudjuk, nem hagyjuk nyomorogni a két gyerekkel. Igaz, ő is dolgozik. Elvan, de azért szomorú ... Ki tudja, rossz a rosszal, de anélkül talán még rosszabb. Van már televíziója is neki. Vettünk. Hát él. .. él, szegény.. . Már nem olyan szép, mint volt. Megtört. Ilyen az élet. Mialatt beszél, az öccse kitartóan nézi a szőke lány fényképét. A szeme sem rebben. Nézi, nézi őt a bátyja, megcsóválja .a fejét: — Tedd el, öcskös, ne nézd! Nem érdemes. Minek? Talán nem is hallja a bátyja szavát. Látszik, hogy az emlékek sűrűjében tévelyeg, hogy minden gondolata a lány körül kalandozik. Alig fogható keserűség, bánat ül az arcán. Hirtelen felkapja a fejét, s elteszi a fényképet. — Igazad van, bátya, sosem bírtam a szőkéket... — inkább játsz valamit — mondja a gitár felé bökve. Lekerül a gitár a polcról, kibúvik a tokból, vigyázva letörlik a gyapjas ruhadarabbal, mint valami nagyon értékes, féltve őrzött kincset. — Tudják, milyen gitár ez? — kérdi az idősebbik dagadozó büszkeséggel. — Isteni! Rá lehet kapcsolni a rádióra. Olyan hangja van ... azt hallani kell, azt nem lehet elmondani... No, csinálj már valamit, öcskös! Végigfutnak az ujjak a húrokon. Halkan, leheletszerűen búgnak az akkordok, mégis kiérződik belőlük valamiféle borzongás. Mintha visszafojtott érzelmek keresnék a kiutat. .. Nincs még dallam, csak az akkordok váltogatják egymást, mint kötött versben-az összecsendülő rímek. Az első pillanatban érzem, hogy kiváló zenész az útitársunk. Ezt bizonyítja biztos hangfogása, hosszú ujjainak vibráló virtuozitása. Hirtelen vad ritmusba csapnak át az akkordok. Perzselő tüze van ennek a játéknak. Belecsap az ember vérébe, magával ragad, visz, sodor, emel, mint a nagyerejű forgószél. Az idősebbik diadalmas arccal hordozza körül a tekintetét: látjátok, halljátok, ez az én öcsém, talán büszkébb vagyok rá, mint a tulajdon gyerekemre! A vad ritmus váratlanul megtorpan, elhal. Pedig a szűk folyosón állók már mind befelé néznek, s szinte követelik szemükkel a játék folytatását. A fiatalember folytatja. Most már énekel. Kissé fáradt, fátyolos baritonját illendő erővel és alázattal követi a gitár hangja. „Álltái ott szőkén, s én néztelek .. .“ Elnéző mosollyal jegyzi meg az idősebbik: — Fáradt az öcskös: négy napig mulattunk, búcsúztattuk az öcsköst... a testvérek, barátok, meg az a . . . az a szőke lány ... A gitáros tovább dalol: „...mert a búcsúzás mindig fáj... mindig fáj__“ Csend lesz. Összenéz a néni meg a bácsi. A néni megigazítja ölében a szatyrot, majd csendesen megjegyzi: — Nem a kereset miatt megy maga Csehországba, nem bizony! Látom én! — Mi másért? — kérdi az idősebbik az öccse helyett. — Mi másért vinném magammal, ba nem azért? — Más van itt a dologban! — folytatja a néni a maga gondolatát. — Alighanem a szőke lány miatt... Szereti, látom én. Egy ideig senki nem szól. Aztán nagysokára felemeli fejét a gitáros, de nem néz senkire. — Az én apám sem engedte, meg az övé sem, hogy elvegyem feleségül... — Nem engedte? — csodálkozott nagyot az aszony. — Mért nem engedte? — Borbélylány. — Csak azért? — Azért. — A városból jár ki hetente négyszer nyírni, borotválni a faluba, összeismerkedtek és... így áll... — magyarázza bővebben a dolgokat az idősebbik. — Hát aztán! Az is valami, hogy borbélylány!? — morfondírozik a néni. — Csak tisztességes legyen, az a fontost — Tisztességes, mégis ... hiába ... Nem egyezett bele az apám ... Hiába tisztességes ... — Én a maga helyében nem hallgatnék rá, nem biz éu! Ha egyszer szeretik egymást, össze kell házasodni! — Nem lehet, néni, nem tehetem... Tizenhat gyereket nevelt fel az apám nyomorúságban__ Sokat gürcölt ránk, nem lehet ellenére tenni.., nem szabad... nem érdemli... Üjra pengetni kezdi a húrokat, félig lehunyja a szemét, s a vonat száguld, egyre messzibbre röpít bennünket az otthontól, a hazai tájtól. Engem a családomtól, a gitárost meg a szőke borbélylánytól . . S pontosan érzem, tudom, mit érez most a fiú: minél távolabbra szalad vele a .vonat, annál közelebb viszi a lányhoz, ha szereti... ha Igazán szereti! Talán a néni is hasonlókat érez vagy gondol, mert újra megszólal: — Aztán a lány szülei miért ellenzik? Cigány vagyok . .. Mert cigány vagyok ... — Ettől keserűbben nem lehet kimondani szót! Magam sem tudom miért, még most is haflani vélem gitárjának a hangját, még most is magam előtt látom gyűrött arcán az ősi bánatot... 11
