A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-18 / 16. szám
JÁN SMREK: A nők tavaszi vizet isznak Ma megláttam a■ lányok száját, S eszembe jutott: kikelet van. Szomjasnak tűntek, epedőnek, mint rétek, melyek havat nyelnek. * Csak emlegesd a mértéktartást! Kinevetnek, a sáli ledobják, s tavaszi jelre inni kérnek: az egyik fényt, a másik csókot. Figyeld e pompás erőgyűjtést! A téli hőszín lefut róluk, mint :ég a Jungfrau ormairól, amelyet nálunk szűznek hívnak. Örvendezzetek, férfi-szemek! Másszatok elő odútokból, hol télvíz Időn aludtatok, s fussatok futó őzek után! A nők tavaszi vizet isznak! Keljen fel ma a haldokló is, s nézzen rájuk nyitott szemmel: meggyógyítja a csodás látvány! Ford. Veres János SÁNDOR KÁROLY: Megértheted A 'rohanás lázát örököltük e századtól, mini apánk vérét: tán géphibányi idő jut arra, hogy a gondolat olykor versbe érjék.. Megértheted, hogy nem marad más, mint tenni napjaink ezernyi dolgát, de este: sietve megtérni hozzád. CSONTOS VILMOS: Példázat Kenyeret sütni — darab kőből, Amit a malom meg nem őröl, Nem lehet. A csecsemőt embernek nézni, Korát, amíg az el nem éri, Nem lehet. Fehér lapjáról a papírnak, Olvasni — amíg rá nem írnak, Nem lehet. Neveld fel úgy a csecsemődet, Hogy egyszer majd kenyerek nőnek Tenyerén, Es írj a papírra jeleket, Ami érthető, ami vezet, S ami fény! i— Es lesz a kőből is kenyér. ■ LOV1CSEK BÉLA A gitáros Idősebb házaspár lépett be a fülkébe. Csendesen köszöntek, s nyomban elhelyezkedtek a szembeni pádon. Egyszerű falusi emberekről lévén szó, kissé feszélyezetten méregettek, nyilván azt kutatták rajtam, lehet-e beszélgetést kezdeni velem. Egyelőre hallgattak. Talpig feketébe öltözve, egyenes derékkal ürtek. A bácsi rágyújtott, a néni meg óvatos féltéssel helyezgette, igazgatta ölébe a duzzadtra tömött műanyag szatyrot. Mint később kiderült, Bratislaváéa utaztak. Vakbélre operálták a katona fiukat, ahhoz mentek látogatóba. Mozdult az asszony keze, mintha egy arcára telepedett legyet hessegetne el. Valójában a szeme felé szemtelenkedő cigarettafüstöt űzte volna el, ha tudta volna. Feddőleg szólt: — Mindig a szádban lóg a cigaretta! A bácsi eleresztette föle mellett a szót. — Tedd a polcra azt a szatyrot, ne dajkáld! — Hogyne! Hogy összezavarodjon a befőtt! — Akkor csak dajkáld. — Dajkálom, kibírom. — Halvány mosoly telepedett a bácsi bajsza alá és eltaposta a cígarettavéget. Aztán meggondolta a dolgot: a csonkot felvette a padlóról és a hamutartóba ejtette. — Jó, hogy eszedbe Jutott! — jegyezte meg az asszony Isten tudja miért, a fülke egyszeriben megtelt melegséggel. Jó volt nézni és hallgatni a két fehér hajú ember csipkelődő zsörtölődését. Szavukban, hangjukban nyoma sem volt az ellenségeskedésnek: így szokták meg, így csinálják. Minden szavukból és mozdulatukból érződik a katona fiuk féltése és szeretete. Később beszélgetni kezdtünk. Mindenről. Ami éppen eszünkbe jutott Legfőképp mégis a tavaszról, a tavaszvárásról. Mert szép a tél is, jó hogy van, kicsit megpihenhet az ember — már aki meg —, de szebb a tavasz meg a nyár: a meleg. — Mert tessék elhinni, az öreg ember már mindig fázik. Aztán kívánja a meleget, a napfényt. Mert az az igazi: a napfény! Szinte megifjodik tóle az ember! Úgy bizony. Lassított, majd megállt a gyors. 0] felszállókkal, új arcokkal telt meg a szűk folyosó, meg sürgő-forgó zsongással. Fut a csigán az ajtó, magas, vállas fiatalemberrel telik meg a nyílás: van-e hely? Bólintás után két nagy bőrönd tolódik be az ajtón. A fiatalember után még egy fiatalember jón, de jóval idősebb, s lényegesen alacsonyabb. Kezében zöld vászontokba bújtatott nagy gitár. Könnyedén szállnak a bőröndök fel a polcra — pedig súlyosak lehetnek —, s feszül a fiatalember széles hátán és vállán a kabát. Szép emberpéldány! — állapítom meg nyomban. A fene sem tudta még akkor, hogy az új jövevények testvérek. Csak koromfekete hajuk, meg kreol bőrük volt hasonlatos. Az idősebbik zsebkendőjével törölgette le tisztára az üléseket, miközben figyelmeztette a fiatalabbikat körülötte sürgölődve: koszos Itt minden, vigyázz a ruhádra!... Meg ez az átkozott licspocs! Nézd, a nadrágod szárát is lefröcskölted? Ugye mondtam, hogy ne siessünk annyira!?... Leggugolt az öccse elé, s zsebkendőjével tisztogatta a jő minőségű szövetet. Aztán elhelyezkedtek és rágyújtottak. A fiatalabbik homlokán izzadtság gyöngyözött. Meleg van itt, mondta. Levetette a zakóját, majd feltűrte az Inge ujját könyökig. Milyen karok! Micsoda izomzat! — állapítom meg újra. Kétszer olyan a karod, mint az nyém, jegyzi meg az idősebbik, s úgy néz fel az öccsére, mint a napfényre. Szemében valami megfoghatatlan alázat, szeretet és csodálat van. Lehetséges ez? Ennyire szeretik egymást? Tény, hogy nagyon megértik egymást. A néni egyszer-készer elköhintl magát. A fiatalok összenéznek és szó nélkül eloltják a cigarettájukat, mire a néni férjére veti a tekintetét: látod! Az ember nem szól, > előrehajlik ültében, s térde közé ereszti a kezét. Az új utasok csendesen beszélgetnek. Ki-kitekintgetnek az elsuhanó tájra: a napfénytelen, komor szürkeségre. — Még lesz eső — jegyzi meg az idősebbik. — Földre szorul a vonat füstje ... — Alighanem lesz még — hagyja jóvá a fiatalabbik, s fordul hátra a zakója felé. Belső zsebéből duzzadt levéltárcát húz ki, térdére teszi, s kinyitja, mint a könyvet sfcokás. Nézegetik a fényképeket, s megelevenedik a távoli és a közeli múlt... — Ez itt a julcsa lakodalmán készült ... Jól beszívtam. Látod rajtam? .. . Ugye látszik?... Ez? Mocskos alak volt, bolond tizedes... Ez a Csilla ... szőke, nézd, mind, mind szőke . . . Ahány csak volt, az mind szőke volt, látod? — Szétnyílik kezében a fényképcsomó, mint a legyező. — Pedig sosem bírtam a szőkéket — jegyzi még meg, s furcsa mosoly jelenik meg az arcán. Oda-odapislant az idős bácsi, de az aszszony is hegyezi a fülét. Halványka mosoly és érdeklődés ül az arcán: — Ha egyszer nem bírja a szőkéket, minek futkos utánuk? — Kedvesen kérdi, nem lehet rá haragudni. — Én? — nyitja kerekre a szemét a fiatalember. — Én ugyan nem szaladok, ők nem hagynak békén. — Akadna minden ujjára akár tíz is! — dicsekszik az idősebbik. — Tudja milyen fiú ez!?... Hát csak nézzen rá! Mint a jegenye! Hát még ami az ujjaiban meg a torkában van! — Hát nézem__látom — húzza el a szót a nénL Nem érti mire céloz a fiatalember. Sebes kattogással röpül a gyors. Enyhe . hullámzással ringat. Hallgatunk. A bácsi cigarettát kotor elő a zsebéből, mire a2 asszony szemrehányóan néz rá. — Mit csináljak, no, ha egyszer rá kell gyújtanom — húzza fel a vállát bűnbánóan a bácsi, s bodorozik a füst halványkéken, szemet csípőn. , — Aztán hová, merre? — kérdi a bácsi két slukk között, s a nadrágjára esett ha műt porolgatja lefele. — Csehországba. — Dolgozni? — Dolgozni... Tíz éve ott dolgozom Most viszem az öcsémet is. Majd bolont lesz Itthon gürcölni! Bagóért? ... Mellet tem meg kereshet ezerhatszázat, ezer nyolcszázat.... —■ Szép pénz. — Néha többre is kijöhet az ember: at tói függ, mennyi tejet fej. — Gazdaságban dolgozik? — Állami birtokon. — Az szép pénz... Aztán hová való siak? — N-re. 10
