A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-10 / 2. szám
TÉLI KÉPEK Lábnyomok Ma megcsókolta. Ott, a színdarab próbáján, mindenki előtt megcsókolta. Benne volt a szerepben. És ő íigy tett, aíhogy a szövegkönyv előírta. Megcsókolta. Próba után hazakísérte. — Jaj, de szép, — lelkendezett a lány i— milyen szép, friss hó esett! A kapuban megálltak. — Tehát holnap'újra próbálunk — súg- 1a a lány és megszorította a kezét, miközben gyorsan beugrott a kapu mögé. — Holnap. Ezt a lány már nem hallotta. Befutott a Tiázba. Ö meg háttal a kapunak önfeledten nézte a havas utat. A kislány halvány lábnyomát. Alighogy besiippedt alattuk a tiszta hó. Legjobb volna hazamenni és aludni egyet erre a félig sikerült, félig nem sikerült csókmámorra. Csodálatos. Olyan hófelhős, csillagtalan mégis világos az éjszaka. Kékes, világító a levegő. Még talán újságot is tudna olvasni. A lány lábnyomát is pontosan, körvonalazottan lehet látni.. . Csak itt, a kapuban is meg kellett volna csókolni. Az lett volna az igazi! Megrázza magát. Eh, vigye az ördög. Nem azért gondolkozott már két hét óta azon, hogy a nyíltszíni csók után mi lesz. 'A lány nem tiltakozott. Nem lökte el. Érezte nedves ajkát. Egész közelről látta ijedt szemét. Csak szörnyen elvörösödött. Ennyi nem elég? Fütyülve, dalolva, jókedvvel kell hazamenni. Eb, aki búsul. Holnap is nap. Holnap is megcsókolja. Még két hétig tart majd a próba. Minden nap egy csók. De még lehet több is! A vendéglő felé tartott. Be is ment. A sógora sörözött. Fizetett neki egyet. Karcsival katonacimborák voltak, vele ivott. Melegítő szilvapállnkát. Karcsi viszszafizette neki az első féldecit. Aztán ittak harmadikat is. Ezzel kezdődött a mámor. Nem volt jókedvű. Olyan különös érthetetlennek érezte, hogy a lány most nyugodtan alszik az ágyában, míg ő itt öl és Karcsival egymás után mondják egymásnak a vicceket. Mórickáról, a szűz lányról, a cigányról. Megittak még egy féldecit. Azt már Halmos, a kertész fizette, amiért éjjeli fuvart is vállaltak az ősszel. Aztán Karcsival együtt hazamentek. A kékes fehérségbe belevegyütt már valami tompa pára. A hideget nem érezték. Egymásba karoltak és dudorászva ballagtak végig a behavazott úton. A Malomsor felé kanyarodtak. Hirtelen megragadta Karcsit és visszatartotta. — Ne lépj ide! A kocsiútlól a kapuig apró lábnyomok rajzolódtak a fagyos hóban. Karcsi épp az egyiket akarta eltaposni. — Csak nem akarod, hogy itt megfagyjak? Ö pedig, mintha elfelejtett volna valamit, lehajolt és nézegette a pici lábnyomokat. És mellette látta mindenhol a magáét is. Felegyenesedett, Karcsit odébb húzta. — Ezek azok ... — Mit motyogsz? Erre nem felelt, hanem vidáman fütyülni kezdte a nótát: Gerencséri utca, végig piros rózsa... És hangosan fütyörészte hazáig. Fagyes hajnal Nem hallja a zajokat, mintha a csikorgó, derűs télben rettenetes hó esett volna már, amelybe beleolvadnak a zajok, elcsitulnak és elúsznak. Mintha magas, rettenetes hó lenne, hajdani hó, amikor magasra kapkodták a lábukat, úgy lépkedtek ... Sötét körülötte a kórházi szoba, mozdulni sem tud, de már nem is akar. Nem tudja, mikor van nappal és mikor van éjszaka, mikor van ébren és mikor van sűrű, átmenet nélküli hullámzó eszméletlenségben. így fekszik, az idő elkeveredett benne, mintha aludna és ébren lenn* mégis. A szoba fala emelkedve összehűződik. És kint rettenetes magas a hó. Feikapkodták a lábukat, úgy lépkedtek ... Mikor volt? Az öccse úgy örült a magas hónak, szinte ugrált benne, nem is lépkedett... Mikor volt mindez? Akármilyen távoli messzeségbe néz viszsza a szeme, akármilyen messzi múltba, elhatárolatlan együttesben a valósággal keveredve borul most eléje minden. Kint egy kocsi csattog el. Szél süvít. Vergődve, izzadva, dohogva nyomta bele a hóba birkózás közben öccse fejét. Leesett róla a kucsma ... — Ugye jobban van már? Meglátja, egykettőre elmúlik az egész? Mereven néz elő're, kikerüli a választ és halkan kérdezi: — Hideg van kint? Sapka nélkül megfázik a fiú. Még tüdőgyulladást is kaphat ... Az orvos hallgat. Elomló békesség van ebben a hallgatásiján. Miért is kérdezne a fiú felől? Miért? Ez titok. Ha erről csak most szól a beteg. És mennyi titkuk van az embereknek! — Türelem. Legyen nyugodt! Mindjárt jövök ... Nem felel az orvosnak. Úgy hallják egymás szavát, mintha két távolodó partról nyújtanák a kezüket egymás felé Felnyög. — A sapkát!... Vedd feli... Sűrű, jódszagú a meleg. A meleg báránybőrsapka, a szép kucsma csillogó fagyos hóban hever. Érte nyúlna ... Nem látja a sapkát. Nem látja. Nem látja. Nem látja. Az orvos visszajön. A takarót igazítja el. Kérdezni akar valamit. Nyitott szeme fölé hajol. Szeme kemény és hideg, mint amikor haragszik, szája kicsit nyitva van, mintha mélyebben venne levegőt. Az orvos óvatos ujjakkal betakarja a merev szemeket. Gyakorlott mozdulattal gézt csavar az áll alá, a fejtetőn bogra köti. A nővér segítségével spanyolfalat tesz az ágy elé. Majd kinyitja az ablakot. És az ágy lassan hűl, mint a kenyér fagyos hajnalon ... Akik a tavaszt várják Valaki arra ment, rájuk bámészkodott* és megbotlott a lépcsőfokon. Úgy kell neki, minek bámészkodik! Az új négyemeletes szövetkezeti házzal szemben, a folyópart korlátjánál álltak, ott, ahol a hídhoz emelkedve szöget alkot. A túlsó oldalról vetődött oda némi fény, de a zugban sötét maradt. A lány hátrahajtotta a fejét. A csók után alig látszott kedves arca, csak szeme csillogott izgatottan a távoli fényben. Megfogta a karját, és újra magához vonta. — Laci.., Nem lehet folyton csókolózni! — Lehet! Mindenütt hideg volt, hó, éles levegő. Hideg volt az arc, amelyet csókolgatott és leheletével melengetett. Hideg volt az összeborzolódó haj. Hideg és nehéz volt a kabát, mely alatt átölelték egymást. Elment mellettük egy ember. Gyorsan, sietős léptekkel. Ök megdicsérték tapintatáért. Aztán havazni kezdett. És ők sokáig nézték, ahogy a súlyos hópelyhek ferde vonalban elrepülnek a lámpák mellett, maid rögtön belevesznek a sötétségbe... Megdermedt a keze. A lány észrevette, leheletével melengette, majd az álla alá szorította. így megmelegedett. Még melegebb lett volna, ha kigombolja a lány ruhájának felső gombját és odadugja remegő méhecskéinek halma közé, de ezt nem merte megtenni. Később mégis merte. Ám a lány rászólt: — A kezed! És ő szófogadóan kihúzta, kinn tartotta a hidegben. A lány maga nyúlt utána és bújtatta be a meleg halmok közé. — Ne haragudj... mást gondoltam... — Mit? — Nem, semmit... csak melegedj. Beszélgettek. Mindenféléről, de legtöbbet sajátmagukról. Félmondatokban, rövid szavakban mondták el egymásnak gondolataikat, érzéseiket. A lány megértett mindent. Mondta is: — Te! Olyan szép minden ... Még a tél is ... Aztán a jövőről beszéltek. Kettőjük iövőjéirői. Nagyon sokáig nem jöttek rá, hogy nem kellene félniük a járókelőktől, nem kellene fagyoskodni, várniuk az estét, kerülni a kíváncsi tekinteteket, hiszen nemsokára tavasz lesz, és olva»knr minden más. Aztán rá — Majd tavasszal... — suttogtak egymásnak. to
