A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-03-14 / 11. szám

Emílián Sztanev:

Éjjeli fények

Emílián Sztanev a művészi kispróza legnagyobb élő bolgár mestere. Mintaképe Csehov, legszebb novelláiban hangulatfestésben el is éri a nagy orosz írót. A stílus, a hangnem, az életérzés melege is Csehovhoz közelíti, de művészi tömörségben és a társadalmi valóság lényegének és teljességének tükrözésébct nem jut el a csehovi szintig.

1905-ben született Bulgária egykori fővárosában, a kis adminisztratív megyei központtá zsugorodott Tirnovóban. Kistisztviselő gyermeke. A gimnázium elvégzése után a szófiai képzőművészeti akadémiára iratkozott be. Festőnek indult, de hamar megvált az akadémiától, az ecsetet tollal cserélte fel. A festői látásmód nagymértékben színezi, árnyalja prózáját. Novelláiban beáramlónak a festészet színei és fényei, s fokozzák stílusa kifejező erejét.

1.

Joszkó a tizenöt éves, sápadt arcú, kék szemű jiú a járdán haladt a fekete, ragadós sártenger szélén és egyre kiabált:

— Gyí! Te átkozott dögt Gyit

A ló minden erejét megfeszítve húzta a szénnel megrakott nehéz szekeret. Vézna lábal, mint a botok mélyedtek az átázott földbe. Orrlikaiból pára tört elő, szájából tajték csurgóit, vén fogai vicsorogtak. A szekér mihd mélyebbre süppedt. A ló lábai cuppogva emelkedtek ki a pocsolyából Görnyedted húzta a nehéz terhet. Megállt, erősen fújtatott, hogy új erőre kapjon és fiira nekifeszült a hámnak:

— Nyomorult gebéiét — acsarkodóit a járdáról Joszkó. — Olyan vagy, mint a gazdád. Neki ts ló feie van

A közelben nem volt senki Joszkón kívül, csak a szekér, meg két-három varjú, amelyek a sárban sétálgattak. Fel-felröppentek a 16 előtt, majd megint leszálltak.

Mikor a fiú meggyőződött arról, hogy senki sem látja, felvett egy darab sáros rögöt és a lóhoz vágta. A vékonyát találta el. A ló testén ideges rángás futott át. Kidagadt, nagyszőrű, kócos hasát anélkül is telefröcskölte már a latyak.

Vén volt és engedelmes, Joszkó mégis gyűlölte, mert közös gazdájukra, a szénkereskedore. a nehéz munkára és keserves életére emlékeztette.

Reggel a gazdája elbocsátással fenyegette. „Vigyázz magadra — mondta neki —, fogd be a szád. ha nem tudod, hogy kell az emberekkel beszélniI Megsértetted azokat az urakat!'1

Azok az urak a tegnapi vevők voltak, akiknek joszkó iuvarozta el a szenet. Ez felbőszítette. Bármennyire megfeszítette emlékezőtehetségét, csak nem tött rá, mivel sértette meg őket.

A munka nagyon nehéz volt, a fizetés silány. Gazdája adott neki hajlékot, és ugyanolyan gyenge élelmen tartotta, amilyent 5 maga is evett. Hónap végén loszkó kapott valami csekély pénzt is, de ebből semmire sem Jutotta

Fán és szénén kivW a lerakat meszet is árusított Az ette még csak ki hamar a ruháiét, úgyhogy a vastag íaiust darócszövet csakhamar olyan ’ett, mint a rosta. A cipője még könnyebben kiégett, aztán elferdült, és orra felfelé kunkorodott

— Ah — sóhaitozott esténként Joszkó a pokróccal takart magas priccsen. a raktár kis szobácskáiában. — A bátyámhoz kellett volna mennem. De hát az ember sohase elég okos ...

— Hát csak menj, ki tart vissza? — felelte a gazdája öblös hangon. — Mehetsz, amerre a szemed lát.

— Nem élet ez így, nincs ennek semmi értelme — folytatta a panaszkodást joszkó. — Válkó bácsi, legalább egy százassal emelj.

— Ha nem élet, vesd magad a villamos alá! — röhögött a szemébe a gazdája. *

joszkó hallgatta nevetését, nézte beesett kék szemével vastag, fekete bajuszát, bozontos, lehalló szemöldökét és nagy száját. Aztán magabiztosan mondta:

— Megáll!

— Megáll ötven méterről, de öt méterről ... összezúz vagy palacsintává lapít. — S gazdája gurult a nevetéstől, a vékony téglafalak szinte beleremegtek.

Ez nagyon gyakran megismétlődött és Joszkó már szinte megbarátkozott a gondolattal, hogy a villamos egyszer összelapítja. Sőt, éjjeleken, amikor erre gondolt, annyira megsajnálta önmagát, hogy sírva fakadt.

Szegény kis hegyi faluból érkezett a nyáron, hogy munkát keressen és éppen ebbe a lerakóiba botlott be. A bátyja valahol Várna környékén kertészkedett, joszkó most bánta, hogy nem hozzá ment, Szófiában akart élni, hogy minisztereket lásson, megszedhesse magát, és utána falujába visszatérve, mesélhessen életéről.

Mikor a sors úgy hozta, hogy valamilyen gazdag házba vitte a szenet, mindig kibetúzte a bejáraton függő táblácskákat, abban a reményben, hogy egyszer valamelyik miniszter nevére bukkan. D,e nem volt szerencséje, és nem sikerült eleget keresnie sem.

Vasárnaponként a városban kószált, bámulta a kirakatokat, a nagy házakat, a sugárúton, a csillogó és fülsiketítőén dudáló autókat, a lányokat, a fontoskodó urakat, akik a Felszabadító Cár sugárúton napi sétájukat végezték. Joszkó megállt valahol a járda széfén Füle mögött szénfoltok feketéinek, fáradt, álmos szteme kivörösödött, nagy orra poros volt. Kis, ferde, sápadt arca dühösen fintorqotl a nagy csillogás, a fényűzően és melegen öltözött emberek láttára. Joszkó irigyelte és gyűlölte őket.

— így van ez — gondolta magában -gyakran — így van, ha nincs az embernek pénzé! Csak tapodja a sarat, míg mások élik világukat!"

Miközben lerakta a szenet vagy. a fát, megpróbált beszédbe elegyedni ezekkel at urakkal. Kedvére voló lett volna, ám ők megvető hallgatással válaszoltak szemtelen kérdéseire. Mivel nem volt, akin a mérgét kitöltse, a lovat szemelte ki. S a szegény állat jól ismerte a jiú kegyetlenségét. Néha a ló megpróbált közelebb kerülni a járdához, ahol Joszkó haladt. A jiú ilyenkor megvárta, amíg a közelébe ért, aztán vastag vesszőjével kíméletlenül rávágott a fejére, és visszaszorította a sárba.

Ma az állat kitartóan húzott, és nem tért le az úttestről, a jiú mégis dühösebb volt rá, mint máskor.

A gazdája reggeli korholásán kívül állandóan az járt az eszében, hogy holnap Demeter-nap lesz. Az ő hegyi falujukkal szomszédos községben ezen a napon nagy búcsú van. A piactéren sátrak állnak, ott van a vándorcirkusz is, a falu zeng a muzsikától, az emberek horót táncolnak. Hányszor ábrándozott már erről a napról, mennyire szeretett volna ö is ott lenni, szép ruhában, pénzzel a zsebében. Elképzelte, hogy a lányukkal összefogózva hogyan ropta a horót, a ledöngölt földön lábával dobbantva, miközben a kis mozsárágyúk durrognak, a piros orrú bohócok kiabálnak és nagy csengőket ráznak.

S lám ehelyett itt vágja a ragadós sarat és szenet rakodik elnyűtt, maszatos ruhában.

— Nem élet ez — Ismételgette magában Joszkó —, Jelrakni, lerakni, savanyúkáposztát enni... és hogy tért vissza ez a hideg?

Metsző északt szél kergette a ködöt a hegyen, mely hatalmas sötétbarna kucsmaként emelkedett a város fölé. A szél széttépte a ködöt, majd újra elfátyolozta vele a hegyet: A levegőben apró hópelyhek szállingóztak, és csapkodott az eső. Joszkó mögött, mint mindig, zsongott a város, füstölögtek a kémények, vidáman forrt az élet. S mellette szüntelenül ez a gyűlölt ló haladt.

Egyszerre csak az állat megtorpant, megrázta a fejét és néhány tétova mozdulatot tett. Előtte nagy tócsa csillogott.

— Gyí! — ordított rá Joszkó és elárasztotta sárgolyókkal. De a ló csak állt tanácstalanul. Fejét megrázta, amikor a sárdarab a hátához csapódott, tántorgott fáradt lábán és a szekeret hátrafelé taszította.

Joszkó nem sietett. Kitartóan dobálta sárdarabokkal és kövekkel. Egy tégladarab telibe találta a lovat, amely nyomban félrehőkölt és a kocsi belereccsent.

— Összetörted? — kiáltott Jel Joszkó.

— Nesze neked!. — Felkapott a járdáról egy hatalmas fehér követ és teljes erejével hozzávágta.

A kő fejbe találta a lovat. Az állat megingott, tompora a sárba roskadt, egy pillanat múlva leroqyott a földre.

Joszkó erre nem számított.

Körülnézett. Első gondolata az volt, hogy eljut, de hirtelen eszébe jutott valami és egyetlen ugrással az elterült ló mellett termett. Megfogta a fülét és a farkát, és addig rángatta, míg talpra nem állt. Ijedten kezdte, tisztogatni róla a sarat Az állat mozdulatlanul, lecsüggesztett fejjel állt. Még csak meg sem rázkbdolt. Szemében fájdalom és rémület ült, lába remegett. Egyszer csak, mintha eszét vesztette volna, minden unszolás nélkül nekilódult, és a fiúnak alig sikerült félreugrania. Kis híja, hogy a kerék a lábára nem ment.

12