A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-03-14 / 11. szám

A szekér átjutott a tócsán és a kerekek nyikorogva vágták a sűrű sarat. A ló né­hányszor megtántorodott, majd álra nekl­­jeszült a hámnak. „Még jó, hogy nem ütöttem agyon — gondolta Joszkó —, ki tudfa, meddig szolgálhatnék a bőréért. Mindketten csak küszködünk, semmi rosszat sem csinált, és én mégis megütöttem ... Néha szánalmat érzett a vén, szófogadó ló iránt. Ez ritkán fordult elő, csak ha eszébe futott, hogy a villamos felaprít­hatja. Ilyenkor megveregette piszkos ke­zével a ló nyakát és beesett szeme rész­véttel nézte. A ló sorsa a saját életére emlékeztette. Mintha a szelíd szemében ülő beletörődés olyasféle bölcsességet rejtett volna, melyet joszkó nem ismert és talán sohasem fog megérteni. Szánalmát és megbánását félelem vál­totta fel, hogy a ló újra összerogyhat. A fiú maga mögött vezette. Időnként hátrafordult és aggodalmasan figyelte. Mijcor odaértek a ház elé, ahol le kel­lett rakodnia, ismét szemügyre vette a lovat. Tarkófa mögött mogyoró nagyságú kis daganatot látott. Véglgstmította, meg­nyomkodta, mire a ló megrázkódott, és patájával a földet kapálta. — Fóf, fáj, de majd elmúlik — vigasz­talta Joszkó. Lósors a tiéd, de az enyém se tréfa. Fogta a lapátot és behányta a szenet a kis pinceablakon. A ló leverten állt. Időnként meg-megremegett, s egyszer amikor meg akarta rázni magát, megtán­­torodott. Joszkó mielőtt elindult- volna, szokása szerint várt egy keveset, hátha adnak ne­ki egy két levát, elolvasta az ajtón a név­táblát és kívülről szemiigyre vette a há­zat. Mivel a szolgálón kívül - más . nem mutatkozott, és az is csak összeszidta, amiért elszórta a szenet a sárban, károm­kodott egyet magában és elhajtott. A nap folyamán különböző házakhoz szállított szenet. A ló kelletlenül vágta a sarat. Fején a kis daganat egyre nőtt. Most már akkora volt, mint egy tyúkto­jás. De Joszkó már nem is gondolt rá. Képzeletében az elmulasztott búcsút látta, s szinte hallotta a zenét, a borozgató ba­rátok és a bohócok vidám rikkantásait, meg a kis ágyuk durrogását. 2. Néhány nap múlva a ló megbetegedett. Lekonyult fülekkel lógatta fejét a szűk istállóban és nem evetr semmit. Girhes testén görcsös rángások futottak végig. Régi sebhelyei újra kirafzolódtak. Tompo­ra legörbedt, vékonya behorpadt, hajlott gerince hátul íelpúposodott. — Mit tettél, te átkozott.? — kiabált a gazdája. — Meqütötted, mi? — Semmit. Hozzá sem értem — állítot­ta makacsul Joszkó, és lehorgasztotta szal­maszőke hegyes fejét.-— Honnét tudjam, mi baja? — Majd megtudjuk, mi lelte — mondta a szenes és elvezette az állatorvoshoz. Amikor a beteg lóval cfühösen vissza­jött az állatorvostól, és Joszkót kereste, hogy ellássa a baját, már hűlt helyét ta­lálta Csak a régi munkaruhája lógott a szegen a kis szobában. Joszkó kereket oldott. Magához vette a két pokrócot, amellyel takarózott és ott hagyta a szenest. Zsebében néhány ezüst pénz csörgött. Előző nap kapta meg hitvány kis fizetésé­nek a felét. A pénz bátorságot öntött be­lé. Csak attól félt, hogy gazdája feljelen­ti a rendőrségen. Akkor elfogják és visz­szaviszik a szeneshez, hogy ledolgozza a ló árát. A sugárúttal párhuzamosan futó szúkr, kis utcán indult el. Ment, ballagott és időnként hátratekintett. A pokróc nyomta a vállát. A közelben volt egy pék. A pék ismerte, és Joszkó nála hagyta a pokró­cokat. Miután terhétől megszabadult, bát­ran indult el a sugárút irányába. Szabad­nak érezte magát és ez némiképp felvi­dította. De ezt a kellemes érzést elhomá­lyosította a ló emléke, meg a félelem, hogy letartóztatják és valamilyen bizony­talan szorongás fogta el. Alkonyodon. Az utcán kigyulladtak a lámpák, a járdákat elöntötte qz emberek hömpölygő tömege. A járókelők messzi­ről feketéknek tetszettek, akárcsak az ut­cák, melyeken csak néhol fehérlett egy havas csík. joszkó még sohasem látta a fényben úszó esti várost. Rendszerint ko­rán feküdt, elnyomta a napi munka fá­radtsága. Most a reklámok tűzpiros fénye, melyben a tárgyak csodálatosan szépnek látszottak, valósággal elkápráztatta. Meg­állt a kirakatok előtt, s hol a lilás fény­ben úszó különféle színű szlaniolba cso­magolt cukorkás és csokoládés dobozokat nézegette, hol az aranyhalakat és a szá­jukban citromot tartó sült malacokat, me­lyek szinte boldogan mosolyogtak, amiért leölték és megsütötték őket. Elnézegette a felcicomázott, sápadt viasz arcú divat­bábukat és a cukrászdák csábító édessé­geit. foszkó minden lépésnél megállt és ámultában nyelvével csetttntgetett. Egy kis automata szakácsbábú kedves hajlongása megnevettette. Az egyik kirakatban egy fából faragott néger szeme helyén két ap­ró villanykörte égett, joszkó teljes tíz per­cig nézegette. „Ez aztán az igazi élet* — gondolta magában. S megfeledkezett a lóról, gyöt­relmeiről, félelméről. Az utca zaja: az autótülkölés és a kia­bálás, az üvegek csillogása és a sült gesz­tenye szaga, meg a sok üzlet megszédí­tette. A vendéglőkből beszélgetés és zene szűrődött ki. A kávéházakban könnyű, il­latos füst lebegett. A nyitott ajtókon át meleg áradt az utcára. Kedve támadt belépni valamelyik zafos étterembe vagy kávéházba, és harapni valamit. A levegőben terjengő sült hús -szagra összefutott szájában a nyál. Több étterem előtt is megállt és hosszan tétovázott. Bent ugyancsak az urak va­csoráztak, akik megvetően mérték végig, amikor megpróbált szóba állni velük. Ez elriasztotta. A fehér inges és fekete ruhás pincérektől is félt, és dobogó szívvel ment tovább. Egy üres cukrászda került az út­jába. Bement, leült egy asztalhoz, s bé­késen köriilhordozta a tekintetét. Valahon­nan előlépett egy kövér, fehér kötényes férfi és elindult féléié, a pénztár felöl pedig felharsant a rádió. Joszkó süteményt rendelt.' A kirakatban átlátszó papirosba csavart, cukrozott gyü­mölcsöt látott. Abból szeretett volna en­ni, ám nem tudta, hogyan rendelje meg. De a sütemény is ízlett. Kézzel fogta meg s egy falásra egy egészet bekapott. Köz­ben egy pontra meredi, mintha töprenge­ne. Megevett ötöt-hatot, aztán szünetet tartott. Még volt a tányéron. Joszkó habo­zott; elfelejtette megkérdezni az árát, de olyan édes volt, oly kellemes zamattal olvadt ’el a szálában. Ezenkívül éhes is volt, és az egészet meaette. A sütemények kellemes íze azonban ha­mar elszállt a szájából, mert az egyilé ezüstpénzébe került az élvezet. Amikor odaadta a cukrásznak, csak várt és nézte, hogyan nyeli el a pénztárgép kattogva és halk csengéssel. Kint a járdán Joszkó a megmaradt két pénzdarabot kivette zsebéből és kérge9 tenyerébe tette, ránézett és megcsóválta a fejét. — Lesz, ami lesz, mondta magában hir­telen. — Legalább élem én is egyszer a világomat. Felzaklatott képzeletében ismét felsaf­­dult gazdája, a ló, közelgő letartóztatása, szertefoszlott reménysége, az elmulasztott búcsú. Kamaszlelkébe csüggeáés lopózott és valahogy megkönnyebbült. A cukrász­dából moziba ment. Mikor az előadás után kilépett az utcá­ra, hullt a hó. A néptelen utcák és a nagy pelyhű hó láttára sírás környékezte. Cél­talanul csatangolt az üres utcákon. Embe­rek közé vágyott, hogy elfelejtse szeren­csétlenségét. Két kocsmába is betért én ivott. A bor elkábitotta és bátorságot öntött beléje. Éjféltájban a felé a piszkos kis fogadó felé vette az útját, ahol először szállt meg, amikor egyik földije Szófiába hozta. 3. Egyre várta, hogy letartóztatják, és et némiképpen megnyugtatta. De íme eltelt két nap és senki sem kereste. Pénze el­fogyott és aznap este már nem vacsorá­zott. Eszébe futottak a pokrócok, és elha­tározta, hogy eladja őket. De vasárnap volt és a pékséget zárva találta. Megállt az üzlet előtt és sírva fakadt. Eszébe fu­tott a villamos és gazdája szavai: „Össze­zúz, vagy palacsintává lapít.“ Majd gye­rekévei bukkantak fel benne. Képzeleté­ben újra látta a kis hegyi falut, ahol ütötték-verték és felküldték pásztornak a hegyek közé. Ezt a két éjszakát egy kis szobában töltötte, mélyben csak egy vaságy és egy horpadt oldalú kanna állt. Szörnyülködve gondolt az életére. Munkát is keresett, de mindenütt visszautasították és elzavarták. Felvetődött benne a gondolat, hogy visszamegy a szeneshez. Megkéri, hogy fogadja vissza, és ledolgozza a ló árát. Lelkében felcsillant a remény és nyomban útnak Is indult. A téren, ahol a lerakat állt, nem volt senkt, csak a köszobor, amelyre a hó fe­hér süveget borított, foszkó odament d fakerítéshez és bekukucskált egy lyukon. A szobában sötét volt. Gazdája nyilván aludt. Megkerülte az épületet, az utca másik oldalán talált a kerítésen egy széles rést, és azon befurakodott. A hold kibújt a felhők közül, a hó fehér fényt árasztott. Olyan jól lehetett látni, mint nappal. A felhalmozott farakások ár­nyékot vetettek az udvarra, és még min­dig őrizték az erdő illatát. A szén komo­ran sötétlett a fészerben. Látta az öreg mázsát, a körfűrészt, a nagy kast, amely­­lyel rakodni szoktak, sőt a gerendára akasztott abraktarisznyát is. foszkó megállt a szobácska ajtaja előtt és fülelt. Bent a gazdája mocorgott, a 13

Next

/
Thumbnails
Contents