A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-03-07 / 10. szám

VSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSs Gerelyes Endre: ZSSSSSSSSJSSSSSS/SSSSSS/SSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSé. Káin Szapora léptekkel szelték át a síkot. Lábuk alatt ropogott a zsálya, a nap kí­mélettel ugyan, de igencsak perzselte a bőrüket. A háncsból font zsákokban egy­re nehezebb lett a só. Az egyik fiú mérge­lődött. — Hülyeség ilyen messzire mászkálni ezért a vacakért. Ott, a só mellett kellene házat építeni. A másik, akit mostanában már nem töl­tött el félelemmel bátyja acsarkodó ter­mészete, és állandó, pöfögő elégedetlen­sége, jókedvűen, de mosoly nélkül pillan­tott reá — Ugyan. Jó kis hely az. — Fel nem foghatom, miért ragaszkod­nak ahhoz a nyavalyás tóparthoz. — Nem ahhoz ragaszkodnak. Te Is tu­dod, onnan csak félnapi járás a Tilos Te­rület Nehéz elszakadni onnan, ahol ember lett az ember. Az idősebb letette a zsákot és megtöröl­te izzadt homlokát. — öcsém — habozott — hiszel te ebben az egész Paradicsom-históriában? Szerin­tem kitalálták, és ezzel altatták estén­ként bennünket. — Hiszek benne. Mármint abban, hogy ők hisznek Miért rombolnánk le ezt a szép legendát, amely értelmet adott az életünknek? És hátha nem is legenda? Hát­­hogyha valóban megtörtént. Káin dühödten pillantott öccsére. — Látod? Ezzel hízelegted szeretetükbe magad. Ezért vagy te a jóságos kisfiú. Én meg . . . — Nem. Látod, ezt már sokszor a sze­memre vetetted. Hiszem, hogy engem sem szeretnek jobban, mint téged. Egy vérből valók vagyunk, te meg én. Káin keservesen elröhögte magát. — Csak nem egyformák vagyunk. Ábel szótlan maradt, vitték tovább a zsákokat. A nap most már kímélet nélkül záporozott reájuk, a föld tikkadttá vált, s távol hatalmas hegyek remegtek a forró levegőben. Oly kihalt volt erre a világ, mintha csupán ketten lettek volna az egész földön. Pedig, immáron négyen él­tek rajta. Lazán és lendületesen futottak a zsákokkal. Noha teher béklyózta őket, szomjaztak és sóvárogtak a gyors mozgá­sért. Vállukat megnyomta a só, a hancs­­fonatok apró kockákat préseltek barna bő­rükbe. Megkerülték a nagyobb földgyü­­remléseket, olykor derékig gázoltak a zi­zegő fűben. Ábel vigyázott, állandóan bátyja mögött futott. Nem akart vetélked­ni vele. — És még mást is akarok kérdezni tő­led. Négy napja haladtak együtt. Együtt, és egymásért is, harcoltak a vízzel, a nappal és a vadállatokkal. Figyelmeztetően kiál­tottak, ha kellett és elkerülték az orosz­lánokat. — Kérdezz — biztatta Ábel. — Ugye, te is látod? Te is látod, hogy apánk öregszik? — Látom. — Tíz esztendő sem kell már, és le­gyűrhetjük őt. Ábel végigjártatta tekintetét bátyja ar­cán, azon az arcon, amely fenyegető s fur­csán örömteli módon, annyira egyforma volt az övével. Néha együtt pillantottak a folyók tükrébe, és borzongva játszott a gondolattal, vajon melyik tükörkép az övé? — Én nem akarom legyőzni őt. — Nem? Mert egy báva kis tehén vagy. — Lehet, hogy az vagyok. Egy ujjal sem nyúlok hozzá. És ne tedd, te sémi Káin elnevette magát. — Ejnye csak. És ki tiltja meg ne­kem? Ábel szótlan maradt, terheikkel tovább futottak. Testükről szakadt a verejték, az apró vízcseppek végigcsorrantak hátukon, és vállukat marta már a só. Előttük foglyok rebbentek fel és berregve menekültek. Messze, ahol az ég egybefolyt a földdel, inkább kékeltőn mint levélzölden, előbuk­kant az Eufrátesz parti erdeje. Mindketten megkönnyebbültek. — Megűsztuk — gon­dolták s fejükben megfordult az ingatag zsombékos mocsár, a kígyók hada és a rettegett oroszlán veszélyének emléke, az oroszláné, melynek fajtájából Adám oly sokat vert agyon, s amellyel ők még nem állhatták szembe. Egymásra néztek és szí­vüket, csaknem elöntötte a testvéri szere­tet. Hazaérkeztek. — Nézd csak — szólalt meg Ábel és bátyja örömmel hullotta, hogy liheg -~ képzeld csak el, hogy legyőzöd apánkat. Hát énvelem mi lesz? Velem is verekszel? Káin suttyomban végigmérte öccsét, szemügyre vette robusztos karjait, testét és erős derekát. Mintha magát nézné. És mégsem. Másfajta lény. Ö a szeretet, hi­szen anyjuk csupán öccsét dédelgeti, ap­juk reá mosolyog. Szíve izzott. Néha jaj­gatva és fuldokolva szerette volna szétor­dítani, kiabálva hirdetni, követelni, hogy ó is itt van, őt is szeressék. Egyedül ma­radt, hármuk nélkül, és talán ellenükre élt. Bosszú és becsvágy fűtötte, elege volt kemény testű és lágylelkű öccséből. Ve­le — ezt tudta — nem kell harcolnia. Mosolyogva csodálkozott Ábel ostobasá­gán. Lefutottak, sarkukon lecsúsztak a homo­kos magas parton. Vállukról lebillentették a zsákokat, melyek nagyot csattanva vá­gódtak a kavicsos, kékagyagos vízpartra. A fényben fürdő folyam megállíthatatla­nul vándorolt partjai között Fehér mada­rak villogtak felette. Szikrákat szórt, ra­gyogott a világ Belegázoltak a vízbe, alá­merültek szürkészöld, naptalan világába. Felbukkantak, mohón szívták a levegőt, kiúsztak a partra, hajukat hátravetve né­zegették, izmaikon miként peregnek vé­gig az apró vízgolyócskák. Meghempereg­tek a fövényben, elfutottak s fatörzket kerestek. Belerángatták a vízbe, a zsákok­hoz tolták és szívós indákkal a fára kö­tözték mindkettőt. Azután nekiereszkedtek a folyamnak, olt úsztak a korhadó törzs mellett, csendesen .sodródtak és átjutot­tak. Az otthoni parton sokáig pihentek. Ábel felállt, szemügyije vette a szelíd dombvi­déket, melynek egyik hajlatában ott áll a házuk. És mivel fiatal volt, nem néma megrendülés töltötte el; fickándozott, hát­­bavágta a bátyját, s egy pillanat múlva ösz­­szekapaszkodva hemperegtek a homokon. Jó tusa volt. Ábel nevetett, örült karjai erejének, az otthoni tájnak. Homlokukat egymásnak feszítették, lábuk bokáig süp­pedt a finom hordalékba. Oly szépen fii­­työrészgetelt a szél Lezuhantak a földre, lihegve és verejtékezve küzdöttek. S ak­kor Káin kiszabadította egyik karját s Ábel arcába vágott A kisebb kábultan és kiszolgáltatottan feküdt a víz mellett, homlokáról szájába csörgött a vér. Csönd­ben volt, s noha gyorsan magához tért, feküdt és gondolkodott. Káin lement a folyamhoz és megmosta az arcát. Vissza­fordult, nedves homlokát öccse felé fordí­totta. Rekedten szólt. — Elég volt. Gyerünk haza ... testvér. Letették a zsákokat és vártak. A cölöp­házból Éva lépett ki először, mögötte jött az apjuk. Feléjük futott, átölelte őket, mellére szorította és hosszú hajával elta­karta kettőjük fejét, sírt. Ádám megköny­­nyebbülten és vidám diadallal pillantott rájuk. — Megjöttetek — mondta — helyes. Elég kevés sót hoztatok. Éva elengedte Káint, aki csöndesen állt, nézte őket. Mögöttük a bokros, cser­bozóttal benőtt domboldalon egy szarvas futott végig, megtorpant s rájuk bámész­kodott. — Kisfiam — nyöszörgött Éva és simo­gatta Ábelt — egyetlenem, egyetlenem! Káin megfordult, meglátta a szarvast és rárohant. Az állat menekülni próbált. Mintha a villám elől futott volna. A fiú utolérte, ráugrott, leroggyasztotta, kitért a kaszáló, vaskemény paták elől, hátára fordította az állatot, megragadta két első lábának combtövét és szétszakította. A szarvas bőgött, azután szétszakított bőr­rel és kettényílt bordákkal kimúlt. Ábel kibontakozott anyja öleléséből s riadt, szemmel tekintett 'bátyjára. Ekkor Ádám, akiben még éltek a paradicsomi nosztal­giák, köves arccal szólott. — Gyere ide hozzám! Káin lihegve felemelkedett, pillanatig: mérlegelt, azután odament apjához. Fejét felemelte majd ajtkora -Volt már, mint Ádám. — Éhes voltál? — Nem. Ádám megütötte, s a fiú nyögve, hosz­­szan hanyatzuhant. Szemei Ábelre szege­­ződtek. Csend volt. Éva kezébe temette ar­cát. — Tapasztald jóságomat — szólott Ádám, és kezét fekvő fia felé nyújtotta. — Most menjetek. Megjöttetek, egészség­ben és tagjaitok hiánya nélkül. Áldozat illeti őt, ki egyformán szeret mindany­­nyiunkat. Az oltárhoz mentek. Száraz fát halmoz­tak a szegletes zsírkőlapokra, erős ke­zeikben pattogott a targally. Parazsat hoz­tak a szüntelenül égő családi tűzhelyről, alágyújtottak. És midőn fennen lobogott a máglya, zsenge ürühűst és idei árpát vetettek a tűzre. Pörkölödő hús, s kissé vizenyős fa illata lengte körül őket. Ábel oltárjának füstje robogva tört az ég felé. Káin — miként az iszap béklyózza a be­­létévelyedőt — fekete füsttől válláig kör­befogva, dermedten, fuldokló dühvei állt. Mozdulatlan volt, várt a változásra, szemé­ből csorogtak a füstkimarta könnyek. Mi­sem történt. Ekkor fejében dobolni kez­dett a vér, nyakán az ér kígyóként lükte­tett. — íme, elvégeztetett — mormogta és oltárának kőlapjáról lerúgta a tüzet. Az Űr elégedetten hátradőlt ragyogó trónusán. A világegyetem lasan, de biztosan épült, e percben helyezett üzembe egy új galaktikát. A bolygók, spirálködök és álló­csillagok kifogástalanul működtek. — Istennek hála — sóhajtott — ezzel hát meglennénk. A kozmoszban délutáni nyugalom ter­­pedt, egészen távolról és egészen halkan, idáig sziiremlett a szférák zenéje. A sze­ráfok tiszteletteljes csöndben várakoztak. Végigtekintett birodalmán, és szeme meg­pihent a Földön. 12

Next

/
Thumbnails
Contents