A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-03-21 / 12. szám

Must már mégiscsak úgy láttam, sfr egy kicsit. Anyámra nézett, s onnan rám. Anyám hozzám jött. Felöltöztetett, apám hagyta, s ez sem volt még soha.

Kimentünk a setétbe. Csillagos, nagy éjszaka volt. Kegyetlenül hideg, mintha a levegő is megfagyott volna. Apám hajadon fővel állt, én a bátyám papucsában és megfeledkeztem arról is, hogy fázom. Néztem a nagy csuda dolgot, s valami sírás feszült a torkomban, mint amikor nagy baj van, a ház ég vagy megvernek. El nem vettem a szemem a nagyapám alakjáról. Ott állt a tornác lépcsőjén. Egyik kezét a zsebében hagyta, a másikkal fogta erősen a fejszéjét, úgy, mint amikor medvétől tart az ember. Éppen úgy. Éppen olyan is volt. Apám sem mozdult. Valahová elnézett, pedig nem sokat láthatott. Nagy soká nagyapám szólt bele a csöndbe:

— Holnap reggel gyertek ki, mert mindent ott hagyok.

Apám csak a fejét mozdította az ég felé, mintha a csillagokat számolná. Nagyapám beakasztotta a fejszéjét a karjába s elköszönt:

— isten áldjon benneteket, fiam!

Apám megmozdult, lenézett a földre, és

úgy mondta, mintha annak beszélne:

— Isten áldja.

S amikor nagyapám elindult, nagy csendesen utánaszólt:

— Aztán vigyázzon magára.

Én csak néztem nagyapám után, ahogy ment át az úton a sikátor felé, és akartam kiáltani neki, hogy el sem köszönt, s Isten áldja. Már szaladni is akartam, mikor éppen megállt. Topogott egy kicsit, de mégiscsak megfordult. Alig lehetett hallani a hangját:

— A Ferikét... Hadd jöjjönsze .... el velem egy kicsinykétl

Mintha akkor vett volna észre, úgy rám nézett apám kucsmától a nagycipőig.

— Eredj nagyapádhoz!

Ott állt egy helyben, s ahogy odaértem hozzá, megfogta a kezem. Ügy vitt, mint mikor málnázni mentünk, s útközben elmondta a szép meséket, tanitgatott errearra, tojást szedni, mézt találni, bukszaként s más füvet keresni. De most nem szólt. Nagy lassan lépegetett, megszorította a kezemet, mint olyankor szokta, ha nagyot mondott a mesébe. Én botladoztam mellette, mert őt néztem, és nem tudtam, hogy bolond-e vagy ki bántotta, s akartam mondani, ne csinálja, mert nekem sírni kel) mindjárt. A kerítésnél megállt. Lekuporodott hozzám. Nézegetett egy darabig, aztán megköpdösött háromszor egymás után keresztre, ahogy az újszülöttet vagy a kicsi beteg gyereket szokták, hogy ne fogjon rajta soha semmi rosssz. Meg is csókolt, amit soha nem tett, és csúnya rekedt hangon azt mondta:

— Menj be, s mondd meg anyádnak, ügyeljen rád, mert engem többet nem látsz!

Olyan gyorsan felállott, mintha szólították volna. Többet nem is nézett rám, s mire észbe kaptam, csak épp hogy láttam a nagy hóban, ami közben eleredt, hogy megy és elvész a fák között, mert ott volt mindjárt az erdő.

Apám még ott állt, ahol hagytam. Ugyanúgy nézte az eget, és beküldött egyedül.

A kisebbek aludtak, anyám nem volt a szobában. Leültem a nagyapám helyére és hogy bejött apám, megkérdeztem, mert tovább már nem tarthattam magamban — nagyapám mikor jön vissza?

— Ű akkor, amikor .te nem kérdezed! — mondta, és nagyon mérges volt. Húzta a szemét fel s alá, mint láncolt medve a botos emberek kezén. Elkezdte nézni a tüzet. Mikor anyám behozta az ágat, elkezdte rakni rá. Csak rakta, rakta. Akkora tűznek, hogy olyant még nem láttam a kemencében. A lángja kicsapdosott a fejin, az ajtaján, is úgy fújta ki magát, mint az istennyila, úgy forogtak, pattogtak a szikrái, mint a pokol tüze. És ropogott, nyöszörgőit az egész alkotmány. Ö meg ott ült, és rakta olyan félelmetes arccal, hogy gondoltam, pisszenni sem volna jó, mert biztos agyonütne.

Valaki topogott az ajtóban, anyám kiment fogadni és Csűrös Ignáccal jött viszsza. Kelemen nagyapjával, az én nagyapám komájával.-*■ Jó estét!

— Adjon Isten — fogadta apám, de nem mozdult, csak a kályha ajtaját csukta be. Anyám széket törölt, s Ignác bá botjára támaszkodva leült. Nem szólt hozzá senki, pedig láttam, erősen beszélni akar. Mozgolódott, köszörülte á torkát, pislogott kis öreg szemeivel, és hogy sokáig senki sem firtatta, megszólalt:

— Hát apád hol van?

Apám most sem nézett rá?

— Láthatja, hogy nincs bent.

Ignác bá elővette a dohányát, de mintha elfelejtette volna, mit akar, nem gyújtott rá. Körülnézett, ránk is, anyám arcára is, végül a kicsi székre, ahol meglátta nagyapám levetett ciháját. Nyugtatta rajta egy darabig a szemét, elkezdte bocskorait piszkálni nagy, horgas botjával, s fel sem nézve megkérdezte:

— Aztán igaz-e hogy elment?

Apám felkapta a fejét.

— Hová? — kérdezte s nézett Ignác bának a szeme közé..

— Fel a Büdösbe — válaszolt az.

Akkorát lökött a szívem, mintha megütötték volna. Olyan száraz lett a torkom, mintha most hirtelen beléfúttak volna. Olyan forró lett a takaró, mintha tüzes vas volna.

Jaj, a Büdös. Aki csak belészippant, mind megfullad sorban. Onnan élő fia ki nem jön. Ha madár berepül, ki nem száll, mert meghal. Nagyapám is meghal. Csak vigyázzon, baja ne essék, apám is mondta, mikor utánaszólt. Pedig nem jön viszsza. Hát éppenséggel odament és apám akarta, anyám is hagyta, ha csak nem ők küldték. Jaj, édes Istenem, nagyapám! S utána sem mennek, nem is akarnak, én sem tudok. Volt már egy hónapja, hogy más mesélte, és azt mondta, ez a rendje. Csak azt nem tudtam, hogy így csinálják és így készítik. És éppen a nagyapámnál?, jaj, jó Istenem, merre tart már? Az Uzokán biztos túl van. Biztos a Fenyőpadján is. Farkasos vidék, baja ne essék, le ne üsse egy is közülük. Elöntött a sírás, csuda gváva módon, de apám, meg ne lássa, úgy vigyáztam.

Apám Ignác bácsit nézte.

— Maga azt honnan tudja?

Áron. mondta, a fiam. Beszélik, hogy kocsmában voltál pálinkáért. Tyúkot is láttak nálad.

— Az igaz, — válaszolta apám s már megint olyan volt, mint az előbb. Még a kályhaajtót is kinyitotta, hogy lássa a tüzet.

— Rég ment-e el?

Apám nem beszélt többet. Észre sem vette Csűrös Ignácot. Anyám szólt, de alig jött hang a torkára:

Ügy fertály órája megvan.

Ignác bá bólintott rá, felállt és elindult.. A kinyitott ajtónál visszafordult, miránk nézett és azt kérdezte anyámtól:

— Ököt megcsókolta-e?

— Egyet se — mondta anyám, s kötényével a szemét kezdte törölgetni.

Mikor anyám visszajött, leült és elkezdett varrni.

Apámnak újból erősen jött a baja, mert lángoltatta a tüzet, jobban, mint előbb. Nem szólhattam, és nem is szóltam. Ügy aludtam el á nagy sírásban.

Reggel apám keltett fel. Olyan volt, mintha le sem feküdt volna.

— Készülj, mert megyünk az erdőre favágni.

Igaza volt, mert egy szem fa sem volt a háznál, mind elégette az éjjel. Délig fát vágtunk, az én eszemben nagyapám járt, az apáméban nem tudom mi, de egyszer sem ütött meg, pedig az ujjamba is belevágtam.

Mikor azt mondta, mehetünk, én nekifordultam az ösvénynek hazafelé. De viszszaparancsolt: „Nem arra, te!“ És nekivágtunk a köves partnak, fel a Büdös felé. Kiabált a szívem, mint a vészben meghúzott harang. Lépkedtem apám nyomában. Ö nem fogta a kezem, mint nagyapám szokta volt.

A barlang szájában megtaláltunk •mindent. Szép sorjába rakva ing, gatya, kabát, a nagyapám holmija. Légiéiül a kucsmája, lenyomtatva egy nagy kővel. A fejszéjét elvitte magával. Olyan kicsi, semmi volt az a rakás ruha, mintha nem is nagyapámé lenne. Mintha bele sem férne egy ember.

Apám lehajolt és elkezdett sorba adogatni mindent a karomra. Mikor a kucsmát adta volna, valami kiesett belőle, kigurult messzire a hóra, s mi megnéztük: egyik combja volt a tyúknak. Nem tudtam mozdulni érte. Apám vette fel. Méregette a kezében s utána olyan gyöngéden, szelíden, mint valami kis madárfiókát becsúsztatta a tarisznyámba. Közel lépett hozzám. Még sohasem tette, s most úgy a keze fejével, végigsimogatta az arcomat.

— Majd otthon megeszed — szólt — mert most fagyott.

Nem gondolt arra, s nem is mondta, hogy többen vagyunk otthon testvérek, mert tudta, . én voltam nagyapám szíve, kedvese.

Lejjebb a barlang felé még egy holmi feketéllett, Meigsmertem. A Csűrös Ignácé volt. Azért még nem jött senki, s talán ezután sem fog, mert még így is látszott, lyuk lyuk hátán, egy garast sem adna érte senki.

13