A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-03-07 / 10. szám

VSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSs

Gerelyes Endre:

ZSSSSSSSSJSSSSSS/SSSSSS/SSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSé.

Káin

Szapora léptekkel szelték át a síkot. Lábuk alatt ropogott a zsálya, a nap kímélettel ugyan, de igencsak perzselte a bőrüket. A háncsból font zsákokban egyre nehezebb lett a só. Az egyik fiú mérgelődött.

— Hülyeség ilyen messzire mászkálni ezért a vacakért. Ott, a só mellett kellene házat építeni.

A másik, akit mostanában már nem töltött el félelemmel bátyja acsarkodó természete, és állandó, pöfögő elégedetlensége, jókedvűen, de mosoly nélkül pillantott reá

— Ugyan. Jó kis hely az.

— Fel nem foghatom, miért ragaszkodnak ahhoz a nyavalyás tóparthoz.

— Nem ahhoz ragaszkodnak. Te Is tudod, onnan csak félnapi járás a Tilos Terület Nehéz elszakadni onnan, ahol ember lett az ember.

Az idősebb letette a zsákot és megtörölte izzadt homlokát.

— öcsém — habozott — hiszel te ebben az egész Paradicsom-históriában? Szerintem kitalálták, és ezzel altatták esténként bennünket.

— Hiszek benne. Mármint abban, hogy ők hisznek Miért rombolnánk le ezt a szép legendát, amely értelmet adott az életünknek? És hátha nem is legenda? Háthogyha valóban megtörtént.

Káin dühödten pillantott öccsére.

— Látod? Ezzel hízelegted szeretetükbe magad. Ezért vagy te a jóságos kisfiú. Én meg . . .

— Nem. Látod, ezt már sokszor a szememre vetetted. Hiszem, hogy engem sem szeretnek jobban, mint téged. Egy vérből valók vagyunk, te meg én.

Káin keservesen elröhögte magát.

— Csak nem egyformák vagyunk.

Ábel szótlan maradt, vitték tovább a

zsákokat. A nap most már kímélet nélkül záporozott reájuk, a föld tikkadttá vált, s távol hatalmas hegyek remegtek a forró levegőben. Oly kihalt volt erre a világ, mintha csupán ketten lettek volna az egész földön. Pedig, immáron négyen éltek rajta. Lazán és lendületesen futottak a zsákokkal. Noha teher béklyózta őket, szomjaztak és sóvárogtak a gyors mozgásért. Vállukat megnyomta a só, a hancsfonatok apró kockákat préseltek barna bőrükbe. Megkerülték a nagyobb földgyüremléseket, olykor derékig gázoltak a zizegő fűben. Ábel vigyázott, állandóan bátyja mögött futott. Nem akart vetélkedni vele.

— És még mást is akarok kérdezni tőled.

Négy napja haladtak együtt. Együtt, és egymásért is, harcoltak a vízzel, a nappal és a vadállatokkal. Figyelmeztetően kiáltottak, ha kellett és elkerülték az oroszlánokat.

— Kérdezz — biztatta Ábel.

— Ugye, te is látod? Te is látod, hogy apánk öregszik?

— Látom.

— Tíz esztendő sem kell már, és legyűrhetjük őt.

Ábel végigjártatta tekintetét bátyja arcán, azon az arcon, amely fenyegető s furcsán örömteli módon, annyira egyforma volt az övével. Néha együtt pillantottak a folyók tükrébe, és borzongva játszott a gondolattal, vajon melyik tükörkép az övé?

— Én nem akarom legyőzni őt.

— Nem? Mert egy báva kis tehén vagy.

— Lehet, hogy az vagyok. Egy ujjal

sem nyúlok hozzá. És ne tedd, te sémi

Káin elnevette magát.

— Ejnye csak. És ki tiltja meg nekem?

Ábel szótlan maradt, terheikkel tovább futottak. Testükről szakadt a verejték, az apró vízcseppek végigcsorrantak hátukon, és vállukat marta már a só. Előttük foglyok rebbentek fel és berregve menekültek. Messze, ahol az ég egybefolyt a földdel, inkább kékeltőn mint levélzölden, előbukkant az Eufrátesz parti erdeje. Mindketten megkönnyebbültek. — Megűsztuk — gondolták s fejükben megfordult az ingatag zsombékos mocsár, a kígyók hada és a rettegett oroszlán veszélyének emléke, az oroszláné, melynek fajtájából Adám oly sokat vert agyon, s amellyel ők még nem állhatták szembe. Egymásra néztek és szívüket, csaknem elöntötte a testvéri szeretet. Hazaérkeztek.

— Nézd csak — szólalt meg Ábel és bátyja örömmel hullotta, hogy liheg -~ képzeld csak el, hogy legyőzöd apánkat. Hát énvelem mi lesz? Velem is verekszel?

Káin suttyomban végigmérte öccsét, szemügyre vette robusztos karjait, testét és erős derekát. Mintha magát nézné. És mégsem. Másfajta lény. Ö a szeretet, hiszen anyjuk csupán öccsét dédelgeti, apjuk reá mosolyog. Szíve izzott. Néha jajgatva és fuldokolva szerette volna szétordítani, kiabálva hirdetni, követelni, hogy ó is itt van, őt is szeressék. Egyedül maradt, hármuk nélkül, és talán ellenükre élt. Bosszú és becsvágy fűtötte, elege volt kemény testű és lágylelkű öccséből. Vele — ezt tudta — nem kell harcolnia. Mosolyogva csodálkozott Ábel ostobaságán.

Lefutottak, sarkukon lecsúsztak a homokos magas parton. Vállukról lebillentették a zsákokat, melyek nagyot csattanva vágódtak a kavicsos, kékagyagos vízpartra. A fényben fürdő folyam megállíthatatlanul vándorolt partjai között Fehér madarak villogtak felette. Szikrákat szórt, ragyogott a világ Belegázoltak a vízbe, alámerültek szürkészöld, naptalan világába. Felbukkantak, mohón szívták a levegőt, kiúsztak a partra, hajukat hátravetve nézegették, izmaikon miként peregnek végig az apró vízgolyócskák. Meghemperegtek a fövényben, elfutottak s fatörzket kerestek. Belerángatták a vízbe, a zsákokhoz tolták és szívós indákkal a fára kötözték mindkettőt. Azután nekiereszkedtek a folyamnak, olt úsztak a korhadó törzs mellett, csendesen .sodródtak és átjutottak.

Az otthoni parton sokáig pihentek. Ábel felállt, szemügyije vette a szelíd dombvidéket, melynek egyik hajlatában ott áll a házuk. És mivel fiatal volt, nem néma megrendülés töltötte el; fickándozott, hátbavágta a bátyját, s egy pillanat múlva öszszekapaszkodva hemperegtek a homokon. Jó tusa volt. Ábel nevetett, örült karjai erejének, az otthoni tájnak. Homlokukat egymásnak feszítették, lábuk bokáig süppedt a finom hordalékba. Oly szépen fiityörészgetelt a szél Lezuhantak a földre, lihegve és verejtékezve küzdöttek. S akkor Káin kiszabadította egyik karját s Ábel arcába vágott A kisebb kábultan és kiszolgáltatottan feküdt a víz mellett, homlokáról szájába csörgött a vér. Csöndben volt, s noha gyorsan magához tért, feküdt és gondolkodott. Káin lement a folyamhoz és megmosta az arcát. Visszafordult, nedves homlokát öccse felé fordította. Rekedten szólt.

— Elég volt. Gyerünk haza ... testvér.

Letették a zsákokat és vártak. A cölöpházból Éva lépett ki először, mögötte jött az apjuk. Feléjük futott, átölelte őket, mellére szorította és hosszú hajával eltakarta kettőjük fejét, sírt. Ádám megkönynyebbülten és vidám diadallal pillantott rájuk.

— Megjöttetek — mondta — helyes. Elég kevés sót hoztatok.

Éva elengedte Káint, aki csöndesen állt, nézte őket. Mögöttük a bokros, cserbozóttal benőtt domboldalon egy szarvas futott végig, megtorpant s rájuk bámészkodott.

— Kisfiam — nyöszörgött Éva és simogatta Ábelt — egyetlenem, egyetlenem!

Káin megfordult, meglátta a szarvast és rárohant. Az állat menekülni próbált. Mintha a villám elől futott volna. A fiú utolérte, ráugrott, leroggyasztotta, kitért a kaszáló, vaskemény paták elől, hátára fordította az állatot, megragadta két első lábának combtövét és szétszakította. A szarvas bőgött, azután szétszakított bőrrel és kettényílt bordákkal kimúlt. Ábel kibontakozott anyja öleléséből s riadt, szemmel tekintett 'bátyjára. Ekkor Ádám, akiben még éltek a paradicsomi nosztalgiák, köves arccal szólott.

— Gyere ide hozzám!

Káin lihegve felemelkedett, pillanatig: mérlegelt, azután odament apjához. Fejét felemelte majd ajtkora -Volt már, mint Ádám.

— Éhes voltál?

— Nem.

Ádám megütötte, s a fiú nyögve, hoszszan hanyatzuhant. Szemei Ábelre szegeződtek. Csend volt. Éva kezébe temette arcát.

— Tapasztald jóságomat — szólott Ádám, és kezét fekvő fia felé nyújtotta. — Most menjetek. Megjöttetek, egészségben és tagjaitok hiánya nélkül. Áldozat illeti őt, ki egyformán szeret mindanynyiunkat.

Az oltárhoz mentek. Száraz fát halmoztak a szegletes zsírkőlapokra, erős kezeikben pattogott a targally. Parazsat hoztak a szüntelenül égő családi tűzhelyről, alágyújtottak. És midőn fennen lobogott a máglya, zsenge ürühűst és idei árpát vetettek a tűzre. Pörkölödő hús, s kissé vizenyős fa illata lengte körül őket. Ábel oltárjának füstje robogva tört az ég felé. Káin — miként az iszap béklyózza a belétévelyedőt — fekete füsttől válláig körbefogva, dermedten, fuldokló dühvei állt. Mozdulatlan volt, várt a változásra, szeméből csorogtak a füstkimarta könnyek. Misem történt. Ekkor fejében dobolni kezdett a vér, nyakán az ér kígyóként lüktetett.

— íme, elvégeztetett — mormogta és oltárának kőlapjáról lerúgta a tüzet.

Az Űr elégedetten hátradőlt ragyogó trónusán. A világegyetem lasan, de biztosan épült, e percben helyezett üzembe egy új galaktikát. A bolygók, spirálködök és állócsillagok kifogástalanul működtek.

— Istennek hála — sóhajtott — ezzel hát meglennénk.

A kozmoszban délutáni nyugalom terpedt, egészen távolról és egészen halkan, idáig sziiremlett a szférák zenéje. A szeráfok tiszteletteljes csöndben várakoztak. Végigtekintett birodalmán, és szeme megpihent a Földön.

12