A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-21 / 12. szám
Dunaszerdahely Ezerkílencszáznegyvenöt április 1-én szabadult fel Dunaszerdahely. Ma már alig akad ember hazánkban, aki legalább a nevét ne hallotta volna ennek a Csallóköz szivében fekvő városkának. Az itt készült gyümölcs- és húskonzervek nemcsak hazánkban, hanem már külföldön is ismertek. Arról azonban, hogy milyen borzalmas szenvedésen ment át a város lakóinak nagy része a háború utolsó éveiben, hogy Dunaszerdahely lakosságának 25 százaléka az oswiecimi koncentrációs táborban elpusztult, már kevesen tudnak. A kommunisták letartóztatásával kezdődött. Elsőként Mondok Gábort, az ekkor illegalitásban dolgozó párt veterán harcosát, alapitó tagját tartóztatták le. Több hónapon keresztül börtönökben szenvedett, majd koncentrációs táborba vitték, ahol csaknem három évet töltött. Csupán a véletlennek köszönheti, hogy életben maradt. A tábort felszabadító vörös hadsereg még időben érkezett, s így Gábor bácsi visszatérhetett otthonába. Persze Mondok Gábor bácsin kívül még több kommunistát is elhurcoltak a fasiszták. Am az igazi pokol csak 1944 márciusában kezdődött, amikor a németek megszállták a várost. Dunaszerdahely lakosságának harminc százaléka csak sárga csillaggal ruháján léphetett az utcára. Nehéz napok jöttek a zsidó származású polgárokra. A város lakóinak zöme elítélte a zsidóüldözést. Voltak sokan, akik a veszélyt is vállalták, és segítséget nyújtottak az üldözötteknek. Több zsidó származású polgárt elrejtettek, vagy segítettek nekik kijutni a városból. Ezerkilencszáznegyvennégy június 8-a az a nap, amelyet talán soha sem fogok elfelejteni. Ezen a napon több mint ezer zsidó származású polgárt szedtek össze a fasiszták. Mi gyerekek éppen a sárga kastély közelében játszottunk, amikor egy fegyveres egy idős zsidó asszonyt vezetett. Kis batyucskát cipelt a hátán. Már nagyon öreg és beteg volt. Többször leesett s inkább vánszorgott, mint ment. Látszott rajta, hogy elhagyta az utolsó ereje is. A kísérője először csak ordított rá. majd puskatussal ütlegelni kezdte a lábát, s majd a fejét. Pár pillanat múlva eszméletlenül hevert a földön a védtelen öreg. A zsidótemplom és a közelében levő házak sárga csillagot viselő férfiakkal, asszonyokkal és gyermekekkel teltek meg. Én ekkor még csak kilencéves kislány voltam. Nem értettem meg, hogy miért vannak elzőrva, s miért nem jöhetnek ki az utcára. Nagyon sajnáltam a gyerekeket, akikkel egy pár nappal ezelőtt még együtt játszadoztam. Emlékezetes marad valamennyi életben maradt dunaszerdahely! lakosnak 1944. június 15. Ezen a napon a kora reggeli órákban a németek csordamódra összeterelték a zsidókat, és az állomásra vezették őket. Itt tehervagonokba zsúfolták s elindították a szerelvényt Oswiecim felé. Nyolcszáz dunaszerdahelyi polgár lelte halálát az oswiecimi haláltábor gázkamráiban. 1945 elején a magyar hadsereg sok katonája már tudta, hogy nem a hazájáért harcol. A Dunaszerdahelyen állomásozó magyar hadsereg több környékbeli katonája megszökött. Soknak sikerült a szökés, de többet elfogtak közülük. Ezekre halál várt. A sárga kastély udvarán a lakossság szemeláttára több katonaszökevényt végeztek ki. Márciusban a front már közel volt a városhoz. —■ Mi, akik ekkor Dunaszerdahelyen laktunk, bíztunk abban, hogy a városka sértetlen marad. Ez valóban így történt volna, ha a németek nem létesítenek a város közepén egy lőszerraktárt. Március első napjaiban rengeteg muníció érkezett a városba. A zsidótemplomban helyezték el, s innnen látták el a frontot lőszerrel. A vörös hadsereg hírszerzői tudomást szereztek az említett lőszerraktárról. Az egyik légi egységük parancsot kapott a raktár megsemmisítésére. Március 27-én repülőgépek jelentek meg a város felett s több bombát dobtak a lőszerraktárnak használt zsinagógára. A légitámadás következtében a raktár teljesen megsemmisült, több ház megsérült, sok katona és 11 civil polgár éleiét vesztette. Március 31-én a front már a kertek alatt volt. Páncélosok, teherautók dübörögtek a város utcáin. A németek kivonultak a városból, de búcsúzóul még az állomás fűtőházát és víztornyát felrobbantották. A lakosság nagy része ekkor már pincékben tartózkodott. Az éjszaka csendben telt el. A homályoSzabó Géza felvétele san pislákoló gyertyák fénye megvilágította a félelemtől sápadt arcokat. Ezen az éjszakán senki sem aludt. A felnőttek suttogva beszélgettek. Korán reggel két idősebb férfi ment ki a pincéből, hogy körülnézzenek a környéken. A városban néma csend honolt. Hiába kutattak szemükkel, a közelben egyetlen embert sem láttak. Már éppen le akartak jönni, amikor az egyikük lóvágtatásra lett figyelmes. Néhány pillanat múlva az útkereszteződésnél egy bőrkabátos szovjet katonát pillantottak meg. A lovon ülő katona a vörös hadsereg előőrse volt. Egy pillanatig csak állt az útkereszteződésnél, majd lovát visszafordította és vágtatva abban az irányban távozott, amerről jött. A két férfi szinte lihegve rontott be a pincébe, s elmondták a látottakat. Egy ideig csend lett, mindenki hallgatott. Volt a pincében egy férfi, aki tudott egy keveset oroszul, ö törte meg a néma csendet. — Azt hiszem, nem kell félnünk, s talán jobb lenne, ha kimennénk az udvarra — mondotta, és ő el is indult a> kijárat felé. Néhány perc múlva tankok és gépkocsik zúgása hallatszott. Több lovaskocsi kanyarodott be az udvarra. Kis várakozás után valamennyien elhagytuk ez óvóhelyet. Ekkor az udvaron már sok szovjet katona volt. Amikor megláttak bennünket, ránk nevettek, s talán a legfiatalabbik katona hozzánk lépett. — Nye náda bátyszja, mi ne vragi —- mi druzja — mondotta. A mi tolmőosunk pedig igyekezett lefordítani, amit hallott. Néhány órán belül feléledt a város, megkezdődött az új élet. LOBEL ERZSÉBET
