A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-11 / 15. szám
Emlékezünk Húsz éve történt. S akik részesei voltak a „zendülésnek“ dehogy gondolták, hogy egykor költemény zeng tettükről dicsőítő éneket. Igaz, amit tettek, megtették emberül, helytálltak mások helyett is. Igazolja mindezt egy névtelen krónikás füzetjiyi feljegyzése, valamint H. K. és Vince Antal párkányi lakosok elbeszélése. Ezek alapján megpróbálom röviden elmondani „miként kergették el a németet" a hős párkányi asszonyok ... A szovjet hadsereg 1944. december 24-én karácsony napján jelent meg először Párkányban A Duna-hidat a németek mér előző este a levegőbe röpítették. A további harcok folyamán a város többször cserélt gazdát. A lakosság a pincékbe kényszerült, így vészelték ét a telet. Március elején a németek újabb hadműveleteket készítettek elő. A hadműveleti tervek egyik részét képezte a Garam menti községek kilakoltatása, amit Párkányon kívül a környező községekben meg is valósítottak. Párkányban azonban olyan szilárd és egységes ellenállásba ütköztek, amire nem számítottak. Amikor már a többszöri éjszakai kilakoltatás! kísérletük kudarcba fulladt, a kapca pedig már nagyon szorított, úgy döntöttek, hogy fényes nappal próbálkoznak meg a kilakoltatással. Március lS-én futótűzként terjedt el a hír a városban, hogy a németek megint elkezdték a kilakoltatást a Gurgyal vérosrészben és az Öreg utca (ma Partizán utca) végén. Mór a Gurgyalban kezdett akció csúfos kudarcba fulladt, pedig a németek nem válogattak az eszközökben. A férfiakat összeterelték, akik ellenkeztek, leütötték géppisztolyukkal. Közülük mintegy harmincat túszként elhurcoltak. A Klein-féle majorban lévő pincékben tartották őket fogva. Ezután az Öreg utca végén próbálkoztak meg a kilakoltatással. Itt még drámaibb lett a küzdelem. Valóságos közelharc alakult ki az asszonyok és a kilakoltató német katonaság között. Az asszonyok elszántságát még csak fokozta az a hír, hogy ez már a németek utolsó kísérletezése. Ezt az örömhírt a németeket látszólag támogató magyar tábori csendőrök súgták meg az ellenállóknak. Több sem kellett az otthonukat foggal-körömmel védelmező asszonyoknak. Tépték, szaggatták a németek ruháját, miközben elszántan cipelték, vonszolták vissza a házakból erőszakkal kihordott holmit. Hiába fenyegették őket lelővéssel, nem riadtak vissza semmitől Védekeztek, ahogy tudtak. Végül a németek kénytelenek voltak meghátrálni. A veszély azonban még nem múlt el teljesen. A túszok még német kézben voltak. Valaki azonban eljárt érdekükben a magyar katonai parancsnokságon és sikerült elérnie, hogy a túszokért a magyar parancsnokság kezességet vállaljon. így kerültek a túszok a magyar katonák kezébe, s a parancsnokuk, egy zászlós, másnap reggel szabadon bocsátotta valamenynyit. Időközben a frontvonalon is lényeges változás állt be. Komárom és Érsekújvár már szovjet kézen volt, igy a németek kénytelenek voltak „rugalmasan elszakadni" az ellenségtől, nehogy bekerítsék őket. Nem volt már idejük megboszszulni a lakosság ellenállását. Valaki talán megkérdezhetné, miként lehetséges, hogy a németek fényes nappal, a szovjet hadsereg szemeláttáu bántalmazhatták a lakosságot? Miért nem támadtak a szovjet csapatok? Vagy miért nem vették tűz alá a németeket? Ennek két oka is van. Az egyik, hogy Garamkövesdről tisztán látták, mi történik Párkányban és nem akartak kárt tenni a polgári lakosságban. A másik ok pedig az, hogy az öreg utcának éppen azon a táján rejtőzködött a néhai Csányi Vince bácsinál egy szovjet hírszerző kapitány, aki állandó rádióösszeköttetésben állt a szovjet parancsnoksággal. Nem akarták veszélynek kitenni az ő életét sem. Csáijyi bácsi ezzel nagy szolgálatot tett mind a lakosságnak, mind a szovjet hadvezetőségnek. 1945. március 19-én tehát a németek kénytelenek voltak elhagyni most mór végérvényesen — a várost. Párkány felszabadult. Húsz év előtti eseményekre emlékeztünk. A közelgő évfordulót még ünnepélyesebbé teszi az a tudat, hogy akad-Ábrahám Márton felvitele tak szép szómmal, akik azokban a nehéz órákban is megtették a tőlük telhetőt. VÉRCSE MIKLÓS Húsz éve történt Nagy ütemben folynak az előkészületek felszabadulásunk 20. évfordulójának méltó megünneplésére. Kiváncsiak sokasága látogatta meg a régi kavicsbánya környékét, ahol a radvönyi EFSZ talajgyaluja egyengette a földet. A be nem avatottak joggal kérdezhették, mi készül itt, mit építhetnek ezen a kietlen helyen? 1945 március 28-án, mikor a Duna túlsó oldalán a szovjet csapatok egész Komáromig szorították ki a németeket, Radványon és a szomszédos falukban, főleg a Duna mentén erősen beásott német osztagok helyezkedtek el. Mintha érezték volna, hogy éppen itt vér rájuk a legnagyobb veszély, itt erősítették meg a legjobban a Duna-partot. Minden 200 méteren géppuska, ágyú biztosította az ellenség vonulását Komárom felé. A tűzre a túloldali hegyekből a szovjetek is válaszoltak. A szemtanúk visszaemlékezései szerint a falu civil lakossága nagy tiszteletben tartotta a túlsó oldal szovjet katonáit, mivel a pontoskezű, távcsöves fegyvereket kezelő katonák mindig pontosan csak az ellenségre lőttek. Március 27-én nyolc szovjet repülőgép állandóan támadta a Duna menti német állásokat. Délután háromkor történt aztán az az esemény, ami a falusi embernek még ma is hihetetlennek tűnik. Radvánnyal szemben a magyar oldalon van egy hosszú sziget, ami magasan kiemelkedik a víz fölé. Huszonhetedikén éjjel szovjet monitorok felhajóztak a sziget fái mellé és várták a parancsot a támadásra. Az említett napon a tizenhárom monitor egymás után jött át a Duna túlsó partja felé. A fedélzetük tömve volt szovjet katonákkal. Feltartóztathatatlanul törtek előre. Kettőt közülük elsüllyesztett az ellenség. Végül mégis elérték a partot, és elfoglalták az ellenség állásait. Ez az átkelés tette lehetővé, hogy felszabadult az út Bratislava felé. És most ezen a helyen, ahol a szovjet katonák partraszálltak, emlékmű épül, s a falu lakosai kegyelettel adóznak a hősi halált halt katonáknak. Az évforduló ünnepségén jelen voltak a környező falvak lakosai is és azok a szovjet katonák, parancsnokok, akik személyesen részt vettek az átkelésben. TRENKA TIBOR 17
