A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-14 / 11. szám
A szekér átjutott a tócsán és a kerekek nyikorogva vágták a sűrű sarat. A ló néhányszor megtántorodott, majd álra nekljeszült a hámnak. „Még jó, hogy nem ütöttem agyon — gondolta Joszkó —, ki tudfa, meddig szolgálhatnék a bőréért. Mindketten csak küszködünk, semmi rosszat sem csinált, és én mégis megütöttem ... Néha szánalmat érzett a vén, szófogadó ló iránt. Ez ritkán fordult elő, csak ha eszébe futott, hogy a villamos felapríthatja. Ilyenkor megveregette piszkos kezével a ló nyakát és beesett szeme részvéttel nézte. A ló sorsa a saját életére emlékeztette. Mintha a szelíd szemében ülő beletörődés olyasféle bölcsességet rejtett volna, melyet joszkó nem ismert és talán sohasem fog megérteni. Szánalmát és megbánását félelem váltotta fel, hogy a ló újra összerogyhat. A fiú maga mögött vezette. Időnként hátrafordult és aggodalmasan figyelte. Mijcor odaértek a ház elé, ahol le kellett rakodnia, ismét szemügyre vette a lovat. Tarkófa mögött mogyoró nagyságú kis daganatot látott. Véglgstmította, megnyomkodta, mire a ló megrázkódott, és patájával a földet kapálta. — Fóf, fáj, de majd elmúlik — vigasztalta Joszkó. Lósors a tiéd, de az enyém se tréfa. Fogta a lapátot és behányta a szenet a kis pinceablakon. A ló leverten állt. Időnként meg-megremegett, s egyszer amikor meg akarta rázni magát, megtántorodott. Joszkó mielőtt elindult- volna, szokása szerint várt egy keveset, hátha adnak neki egy két levát, elolvasta az ajtón a névtáblát és kívülről szemiigyre vette a házat. Mivel a szolgálón kívül - más . nem mutatkozott, és az is csak összeszidta, amiért elszórta a szenet a sárban, káromkodott egyet magában és elhajtott. A nap folyamán különböző házakhoz szállított szenet. A ló kelletlenül vágta a sarat. Fején a kis daganat egyre nőtt. Most már akkora volt, mint egy tyúktojás. De Joszkó már nem is gondolt rá. Képzeletében az elmulasztott búcsút látta, s szinte hallotta a zenét, a borozgató barátok és a bohócok vidám rikkantásait, meg a kis ágyuk durrogását. 2. Néhány nap múlva a ló megbetegedett. Lekonyult fülekkel lógatta fejét a szűk istállóban és nem evetr semmit. Girhes testén görcsös rángások futottak végig. Régi sebhelyei újra kirafzolódtak. Tompora legörbedt, vékonya behorpadt, hajlott gerince hátul íelpúposodott. — Mit tettél, te átkozott.? — kiabált a gazdája. — Meqütötted, mi? — Semmit. Hozzá sem értem — állította makacsul Joszkó, és lehorgasztotta szalmaszőke hegyes fejét.-— Honnét tudjam, mi baja? — Majd megtudjuk, mi lelte — mondta a szenes és elvezette az állatorvoshoz. Amikor a beteg lóval cfühösen visszajött az állatorvostól, és Joszkót kereste, hogy ellássa a baját, már hűlt helyét találta Csak a régi munkaruhája lógott a szegen a kis szobában. Joszkó kereket oldott. Magához vette a két pokrócot, amellyel takarózott és ott hagyta a szenest. Zsebében néhány ezüst pénz csörgött. Előző nap kapta meg hitvány kis fizetésének a felét. A pénz bátorságot öntött belé. Csak attól félt, hogy gazdája feljelenti a rendőrségen. Akkor elfogják és viszszaviszik a szeneshez, hogy ledolgozza a ló árát. A sugárúttal párhuzamosan futó szúkr, kis utcán indult el. Ment, ballagott és időnként hátratekintett. A pokróc nyomta a vállát. A közelben volt egy pék. A pék ismerte, és Joszkó nála hagyta a pokrócokat. Miután terhétől megszabadult, bátran indult el a sugárút irányába. Szabadnak érezte magát és ez némiképp felvidította. De ezt a kellemes érzést elhomályosította a ló emléke, meg a félelem, hogy letartóztatják és valamilyen bizonytalan szorongás fogta el. Alkonyodon. Az utcán kigyulladtak a lámpák, a járdákat elöntötte qz emberek hömpölygő tömege. A járókelők messziről feketéknek tetszettek, akárcsak az utcák, melyeken csak néhol fehérlett egy havas csík. joszkó még sohasem látta a fényben úszó esti várost. Rendszerint korán feküdt, elnyomta a napi munka fáradtsága. Most a reklámok tűzpiros fénye, melyben a tárgyak csodálatosan szépnek látszottak, valósággal elkápráztatta. Megállt a kirakatok előtt, s hol a lilás fényben úszó különféle színű szlaniolba csomagolt cukorkás és csokoládés dobozokat nézegette, hol az aranyhalakat és a szájukban citromot tartó sült malacokat, melyek szinte boldogan mosolyogtak, amiért leölték és megsütötték őket. Elnézegette a felcicomázott, sápadt viasz arcú divatbábukat és a cukrászdák csábító édességeit. foszkó minden lépésnél megállt és ámultában nyelvével csetttntgetett. Egy kis automata szakácsbábú kedves hajlongása megnevettette. Az egyik kirakatban egy fából faragott néger szeme helyén két apró villanykörte égett, joszkó teljes tíz percig nézegette. „Ez aztán az igazi élet* — gondolta magában. S megfeledkezett a lóról, gyötrelmeiről, félelméről. Az utca zaja: az autótülkölés és a kiabálás, az üvegek csillogása és a sült gesztenye szaga, meg a sok üzlet megszédítette. A vendéglőkből beszélgetés és zene szűrődött ki. A kávéházakban könnyű, illatos füst lebegett. A nyitott ajtókon át meleg áradt az utcára. Kedve támadt belépni valamelyik zafos étterembe vagy kávéházba, és harapni valamit. A levegőben terjengő sült hús -szagra összefutott szájában a nyál. Több étterem előtt is megállt és hosszan tétovázott. Bent ugyancsak az urak vacsoráztak, akik megvetően mérték végig, amikor megpróbált szóba állni velük. Ez elriasztotta. A fehér inges és fekete ruhás pincérektől is félt, és dobogó szívvel ment tovább. Egy üres cukrászda került az útjába. Bement, leült egy asztalhoz, s békésen köriilhordozta a tekintetét. Valahonnan előlépett egy kövér, fehér kötényes férfi és elindult féléié, a pénztár felöl pedig felharsant a rádió. Joszkó süteményt rendelt.' A kirakatban átlátszó papirosba csavart, cukrozott gyümölcsöt látott. Abból szeretett volna enni, ám nem tudta, hogyan rendelje meg. De a sütemény is ízlett. Kézzel fogta meg s egy falásra egy egészet bekapott. Közben egy pontra meredi, mintha töprengene. Megevett ötöt-hatot, aztán szünetet tartott. Még volt a tányéron. Joszkó habozott; elfelejtette megkérdezni az árát, de olyan édes volt, oly kellemes zamattal olvadt ’el a szálában. Ezenkívül éhes is volt, és az egészet meaette. A sütemények kellemes íze azonban hamar elszállt a szájából, mert az egyilé ezüstpénzébe került az élvezet. Amikor odaadta a cukrásznak, csak várt és nézte, hogyan nyeli el a pénztárgép kattogva és halk csengéssel. Kint a járdán Joszkó a megmaradt két pénzdarabot kivette zsebéből és kérge9 tenyerébe tette, ránézett és megcsóválta a fejét. — Lesz, ami lesz, mondta magában hirtelen. — Legalább élem én is egyszer a világomat. Felzaklatott képzeletében ismét felsafdult gazdája, a ló, közelgő letartóztatása, szertefoszlott reménysége, az elmulasztott búcsú. Kamaszlelkébe csüggeáés lopózott és valahogy megkönnyebbült. A cukrászdából moziba ment. Mikor az előadás után kilépett az utcára, hullt a hó. A néptelen utcák és a nagy pelyhű hó láttára sírás környékezte. Céltalanul csatangolt az üres utcákon. Emberek közé vágyott, hogy elfelejtse szerencsétlenségét. Két kocsmába is betért én ivott. A bor elkábitotta és bátorságot öntött beléje. Éjféltájban a felé a piszkos kis fogadó felé vette az útját, ahol először szállt meg, amikor egyik földije Szófiába hozta. 3. Egyre várta, hogy letartóztatják, és et némiképpen megnyugtatta. De íme eltelt két nap és senki sem kereste. Pénze elfogyott és aznap este már nem vacsorázott. Eszébe futottak a pokrócok, és elhatározta, hogy eladja őket. De vasárnap volt és a pékséget zárva találta. Megállt az üzlet előtt és sírva fakadt. Eszébe futott a villamos és gazdája szavai: „Összezúz, vagy palacsintává lapít.“ Majd gyerekévei bukkantak fel benne. Képzeletében újra látta a kis hegyi falut, ahol ütötték-verték és felküldték pásztornak a hegyek közé. Ezt a két éjszakát egy kis szobában töltötte, mélyben csak egy vaságy és egy horpadt oldalú kanna állt. Szörnyülködve gondolt az életére. Munkát is keresett, de mindenütt visszautasították és elzavarták. Felvetődött benne a gondolat, hogy visszamegy a szeneshez. Megkéri, hogy fogadja vissza, és ledolgozza a ló árát. Lelkében felcsillant a remény és nyomban útnak Is indult. A téren, ahol a lerakat állt, nem volt senkt, csak a köszobor, amelyre a hó fehér süveget borított, foszkó odament d fakerítéshez és bekukucskált egy lyukon. A szobában sötét volt. Gazdája nyilván aludt. Megkerülte az épületet, az utca másik oldalán talált a kerítésen egy széles rést, és azon befurakodott. A hold kibújt a felhők közül, a hó fehér fényt árasztott. Olyan jól lehetett látni, mint nappal. A felhalmozott farakások árnyékot vetettek az udvarra, és még mindig őrizték az erdő illatát. A szén komoran sötétlett a fészerben. Látta az öreg mázsát, a körfűrészt, a nagy kast, amelylyel rakodni szoktak, sőt a gerendára akasztott abraktarisznyát is. foszkó megállt a szobácska ajtaja előtt és fülelt. Bent a gazdája mocorgott, a 13
