A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-04 / 14. szám
vészárkok voltaik itt húsz évvel ezelőtt. És apró kis házacskák, melegágyakkal, vlrágoskertekkel. Itt szakajt attain le azt a szép piros szegfűt Is azon a napon — emlékszik Ivan. S most hatalmas épttődarukon át, beton lemezek közt törünk magunknak utat. Amerre csak nézünk, ú] utcák, városnegyedek. Mlletics utca, Strkovec, Paslenky, Qstrtedky, újabbnál újabb házsorok, lakónegyedek. Hogy ki lakik ezökben az épületekben? Húsz évvel ezelőtt könnyű volt felismerni, hogy ki lehet a háznak lakója. Mert amilyen ruha, olyan ember, amilyen ház, Olyan a gazda — volt a törvény. Ma nem találsz lakást modem bútor nélkül, bármilyen foglalkozású ember Is lakja. Valamikor voltak munkásnegyedek, polgári utcák s fényűző villanegyedek S mindezt az álét eltörölte. Ma, nemsokára eljön az Id/ő, hogy az lifjú házasok lakáskiutalást Is kapnak a házassági levélhez a nemzeti bizottságon. Befordulunk a Februári Győzelem útjára. Csendesen ballagunk, csak egy szirénabúgásra torpanunk meg. A Dinamlt-gyér delet Jelez. Itt hairsant föl húsz évvel ezelőtt, április 3-án a szovjet egységek támadását hirdető kürtsző. Majd a tüzérség, tankegységek, gyalogság, kelet, dél ás észak Irányából ostrom alá vették a városban rejtőző németeket, s megindult az ádáz küzdelem Bratislava felszabadításéiért. „ ... Emberhullák és lódögök feküdtek Mindenfelé, s kiégett harckocsik, Legéppuskézott ágak menekültek Velünk együtt. Futott a fasor Is ... Fémcsill&mos, tükröző volt az ég, Rengett a föld, a fegyverek ropogtak ... Szaporodtak a gazdátlan halottak." Igen, így volt ez 1945. április 4-án, mint ahogy a költő Irta'. De ml most 1965. április 4-én, virágokkal díszített utcán menetelünk. A Februári Győzelem útja. ( Akkor .Récsel út volt a neve.) Nem győzzük számolni a gyárakat, épületeket, Dinamltka, Stollwerak, Bezka, Pollgraflkal üzem, Figaro, Regena, Autoservice, Palma stb. • — De még ilyent, — csodálkozik Ivan. Pedig még a felét sem jártuk be. Villamosra széliünk hát, s úgy folytatjuk utunkat. Tovább emlékezünk. — Április 4-én reggel az egész front a Zergeh egy tói a. Dunáig támadásba lendült. Olyan gyorsan behatoltunk a város belsejébe, hogy a németeknek nem volt Idejük elmenekülni, vagy megadták magúikat, vagy felszámoltuk őket. A leghevesebb harcok a várban voltak, ahol egy zászlóalj SS-géppuSkás egység húzódott meg. Reggel nyolctól délután négyig támadták egységeink a várat, a Zsidó utcából, a Vöröskereszttől és a Hal térről. Ekkor a kilencedik gárdaezred parancsnoka, Ustinov őrnagy parancsot adott Kalesznyik úrvezetőnek és Szauljak harcosnak, hogy amint a csapatok elérik a várudvart, azonnal tűzzék ki a szovjet és csehszlovák zászlót a vár fokára. A feladat teljesítése közben mindkettőjüknek golyó oltotta ki életét. — Valóiban, megrázó dolog ma erről tudomást szerezni. De az emlékek olyanok, mint a csörgedező patakok, folynak, folydolgálnak, kl-kl a maga medrében, míg egyszer egybefolynak, s egy nagy folyam lesz belőlük. Ilyen nagy folyó a Duna is, melyet büszkén vallunk városunk gyöngyének. Itt kötünk ki most ml is Európa egyik legnagyobb folyójánál, a Dunánál. Nézzük a hömpölygő hullámokat, melyek nyolc országon át fáradhatatlanul kergetik egymást, hogy aztán a Fekete-tenger vizével ölelkezzenek össze. — Ezekkel a hullámokkal szem/ben és a német aknavető záporon ít törtek maguknak utat 1945. április 3-én Holostyakov altengernagy rohamcsónakal, matrózai, s estére befutottak a bratlslaval kikötőibe. Most egy szárnyas rakétahajó fut ide be vidám kirándulókkal. iMIg Ivan a múltban mereng, én a Jövőbe nézek. Látom* amint a Dunán hatalmas vlzierőmű épül, mely évi ötmillió tonna szenet takarít meg, s ellátja az egész környéket villanyárammal. Hatalmas víztárolókat látok, melyből csatornák szelik majd keresztül-kasul az egész Csallóközt, s a barázdákba folyik belőlük az áldott víz. Aztán látom, hogy mindinkább kitárul körülöttem a horizont. Egyszeriben kirepülünk városunkból a tengerekre, mert a Duna—Odra —Labe, s a Duna—Majna—-Rajna folyők összekötő csatornájának megépítése után Bratlslavából négy tengerre lehet majd hajózni. A Balti, Északi, Fekete-tengerre és az Atlanti-óceánra, Talán majd ez a kíváncsi kis csemete, akit most apja fli Dunai-sétányon 'kézenfogva vezetget, lesz az első szerencsés utas, aki vasárnap reggel megáll itt, hogy Jegyet váltson s kiránduljon Bratlslavából a tengerre. A folyó túlsó oldaláról zene hangját hozza felénk a szellő. Ünnepelnek az emberek. De Ivan csak elgondolkozva hallgat. — Tak sto? — próbálom fölrázni gondolataiból. — Nylcservo, nylcsevo — válaszöl mélyről hangzó szavakkal, mintha* csak magénak mesélne. — Ide jöttünk ki ml is Máriával akkor este. Nem emlékszem ml- o iyen volt a Duna, tajtékzott-e vagy sem. De a fegyverek elnémul- i tak. Talán néhány óráta, talán, csak néhány percre. Nem volt még új hadiparancs, nem tudtam, másnap ml lesz velem. Csak azt tudtam, hogy van kétórás kimenőm, meg azt, hogy ő Itt áll mellettem. Mária. Két napja Ismertük egymást. Nem Jut eszembe már az utca neve sem, ahol laktak, csak ő maradt meg enni ékezetemben. Azt azonban tudom, hogy keveset beszéltünk, szó alig Jött ajkunkra- Ajándékba neki adtam azt a piros szegfűt, melyet reggel a város szélén letörtem- S ő csak simogatta1 a virágot, míg én barna hajában gyönyörködtem. S ha rém nézett, éin elpirultam, zavarban voltam, majd kedves dalunk szavát súgtam a fülébe: „ ... Várni foglak, édes, téged minden hajnalban, Sejt Hajt Akácfa hullatja a levelét...“ S ő csak .nézett a víz tükrébe, majd negy-lbüsan Így válaszolt: „Sej! Haj! Akácfa, hullatja a levelét, Isten megáldjon! Nem mehetek teveled, Sej! Haj! azt mondom, menj el galambom, Tán még találkozunk!“ De már nem találkoztatok. Azaz találkoztatok miniden évben, amikor Mária fellátogat a Slawlnra., ahol Virágot ápol síremlékeden, S a virág az az élet jele. Utat tör magénak, kinyílik, virul, mosolyog, aztán egyszer lehullik. Te Is törtél nekünk új életet, Ivan, miközben elhervad tál, lehullottál, De Ilyen az ember, halandó! Ám munkája és alkotása őtzI emlékét. Nos, amit ma láttunk, az a Te emléked Is őrzi, Iván!.
