A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-14 / 11. szám
Ján Smrek: /'i, 0(£tz//sí/s/te/fír4’fe/f’ HOL VANNAK AZ ÉVKÖNYVEK? Volt idő, amikor minden iskolának és jelentősebb intézménynek vagy egyesületnek megvolt az évkönyve. A hajdani iskolai évkönyvek, amelyeket pl. az újvári gimnázium is megbízható rendszerességgel adott ki minden évben, nem csupán a diákok maradandó emlékei, hanem fontos anyagforrásul szolgálnak kultúrtörténeti, irodalmi, sőt hivatalos dolgokhoz is. Ilyen évkönyveket pl. a komáromi általános szakiskola ma is piinden évben megjelentet, de más iskolákat papírhiány és egyéb gondok riasztanak vissza az évkönyv gondolatától. Jól emlékszem, hogy azelőtt a tanítóságnak is voltak rendszeresen megjelenő egyesületi évkönyveik. Szóvátettem az évkönyvek dolgát néhány magyar tanító és tanár előtt. — Mit gondolsz — mondja B. G. — hiszen napisajtónk, képes és ifjúsági hetilapunk, földműves és más szaklapunk, sőt irodalmi folyóiratunk is van ... Szóval, van hová írnunk, hol eldicsekednünk — gondolom magamban — viszont az újságot eldobják, a könyv pedig megmarad. L. S. hozzáteszi: — Ne gondold hogy, oly egyszerű a dolog! Évkönyv ... S nem mondanád meg, ki állítaná össze például nálunk, meg aztán ki hagyná jóvá a pénzt, hol szert nénk meg a papírt, hol az a nyomd., amelyik elvállalná? ... Néhány hónappal ezelőtt egy kis, kék-fehér kartonlap került a kezembe: a csehszlovákiai magyar oktatás és nevelésügy tizenöt esztendeje almanachjának megrendelő lapja. Kitöltöttem, beküldtem. De hol van az almanach? Csupán a híre terjedt el és a futó hír nyomán olyan érdeklődés támadt, hogy tán jobb lett volna, ha fel sem vetődik a gondolata. Mert az almanachnak éppen csak a híre terjedt el. 5000 darab készült el ezekből a kártyákból, de csak három járásba tudták elküldeni, amikor az akciót elhalasztották. így is több mint ezer darab érkezett vissza aláírva jóformán minden magyar tanítótól, óvónőtől és kultúrmunkástól, akihez eljutott. Ám úgy látszik, nem elég, ha egy jubileumi könyv iránt ekkora érdeklődés mutatkozik, amelynek még megjelenése előtt ily bizalmat előlegeznek. Engem őszintén meghatott ez az értesülés, mert azt bizonyítja, hogy a tanítók, óvónők és kultúrmunkások személy szerint is büszkék az eltelt 15 esztendő eredményeire, tudatosítják, hogy ezek elérésében nekik is részük van. Érthető ez, hiszen hosszú éveken át nemcsak tanítottak, szerveztek, agitáltak, vitáztak, de sokszor a tíz körmükkel kapargatták össze mindazokat az eszközöket, amelyekre a modern pedagógiának szüksége van. Megértem ezt a büszkeségérzetet, mert már a kezdet kezdetétől követem a magyar iskolák szervezőinek munkásságát, lelkesedését, áldozatkészségét. Az almanach kiadására szükség van. Nemcsak azért, mert néhány száz tanító és kultúrmunkás nevét és érdemeit örökítené meg, nem is azért, mert rajtuk kívül még számos magyar, szlovák és cseh kutatómunkás vagy egyéb szimpatizáns gyarapíthatná vele a könyvtárát. Hanem főleg azért, mert pártunk maxmista—leninista nemzetiségi politikája e konkrét eredményét éppen hazánk jelszabadulásának 20. évfordulóján kell bemutatnunk. Igi ', komoly hiba lenne, ha a Szlovákií Pedagógiai Könyvkiadó a többi kiadó jubileumi kiadványainak tekintélyes sorához nem járulna hozzá, hiszen a magyar tanítók, Böszörményi János és társainak kezdeményezését ők karolták fel, ők teremtették meg a könyv kiadásának feltételeit, megbeszélték az eszmei irányvonalát, felvázolták a tartalmát, tárgyaltak a szerzőkkel, a legjobb, kitüntetett, évtizedes tapasztalattal rendelkező pedagógusokkal, iskolaigazgatókkal, publicistákkal, politikai munkásokkal stb, hogy idejében együtt legyen az anyag. Az évkönyvek nélkül feledésbe mennének a nevelésügy küzdelmes évei. Az almanach nélkül hamarosan elhomályosodna az emberek tudatában az eltelt, fontos másfél évtized is. Ez legalább olyan fontos, mint pl. A Versbarátok Körének megalakítása. Nyilatkozzanak az olvasók, a tanítók és a kultúrmunkások, nyilatkozzék a kiadó és felettes szervei. Segítsék napvilágra ezt a könyvet, a CSKP nemzetiségi politikájának e legbeszédesebb bizonyítékát, dokumentumát. SZÁNTÓ GYÖRGY Késlekedő tavasz Kívánom, tavasz, ihlető erőd, de késel s zimankós vagy. S iám, e nap rózsát nyit mégis ablakom előtt — játék derít fel orcát, ajkakat! Eljött a lányok, s asszonyok hava, papnők most: leintik a zord szelet. Kilépek, s mintha varázs hajtana. Van-e ember, ki élni nem szeret? Feketék még a szilfák, gesztenyék, a makacs idő rügyet nem fakaszt. De nézd a lányok csábító kecsét, kezükben hozzák már a friss tavaszt. Feltört gallérral szél iránt futok az úton, mely a park felé vezet. S nők járnak itt is. Fényre fény ragyog. Van-e ember, ki élni nem szeret? A Duna partján árnyékként megyek, ciháit a szél — s a hullám biztatottl Nem vállhat nyűggé sorsod, életed, gyilkos örvénybe nem hajíthatod! Mulass, nevess — hisz pályád oly rövid, ha meghalnél, ki bánná vesztedet? Birtoknál, kincsnél szebbek vágyaid. Van-e ember, ki élni nem szeret? Bár idegen vagy, leány, köszönöm, hogy lényed belém újra fényt lehelt. Sírig kísér a remény és öröm, kár meghalni: míg lehet, élni kell! Ne bánd, hogy erdőd kígyókat nevel, ügyes légy, s bimbód bizton megleled! S a madár minden reggel énekel. Van-e ember, ki élni nem szeret? Reggeli dalát fújja egy rigó, hű apostolként buzdít tettre már. Oj álom hív, te örök álmodó — s teríték vár a konyha asztalán. Hol késel tavasz? Szívem szertelen, napot hív, $ elűzné a felleget! Az élet szép, s oly sok csodát terem. Van-e ember, ki élni nem szeret? Ford. Veres Jánoo "í \ < * % ' • 9
