A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-04 / 14. szám
»99 Mm 9999999999999999999999999999999999999999 ix ^város felett lassan el oszlik a tavaszi ködfátyol. Langyos napsugarak cirógatják az emberek arcét, akik hosszú sorokban vonulnak a város fölötti dombra, a SJavlmra. Jönnek Ide ősz hajú öregek, plroskendös pionírok, menetelő katonák, gyári munkások, földművesek, hivatalnokok, hangoskodó fiatalok, öregedő anyókák, és csecsemőkkel apukák. Az utolsó lépcsőfokon mindenki megáll, nagyot sóhajt, teleszívja magát friss tavaszi levegővel. Szó álig hangzik az emberek ajkán, csak a nylitnlkék zengi vígan pajkos dalát: nyltnlkék, nyitnák ék ... Igazad van, kis madár, nyitni kék, hogy legyen mit betakarítani ősszel. De a mai nap legyen kivétel, mert ma ünnepnapra ébredt városunk népe. Ma nem dolgoznak az emberek, csak Htt-ott füstűi egy-egy gyürkém ény, s a kirakodó daruk mozdulatlanul állnak a Duna szóién. Ml meg magúinkba merülve ballagunk föl a gyepszóuyeg borította, domb tetejére, aihol kriptaszerű földballmazok és aranybetűs sírkövek fogadnak. Hatezer szovjet katona alussza itt örök álmát. Messzi földről Jöttek, és a legdrágábbat, az életükét áldozták, hogy városunkat megmentsék a pusztulástól, hogy elnyomóinkat kiűzzék. Életüket áldozták, hogy szabadon élhessünk, hogy városunk utcái új köntösbe öltözhessenek, hogy arcunkon a bánatot öröm váltsa fel. Húsz évvel ezelőtt történt, 1945-bem. Azóta minden évben feljövünk síremlékükhöz. Gondolkodunk és, emlékezünk, akárcsak az az ariyóka, akt ma ás Itt áll a szomszéd sírkőnél, s fehér zsebkendőjével, hol egyik, hol másik szemét törölgett. Lehet, hogy élete megmentéit takarja lába alatt a föld, lehet, hogy szimbólumként Hát, vagy férjét látja benne, akit a szörnyű háború rabolt el tőle. Odébb plroskendös pionírok kék ibolyacsokrot helyeznek egy sírkőre. „Iván Ivanová'os“ — olvassuk a nevet. Itt állok még én. Is. Elnézem a boldog gyerme'karcckat, meg a sírkövet, melynek láttán dokumentumok, fényképek, emberi arcok emléke elevenedik fel bennem. Igen, ő az, Ivan, aki piros szegfűvel sapkájánál örömujjongva vonult be 1945. április 4-én városunkba. Teli torokból zengte a dalt: „Vsztavaj sztrana, ogromnaja, vsztavaj na izmertnij bej! Sz fadsztazko) szlloj tyomnoju az prokljatoju ordoj. s közben ezt kiáltotta: „Pojgyom na Wien, na Berlin 1 vojna kaput! Mir bugyet vo vszjom mire.“ — Előre Bécs és Berlin bevételére, hogy a háborúnak vége legyen! Béke lesz az egész viliágon! Igen, így örültél te akkor, Ivan Ivanov les. De nem sokáig, mert tovább kellett menned, nyugat felé űznöd a fasiszta fenevadat. S városunk nyugati 'határában az ellenség golyója oltotta ki életedet. Emlékszel, Ivan Ivanovlcs? — Igen, mindenre emlékszem — mozdult meg egy rög a sírhalmon. — De ha most látnád, hogy megváltozott azóta minden, talán rá sem Ismernél városunkra. Úgy szeretnék most veled sétálni egyet a gyönyörű tavaszi napsütésben, megmutatni épülő-szépüiő városunkat. — Örömest mennék én, kedves barátom, megnézni a mezőt, ahol hadtestünk ágyúi álltak, az utcát, melyen meneteltem, az embereket, akik meleg szeretettel fogadtak bennünket és még valakit... — íme, a város, mely új 'köntösbe öltözött — tárom szét karjaim előtte. — Eto Bratislava? — Ez Bratislava lenne? Vagy csak álmodom — sóhajt fel. — Dehogy álom, valóság ez, Ivanko. Hisz városunk húsz év alatt kétszeresére nőtt, többet fejlődött, mint az előbht évszázadok alatt. Nézd csak, ott lent, azt a fehér pontot. Ott álltak az ágyúitok. Most új házak ékesítik a helyet. Egész városnegyed. No, de menjünk Inkább s nézzünk meg szép sorrendjében mindent. A tavaszi napsugár Irányában indulunk, városunk szélére, Rozson ypüspűkire. — Igen. Itt volt 1944. .rills 2-án gárdaezredünk összpontosítva, emlékezik. Rövid ágyútűz után megrohamoztuk a német állásokat, .és 'heves harcok után a délutáni órákban élfoglaltuk Püspökit és Főrév felé nyomultunk előre. Itt halt hősi halált a tüzérségi egység parancsnoka, a huszonhárom éves Tyepljak Alekszandr, Georgljevlcs őrnagy és még sokan mások. Ott, balra, a város szélen még mindig látni az ágyütüzet és gránátfüstöt. — 0, 'barátom, azt csak te látod, mert ott ma hazánk legnagyobb olajfinomítójának kéményei füstölögnek. Hatszáznyolcvan hektáron 'tárolók, csővezetékek, automaták, gyárkémények. S a lángok és robbanások? Azok az élő embert dicsőítik, kinek irányítása alatt a nyersolaj különböző vegyi anyagokká változik. A Barátság üzeme ez, mely nemcsak a ml nevünket dicsőíti, de a tieteket Is. Mert a távoli Kujb'isevből so'k ezer kilométer távolságból hegyen-vízen át folyik ide a nyersolaj. — Kuij'blsevl 0, szülőföldem — jaj dúl fel e szóra Iván. — Milyen jő 'lenne még egyszer látni téged! — Igen, a te szülőfölded, mely ma Is elküldi hozzánk termékét, hogy itt míná'lunk, a barátság földjén találkozzon veled. S ml most ezen az úton haladunk, a barátság útján, városunk keleti részébe. RudSová Dolina (Rózsavölgy). Német tankcsapdák, lö„Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz, a vén Duna karcsú gőzösökre gondol, tavasz van! Hallod-e? Nézd, bogy kerikázlk mezei szagokkal a tavaszi szél.“ (József Attila)
