A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-18 / 16. szám
Roger Garaudy az Snosztrannaja Lityeratura szerkesztőségében Äz Inosztrannaja Lityeratura, a Szovjetunió írószövetségének irodalmi-művészeti és társadalmi-politikai lapja. Az utóbbiból ismertetjük most kivonatosan — és ezért szükségszerűen, kihagyásokkal — annak a beszélgetésnek az anyagát, amelyet az akkor Moszkvában idéző Garaudy folytatott a folyóirat munkatársaival. A közel 4 órás vita természetesen a „Parttalan realizmus“ körül kerekedett. Garaudy előrebocsátotta, hogy örömmel tapasztalja: a kultúra dogmatikusainak álforradalmi nézeteit Szovjetuniószerte méltó bírálattal illetik. Kijelentette, egyetért azokkal a szovjet kritikusokkal, akik elvetik a pusztán utilitarista művészetszemléletet. Egyidejűleg azonban felhívta a figyelmet arra, hogy e szemlélet bizonyos elemei még ma is fellelhetők. — Nyugtalanítanak bennünket — mondotta Garaudy — a szocialista realizmus olyan meghatározásai, amelyek nem tükrözik vissza mindazt, amivel a műyészet a legutóbbi 100 évben gazdagodott, amelyek semmibe veszik vagy elutasítják Cézanne, az impresszionisták, a kubisták, az absztraktok alkotásait. Nem kétséges, hogy e művészeti irányokhoz sokfajta elméleti spekuláció tapad és sokféle fordítás is belőlük élösködik. De ez nem jelentheti, hogy az útkeresés és annak eredményeit is el kell vetnünk. Én nem hirdetem a kubizmushoz és más, önmagát túlélt művészeti áramlathoz való visszatérést, ez visszalépéssel lenne egyenlő. De az a véleményem, nem jut el a szocialista realizmusig az a m?vész, ki ma is úgy alkot, mintha Cézanne, az impreszszionisták s kubisták soha nem léteztek volna. Egyedil a szocialista realizmus képes a művészet valamennyi áramlatának eredményeit felszívni, magába olvasztani. Az absztrakt művészet Franciaországban ma már hanyatlik, ezt az absztrakt képek piaci árának alakulása bizonyítja a legékesebben. Az absztrakt művészet elöregedett. De ha nem mutatjuk ki, hogy milyen okok idézték elő, mire törekedett és miért volt szükségszerű a léte, akkor nem bizonyíthatjuk, hogy valóban túlhaladott. A Garaudy vitaindítása után keletkezett parázs vitában a szovjet esztéták és kritikusok sora szólalt fel. Külföldön gyakran elvtársaink körében is, tökéletesen torz kép alakul ki nézeteinkről — mondották. Azt hiszik, hogy egyértelműen negatív álláspontot foglalunk el a nyugati művészettel szemben, és maradéktalanul dekadensnek minősítjük azt. A valóságban e kérdésben is arra az ismert lenini tételre támaszkodunk, amely a burzsoá társadalom nemzeti kultúráján belül, két kultúrát különböztet meg. A legutóbbi években nyugaton olyan — magukat marxistáknak nevező — szerzők jelentkeznek, akik lehetségesnek tartják e tétel megkerülését. Pedig nézeteik ellenére — melyeket legalábbis könnyelműeknek kell minősítenünk — a lenini elmélet nem ignorálja az alap és felépítmény közötti viszonyok bonyolultságát. Sőt, éppen ebből indul ki és éppen ezért ad kizárólagos módot a helyes tájékozódásra: elfogadja mindazt, ami értékes a burzsoá kultúrából és elveti belőle, ami reakciós, ami ellentétes a szocialista humanizmussal! A szovjet kritikusok kitértek arra, hogy a személyi kultusz korában nem egy esetben dogmatikus primitivizmussal kezelték e kérdéseket. A korlátolt dogmatizmus a kultúra területén sem tűrhető meg — mondották. Ezzel egyidejűleg azonban — hangsúlyozták a felszólalók — el kell vetni az úgynevezett „széles nézőpontot“, amelyek nevében néha gúnyt űznek a marxizmusból, a kommunista pártosságból. Ha a külföldi elvtársak azt mondják, hogy a művészet nem csupán a megismerésnek, hanem a cselekvésnek egyik formája is, az objektív valóságnak nemcsak visszatükrözése, hanem átalakítása is, a világnak nemcsak tükre, hanem az ember fegyvere is, vagyis: az ember és a világ közötti alkotó kapcsolatok kifejeződése — akkor ezt készséggel elfogadjuk. A nézeteltérés csak akkor kezdődik, ha az igazság valamelyik oldalát abszolutizálják, elfedik vele a kérdés egészének dialektikus gazdagságát. A művészet megismerő és tükröző szerepének tagadása logikusan továbbfejlesztve elszakítaná a művészetet a társadalmi valóságtól, s olyan önmagába zárt autonóm világot teremtene, amelynek törvényei nincsenek összhangban a társadalom élettörvényeivel. Roger Garaudy Engelsnek arra a tételére hivatkozott — .mondotta a vita egyik felszólalója —, amely szerint a materializmus minden jelentős, új természettudományi felfedezéssel új formát ölt, s Garaudy ezt azzal egészítette ki, hogy a művészeti realizmus az emberiség művészeti fejlődésének mindegyik szakaszában új arcot ölt. Ezzel egyet kell érteni. De azzal is, hogy a filozófia egész története során — a filozófiai gondolat min-SZIROTYÄK DEZSŐ RAJZÉ den formagazdasága ellenére is — a materializmus és az idealizmus határai nem mosódtak el, harcuk nem szűnt meg. Ezt a gondolatmenetet továbbfolytatva megállapíthatjuk, hogy amint a materializmus — bármilyen formát öltsön is — nem megy át idealizmusba, ugyanígy a realizmus is megtartja „partjait“, nem vegyül ellenséges áramlatokkal. Ennek azonban nem előfeltétele, hogy az adott klasszikus formákat megtartsa. A természetben minden határ mozgó, feltételes viszonylagos. De néni szabad ezt a viszonylagosságot abszolutizálni, különben a dialektika relativizmusba, szofizmusba torkollik. A modernista áramlatok értékelése után a vita egyik résztvevője hangsúlyozta: — Mindez nem jelentheti, hogy el kellene zárkóznunk a művészet új útjainak keresésétől. Csak a tévutakat vetjük el, még akkor is, ha újaknak tűnnek. És, ha igaz, amit Lenin mondott, hogy nem a puszta terméketlen tagadásra, hanem a pozitív elemeket megőrző tagadásra van szükség, akkor igaz az is, hogy nem szabad mindent kritikátlanul elfogadnunk, mert ez a meddő művészeti áramlatok apologetikájához vezethet. Ugyanezt a dialektikus és egyedül helyes módszert kell alkalmazni minden egyes nagy művész esetében is. Hogyan lenne Picassőnak — korunk talán legnagyobb művészének — életműve megérthető, ha nem elemeznénk'oly sokoldalúan és mélyrehatóan, amint azt Lenin tette Tolsztojjal. Fel kell tehát tárnunk Picasso életművének belső ellentmondásait és rá kell mutatnunk, hol alkotott nagyot és hol voltak korlátái. Garaudy számos észrevétellel nem értett egyet és válaszában újra a „Parttalan realizmus“ című tanulmányában kifejtett nézeteire hivatkozott. De — hangsúlyozza a vitáról beszámoló N. Naumov — Garaudy és a szovjet kritikusok vitája marxisták egymás közötti eszmecseréje volt. (z- P-I 9
