A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-14 / 11. szám
Szenvedés — boldogság „Hatezer éven át a népek imádkoztak, és lám, hatezer éven át rabbilincset hordtak. Csak azok a népek, akik. maguk akarják kiküzdeni azt, amit egyébként azt istenektől szoktak kikönyörögni, azok lesznek szabadok és boldogok.“ Horárik János A szocializmus teljes felépítésének korszakában különösen nagy jelentősége van az ideológiai harcnak. Célunk az emberek, a társadalom szocialista tudatának, marxista-leninista világnézetének kialakítása. A kommunista embert akarjuk kiformálni, amely mentes a szocializmus előtti társadalom téveszméitől, többek között a vallási tévelygésektől is. A vallás, mint a társadalmi tudat egyik formája, a mi rendszerünkben, a szocializmus viszonyai között idegen eszmei maradvány. A marxizmus— leninizmus semmilyen körülmények között nem békéit meg ezzel. E cikk keretében á vallásnak antihumánus jellegét kívánjuk megmutatni, a szenvedés felmagasztalása ellen szeretnénk szót emelni. ☆ Amióta az ember emberré vált, mindig űzte, hajtotta a boldogság kék madarát. Az ember természetében van az, hogy vágyik a szépség, az igazság, a megelégedettség, a boldogság után. A harc a jobb jövőért, a küzdelem a haladásért, a boldogság érzetét kelti bennünk. Lehet-e az ember boldog? Sokat kutatták e kérdést évezredeken át írók, költők, filozófusok. A különféle vallások szinte kivétel nélkül tagadó választ adnak erre a kérdésre. Szerintük az ember csak földi vándor, nem lehet teljesen boldog e sárgolyón, a boldogság valahol az ismeretlen túlvilágon, a mennyekben, isten, Allah, Budáira kebelén található meg — e világunk a siralom völgye. Itt az ember csak szenvedésre, gyötrelemre született; áldozatok árán érdemelheti ki csak istentől a túlvilág! végtelen és örök boldogságot. Ne itt keresd tehát, ember, a boldogságot a földön — hirdetik. Ez hiú ábránd, meddő remény, azt csak istentől lehet kiérdemelni a halál után. (Bár napjainkban tapasztalhattuk, hogy éppen a szocializmus világméretű diadala eredményeképpen, az egyes egyházak papjai közt akadnak olyanok, akik — bár nagyon óvatosan — bizonytalankodva, de már arról is prédikálnak és írnak, hogy az emberi boldogságot t*, - 'úinö'i is biztosítani lehet.] Azonban az egyházak ma is alapvető feladatuknak tekin+ik szerte a világon a túlviiági boldogság hirdetését. Ez a hittétel rendkívül káros az ember egyéni és társadalmi' élete szempontjából. A haladás képviselői évezredek óta hirdették, hogy az emberi boldogság forrása egy igazságosabb berendezésű társadalmi rend kell, hogy legyen. A Kommunista Kiáltványban Marx és Engels vázolták a kommunista jövő körvonalait. Hangoztatták, hogy az ember forradalmi harcok eredményeképpen létrehozta a szocialistakommunista társadalmat, képes itt a földön olyan életkörülményeket kialakítani a maga számára, hogy boldogan élhet, megszabadulhat a sok-sok szenvedéstől, amelyben a múlt évezredeiben része volt. A Szovjetunióban — az emberiség történelme során először — a gyakorlatban valósult meg az emberi nemzedékek nagy álma, felépült a kommunista társadalom, amelynek jelszava: „Mindent az ember nevében, mindent az ember javára.“ A kommunisták vallják, hogy az ember képes száműzni a szenvedést, a nyomort, az éhínséget, meg tud|a szüntetni a pusztító népbetegségeket, a véres háborúkat. A kommunista -pártok szerte a világon az emberi szenvedést akarják orvosolni. Amíg a vallás leimagasztalja, dicsőíti a szenvedést, e földi élet értelmének tartja, addig a kommunisták a boldogságot hirdetik az embereknek, amelyet nem valamiféle istentől kapnak, hanem saját harcuk, szorgalmas munkájuk eredményeként. A tömegek szerte a világon kezdik felismerni, hogy a szenvedés nem a nem létező isten rendelése, hanem a kizsákmányoló társadalom szükségszerű velejárója. A szocializmus, a kommunizmus, amikor harcot hirdet a kapitalizmus ellen, a boldogabb emberi társadalom ígéretét adja az emberiségnek. Igenis valljuk, hisszük, hogy az ember elérhet a boldogság korába, megfoghatja az oly régen űzött kék madarat. * Kicsiny gyermekkorom óta őrzök egy rettenetes vallási élményt. Úgy 1930 táján, amikor is tombolt a gazdasági válság, szülőfalumban szinte kibírhatatlan volt a nyomor. A szegényparasztok, agrárproletárok, urasági cselédek hónapokon át éheztek, különösen tétidőben. Igen sok család még korpaciberével sem tudott jóllakni. Disznónak való aprókruinpll, főtt kukorica, máié „isteni eledelnek“ számított sok házban. Pusztítottak a népbetegségek, a tüdőbaj, a tífusz szinte minden családnál szedte áldozatait. A nép nyugtalankodott. Az elégedetlenség parázslón. A község plébánosa egyik vasárnap kiprédikálta; a püspök úr kegyéből szerzetesek érkeznek a .faluba, a nép vigasztalására „missziós hetet“ rendeznek, ami azt jelenti, hogy naponta felváltva más-más pap prédikál a hívőknek. Már az első esti istentisztelet is megrázta a falu népét. Egy fiatal páter lépett a szószékre, a gyertyák kísértetiesen égtek, áradt a tömjénillat, s ö erős baritonján azonnal mennydörögni kezdett: „Rettegjetek bűnösök, isten haragja csap át a világon, mert nem vagytok szelídek, türelmesek. Miért nem viselitek a rátok mért keresztet krisztusi alázattal — kérdezte. Rettegjetek, rettegjetek. Féljétek az istent.“ — Majd hisztérikusan arról szónokolt, liogy Lucifer a földön jár és terjeszti a bolsevista mételyt. — jaj azoknak, akik hisznek szép szavaiknak, tüzes pokolra vettetnek örök időkre, mint bukott lelkek.“ Órákig ecsetelte az egyik ámulatból a másikba eső rémült hívőknek, babonás vénasszonyoknak, ártatlan gyermekeknek, a feneketlen pokol gyötrelmeit. E szörnyű beszéd lényege az volt, hogy csak az menekül meg a túlviiági keservektől, aki itt, a földön vállal ja Krisztus keresztjét, nem lázong sorsa ellen. A marxizmus—leninizmus klasszikusai műveiben nemegyszer kifejtették, hogy a vallás ópium, szellemi pálinka a nép számára. Nos, akkoriban ezek a szerzetesek bőségesen osztogatták ezt az ópiumot, pálinkát. A szenvedő, nyomorgó falusiakat vigasztalják azzal, hogy kegyetlen életükért Isten kárpótolja őket a síron túli világban. ☆ A vallásnak, mint társadalmi tudatformának megvannak a maga hit elvei és kategóriái. Azt tanítja, hogy a szenvedés az élet velejárója, s az embernek vállalnia kell ezt. Isten akarata, hogy legyenek társadalmi különbségek, szegény Lázárok es dúsgazdagok. Isten útjai be iá ihatatlanok — hirdetik a vallások. Az egyik katolikus vallásos ének szerint Isten „azt bünteti, kft szeret“. Az ember tehetetlenségét vallják a vallások. Szerintük az ember nem képes arra, hogy jobb világot teremtsen magának. Az ember csak porszem. Hogy is mondja a katolikus egyház egyik vallásos éneke: „Mi vagyok én, parányi porszem, Hálátlan féreg, semmi más, De te, Atyám, az élet ott fenn, A szeretet, s a vigasztalás.“ Ezt ma is éneklik, sok helyen a templomokban, pedig látják, még a legbigotlabban vallásosak is, hogy az ember milyen nagyszerű alkotásokra képes: Igazságos társadalmi berendezkedést alkot, amikor a kommunizmust készíti elő. A porszemnek titulált ember immár a Marsot, a Vénust ostromolja, távcsöveivel sok-sok fényévnyi távolságra néz a világmindenségbe. Az ember — a porszem — az anyag törvényeit ismergeti, az elemi részecskék természetét kutatja. Micsoda emberhez méltatlan sértés az, amikor ezrekkel énekeltetik, szinte beleszuggerálják a hívőkbe, hogy ők csupán „hálátlan férgek“. Féregnek nevezni az embert! Gorkij, a legbüszkébb szónak tartotta ezt, hogy: Ember. Lenin magyarázatot adott arra, hogy az egyházak mién magasztalják és ajánlatják a szenvedéseket: „A vallás a szellemi elnyomás egyik fajtája, amely mindenütt ránehezedik a másoknak végzett örökös munka, az ínség és a magárahagyatottság által szorongatott néptömegekre. A kizsákmányolt osztályoknak a kizsákmányolok elleni harcában megnyilvánuló erőtlensége elkerülhetetlenül kiváltja a földöntúli jobb életbe vetett hitet, éppenúgy, mint ahogyan a vadembernek a természet elleni harcában megnyilvánuló erőtlensége kiváltja az istenekbe, ördögökbe, csodákba és más effélékbe vetett hitet.“ (Művei 10. kötet) A katolikus vallás, amikor Krisztus sebeit dicsőíti, azzal a céllal teszi, hogy az emberek viseljék el lázadás nélkül maguk is azokat a sebeket, amelyeket a kizsákmányolóktól kapnak. Minden vallás egyik fontos eleme, hogy a szenvedőket nem a szenvedés okainak megszüntetésére buzdítja, hanem csupán vigasztalni akar. Hogy mennyire a vallásos hívők tudatába verték az ember tehetetlenségét, azt népnyelvünk egyik szólásmődja is bizonyítja. Ha valakire baj, szenvedés zúdul, gyakran hallani: „Isten kezében vagyunk“. E mögött az rejlik: semmit sem tehetünk, hiszen isten kezében vagyunk, nyugodjunk bele sorsunkba, mert ha nem, akkor ez isten káromlása. E földön — az evangélium szerint — mi, emberek, csak fáradt utasok vagyunk: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és megterhel tettetek és én megnyugosztlak titeket...“ (Máté evangéliumából.) Az egyszerű hívű számára ugyanezt fejezi ki az ismert ének: „Menny, föld, tűz, víz, levegő, ég, gyöngy-arany és minden kincs, mit fárasztjátok elmémet. Nyugodalmam addig nincs, míg meg nem talállak téged, én urain, én istenem, benned nyugszik meg telkem, én uram, én istenem“ stb. Világos ezen áhítatos szöveg rendeltetése, akinek nincs, az ne keresse a földi kincseket akinek van, annak isten adta. Aki szegény, aki koldus, akit kifosztanak, kizsákmányolnak, az keresse csak a megnyugvást istenben. Erről irta Lenin „A II. Internacíonálé csődje“ c. munkájában: „ .aki vigasztalja a rabszolgát, ahelyett, hogy felkelésre szólítana fel a rabszolgaság ellen, az a rabszolgatartóknak segít.“ (Folytatjuk) /
