A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-04 / 14. szám
Látogatás Komárom legidősebb cipészmesterénél Az öregember, aki életútjén a tizedik {évtizedet tapossa, bal|ában kosarat szorongat. Áll a fal tövében, várja a kerti úton feléje igyekvő idegent. Kosarában apróra vágott tűzifa, fején meleg sapka, szemében élénk kíváncsiság. A kis báz jellegzetesen szigeti. Alul kamra, fölötte több mint egy tucat lépesé magasságában kát szoba, konyha, vagyis a családi ház A házban két férfi lakik, Kunsch János hajdani cipészmester — a sziget legidősebb lakója — ás nyugdíjas f^v. Fehér hollő náluk az ismeretlen vendjég. A kertajtötél a ház lépcsőjéig a házigazda várakozó érdeklődése kiséri lépteim. Alig szólok, máris mutatja, hogy nagyot hall, tessékel felfelé a lépcsőn. A konyha csendességében az öregember a heverő szélére telepedik. Arca frissen borotvált, bajusza gondozott, hófehér. Kerek pirospozsgás arc, apró mosolygós szemek. — Tessék parancsolni... A szokottnál hangosabban, de szép tisztán ejti a szavakat. S vajon a kilencven év alatt hányszor ejtette ki ily szolgálatkész figyelmességgel a mondatot. Úgyallán született 1874. november 21-én. Heten voltak testvérek. Űt komáromi nagybátyja nevelte, itt járt öt elemit, aztán cipészinasnak szegődött. — Választhatott volna más szakmát Is? Erre nem Is gondolt. Nagybácsija mondta, hogy jó foglalkozás, s ő örült, hogy kitanulhatta. Három évig volt inas, majd segéd, 19 éves korában szabadult és 10 forintért iparengedélyt váltott. A vékonydongájü legényre nem volt szüksége a hadseregnek. Műhelyt nyitott, dolgozott. Ez idő tájt közel 50 cipész volt a városban, s nem volt könnyű nevet szerezni. Ű sem jutott ki soha a keskeny utcácskából a főútra. — Állandó megrendelőim voltam . . . Arcát pirosra festi az emlékezés lángja. — Sok cipőt készítettem. De több volt a javítás. jártak hozzám urak is ... Topreng, kutat a múltban .. . — Volt egy gazdag rendelőm, egy úr, nem a mi utcákból. A neve .. . elfeledtem. Ennyi maradt csupán a történetből az emlékezés szalagján. Azt sem tudja, már hogy mikor temette el gyermekeit. Arra emlékezik, hogy a hét közül hárman — két leány és egy fiú — érték el az első osztályt, s ezek ma is élnek. A lányai Budapesten, a fiú meg itt mellette. Barátai közül, akikkel hajdan a Nagy jános-féle vendéglőben találkozott — ide jártak a cipészek — egy sem él. Hallotta szónokolni Jókait a Rozália téren, s látta „valamikor a 900-as évek elején, amint egy fiatal színésznővel gyakran sétált a szigeten“. Könyvei közül az Aranyembert kedveli a legjobban. Mióta hallása meggyengült, nem beszél szívesen, csak sétálgat, olvas. Beteg csak gyermekkorában volt, de a katonaorvos 1914-ben szolgálatra alkalmatalannak találta. A tölténygyárba küldte, cinikus mosollyal, hogy ott talán megéri a háború végét. Megérte a másodikat is. A hosszú élet titka? Nem tudom ... Azt hiszem, nem szabad tétlenkedni, a testnek mozognia kell... Ezt ő maga mondja, aki egész életében a háromlábú széken görnyedt. Kiklsér a kertajtóig. Innen alig néhány lépésre csillog a Duna tükre. A kikötőben hajók horgonyoznak, s a hatalmas daruk mozdulatlanul várják a tavaszi forgalom lndnlását. Az öregember is várja a kllencvenegyedlk tavaszt. . . CSETŰ JÁNOS 18 iután „angyalbőrbe“ bújtam, az volt az első katonai tettem, hogy részt vettem a törzs tanácskozásán. Itt hallottam először a készülő gyakorlatról, amelyet nyomban „T akciónak“ neveztem el s azt is megmagyarázom, miért Alakulatunk ugyanis egy gondosan előkészített téli gyakorlatra készült. Akkor még a tél derekánál tartottunk, semmi reményünk sem volt az Idő könyörű le téré. A parancsnokság 'éppen ezzel számolt. A generális azzal a „természetes“ jókívánsággal végezte a feladatok ismertetését, hogy sok havat, kemény fagyot és fergeteges hófúvást kívánt a gyakorlathoz. Ezen természetesem derült a jól fűtött teremben, mert ki kívánhatna ennél jobbat télen a katonának, őszintén bevallom, nekem ilyesmi az eszembe se jutna. De hót én civil fejű vagyok, s most nem jövök számításiba. Mindettől f üggetlenül másnap mégis hangot adtam ama szerény nézetemnek, hogy inkább legyen fagy és hő, mint nyakig érő sár. Ez a nagyon is egyéni vélemény abból ered, hogy rühellem a bakancstisztitást és ruhakefélést. Bajtársaim először azt hitték, ugratni akarom őket, mert fölöttébb gúnyosan vigyorogtak de amikor hosszú fejtegetésbe kezdtem, ellentmondást nem tűrő hangon belém fojtották a szót. — Inkább meleg és sár, mint hideg és hó! — mondta egy sokat tapasztalt veterán, s iköz'ben mindenki úgy nézett rám, mint ahogy Éva anyánkra nézhettek az arkangyalok, amid ön kiűzték a Paradicsomból. A gyakorlat előestéjén aztán olyan ítéliét idő szakadt ránk, hogy a hőfergetegben két lépésre se láttunk, és amíg a nehéz teherautókat útnak indítottuk, a fagyos széltől érzéketlen pergamenné fagyott arcunkon a bőr. Néhány perc alatt elismertem, hogy a tapasztalat a katona életben is érték. Itt talán még fontosabb, mert hasznát vagy kárát a saját bőréin érzi. Külön feladatra indulunk Másnapra a hófúvásból csak a szél és a fagy maradt. Egész éjjel úton voltunk, a térdig érő hóban megállás nélkül haladtunk távoli célunk felé. Az első reggeli pihenőnél megváltam éjszakai útitársaiimtél. Mint afféle békés haditudósító szabadon mozoghattam, hol ehhez, hol ahhoz az egységhez csatlakoztam. Minden pereikéin kívánta á mozgást, mert az álmatlanság miatt kibírhatatlanul kínzót t a hideg. A katonák a kocsik köriül és az út mentén tevékenykedtek. Egyesek hóval mosdottak, vörösre dörzsölték arcukat, kezüket az éles jégszilánkokkal. A tüzérség parancsnokának néhány napja mutatták be, s most, ahogy meglátott az út szélén táncolni, hideget taposni, jóízűen kacagott. Könynyű neked, gondoltam. Akkora bunda volt rajta, hogy az északi sark haván is hálhatott volna benne. Csipkelődő megjegyzéseit elengedtem a fülem mellett, s megkérdeztem, ntnes-e valami lélekmelegítélje. Wem volt. Ezzel szentben felajánlotta, hogy elvisznek magúkkal, mert óleslövészetire mennek, s ott remélhetőleg én Is felmelegedek. Tetszett az ajánlat, s gondolkodás nélkül beültem melléje az Induló autóiba. Talán egy órát haladtunk, aztán az útról egy erdei örvényre tértünk, majd hozótok közt bukdácsolt kocsink. Már felkelt a téli nap, amikor egy hegy lábánál megakadtunk. A kerekek vadul forogtak alattunk, de előbbre nem mozdultunk. — Na! — mondta a parancsnok, és táskába dugta a térdén fekvő térképet. — Átszá llunk! Kiléptünk a süppedő hóra. Mögöttünk egy terepjáró berregett, de az üteg valahol elmaradt. Néhány perc alatt felértünk, a lánctalpas terepjárón kitűzött helyünkre. — Innen lőnek majd rakétavetőmk — magyarázta a parancsnok. Itt a hegygerincen most Is derekasan fújt a szél. A nap narancssárga korongja már ott lebegett a szemben levő hegyek felett. Jól beláttuk az egész völgyet. Élesen kirajzolódtak a túlsó oldal szétszórt fái, bozótjai. Valaki felhívta figyelmemet az apró célpontokra. Olyan messze voltak és oly piciknek tűntek, hogy teljesem belesüppedtek a tájba. A pontos idő 8 éra 40 perc A bozótos hegyoldal csendjét motorok dübörgése veri fel. A tengelyig é;ő hóiban nehézgépkocsik jelennek meg. Egymás után bumkkannak elő, és felénk közelednék. Velünk együtt egész éjjel úton voltak, hogy a nyílt terepen még sötétben átjussanak, és észrevétlenül elfoglalhassák állásaikat. Néhány perccel fél kilenc után érkeznek a kitűzött helyire. A parancsnok az óráját nézi. Most minden másodperc számit, mert mindennek úgy kell történnie, mint a valóságos harchelyzetben. — Tüzelőállásba! — hangzik a vezényszó, és nyomban másik követi: — Tűz készült ség! A rakétavetők kezelő legénysége gyorsan hozzálát a parancs teljesítéséhez. Katonák ugrálnak le a kocsikról, lehúzzák a ke-A figyelőállásban
