A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-07 / 10. szám
Elgondolkodott. — Amióta az a Para'dicsom-ügy volt, nem figyelt reájuk, egyszerűen megfeledkezett róluk. — Talán — tépelődött — elhamarkodottan cselekedtem kissé. Elvégre két vacak alma... Eh! Alkotók erénye a következetesség. Szemügyre vette a Földet. És mert mindeddig kevéssé tisztázott okok miatt vonzódott ehhez az alkotásához, gyönyörködve tekintett végig e csillagokba bömbölő tengerein, s a zöldellő réteken. Figyelmesen szemügyre vette a Paradicsom környékét, Ádámot kereste. Egy tavacska partján cölöpház magaslott, s a kőoltárokon csöndesen füstölgött a kihunyó zsarátnok. S ekkor megdöbbenve előrehajolt. A háztól távolabbra legázolt fűben, fejjel egy bokorban ember feküdt. Egy hulla. Pontosan látta, hogy jóformán- leverték a nyakáról a fejét, mint egy tököt, v Az Úr egy percig tanácstalanig nézett, azután homlokához kapott. — Hát persze. Itt van a káini tett. A fiú holtteste mellett Éva hevert a földön, hosszú haját szürkére festette a por. Ádám meggörnyedve állott kettőjük felett. Az Űr egyetlen kézmozdulattal szétrebbentette arkangyalait és haladéktalanul útrakelt. Iszonyú sebességgel száguldott az űrben, s ahogyan egyre közelebb és közelebb került a Földhöz, külseje lassanként megváltozott. Amikor pedig lába megérintette a talajt, már csaknem olyan volt, mint egy ember. A ház mellett megállt, kezét rátette a durván megmunkált hatalmas fatörzs-oszlopokra. — Jó munka — mormogta, majd szapora léptekkel tovahaladt. A tragikus csoport háta mögött megtorpant és halkan szólott: :— Ádám! A férfi visszafordult, rámeredt az Orra, térdreesett és homloka a göröngyökre hullott. — Uram! — És mint a gyermek, ha apjához menekülhet, ha nem kell már erősnek lennie, felszabadultan és csaknem boldogan eljajgatta magát. Nagy vállait rázta a zokogás. — Ádám! Mit cselekedtetek? Éva fölemelkedett, könnyes-poros arcát az Űr felé fordította. — Nem mi tettük, Uram! — Bölcsen tudom. Mit cselekedtetek, hogy ez megtörténhetett? És mit tettetek, hogy ez meg ne essék? Ádám fejét alig emelve fel a földről, — Mint bölcsen tudod, a kiűzetés után nem sok idővel, két ikerfiút szültem. Fájdalommal szültem őket. Uram, de örömem telt bennük. Olyan egyformák voltak, arcra és termetre, annyira egyenlők. — Szóval Ikrek — tűnődött az isten —, ikrek voltak. Ezek szerint szőrös, durva testűek és könyörtelenek? Ádámék megszeppenve lestek, hallgattak, még emlékezni is alig mertek sudár, hatalmas fiaikra. — Egyformák mi? Aha. És véges elméletekkel hogyan különböztették meg őket? — Hát — Ádám elgondolkozva kereste a szavakat. — Ábel olyan... Ábel mulyább volt. — Nem — ellenkezett Éva, de két parancsolója miatt hangja alig* zengett — nemi Én ismertem őt. Szelídebb volt, és bátrabb. •— És hát — az Ür fáradtan hátradőlt s összegezte az eseményeket — Káin féltékeny volt, vadabb, és megölte Ábelt. — Te mondád — habozott Ádám — Te, aki mindenttudó vagy, istenem. — Hogyan engedhetted — ingatta fejét az Úristen —, hogyan engedhetted, hogy tanyát üssön a világban a gyilkolás? Nem vagy-e ura ennek a földnek? És nem erösek-e karjaid immáron, hogy megfékezd és kordában tartsd a gonoszt? — Erős vagyok, és megfojtom kezemmel az oroszlánokat. De tudod — Ádám tűnődve simogatta az állát — ezek, nem rettegték tekintetemet, s noha öklöm egyetlen csapásba porba fektette őket, szemüket vidáman és kevélyen rámszegezték. Furcsa fiúk voltak, mintha nem is én nemzettem volna őket. — Hát ki a csoda? — kiáltott mérgesen az Úr, mert elege volt a meglepetésekből. — Én teremtettelek és csak téged teremtettelek férfinak. — Uram — Ádám térdreesett — teremtményed vagyok, és két szerencsétlen fiam apja. Rossz volt, amit mondtam. Az isten felemelkedett, haragosan rájuk pillantott, hozzá sem nyúlt a húshoz, és kilépett a házból. Tűnődve száguldott a felhők között, a nap eseményei kissé megzavarták. Amikor azonban elérte az első csillagok magasságát, már ismét ő volt az Atyaúristen. Megállt és széttekintett. A sivatag vörös homokkösziklái között, ügyet sem vetve repedésekre és éles kövekre, ott haladt a gyilkos. Homlokán már izzott a bélyeg. Az Űr egy pillanatig figyelte, csodálkozott, mert görnyedő vállra, rettegő tekintetre számított. Ekkor megszólalt, hangja mennydörögve száguldott végig a világon, és félelmükben meglapultak a folyók. — Káin! Az, ott lenn, megállt. Mivel azonban nem teremtmény volt már, hanem ember, szembefordult az isten zuhatagos szózatával. — Én Ábel vagyok. Nagy csend következett. Az isten rászegezte tekintetét a fiú merész és szabad arcára, s noha szégyenkezett, akarva-akaratlan, gyönyörködött benne. — Mit tettéi? — Káin meg akart ölni engem, ezért fegyverét elvettem tőle és megöltem őt. — Tehát öltél. — Védekezve öltem. — Kitaszított vagy, elmúlt az atyai védelem kora, egyedül kell szembenézned immár az oroszlánokkal is. A Te oroszlánjaid lettek. Ráadásul azt hiszed, mindörökké végeztél. Tévedsz. Egy vérből szakadtatok, s ott van benned Káin, aminthogy te is benne voltál. Ostoba. Most már mindörökké harcolnod kell. — Akkor hát harcolok. És mellettem harcolnak rámütö ivadékaim. És tudod, azt hiszem, eljön a nap, midőn ő úgy meggyengül, hogy nem kell már megölnöm. Dehát, Te ezt jobban tudod. Az Úristen mérgesen felkiáltott. — Honnan az ördögből tudjam, mit forgatsz átkozott fejedben! — Ábel elmosolyodott, s az Úr még mérgesebb lett. — Kotródj magasztos színem elöl, te csirkefogó! Ábel folytatta útját. Az Úr maradt és meditált. Nézte ennek a parányi figurának könnyű és mégis súlyos mozgását, arra gondolt, hogy Ádám állandóan arcraborulva tárgyalt vele. Ez pedig mosoly* gott. Valamelyes rosszallással megállapította, hogy egyáltalán nem biztos önmagában, korántsem tudja pontosan, vajon nem csapták-e be, s Káin az ott, vagy a másik. Nagy állát öklére támasztva ült, és reménykedett. Reménykedett, hogy ő az. Ábel... keserűen szólott: — Amióta méltatlanul viselkedtünk, s megbüntettél minket, magunk maradtunk. Az isten krákogott egyet. — Én azonban állandóan rajtatok pi hentettem atyai tekintetemet. Vezess hajlékodba, és beszéljük meg a dolgot. A végtisztesség ráér. Ádám fölemelkedett, a holttest fölé hajolt, s letakarta azt a szörnyűséget, amely azelőtt fiának arca volt. A házban izgatottan sürgött-forgott az asszony. Kecsketejet, friss húst, és árpakenyeret helyezett az asztalra. A sóért futott, ekkor ismét elsírta magát, de siető léptekkel sürgölődött hatalmas vendége előtt. Az Űr apró nyögésekkel ereszkedett a medvebőrrel leborított ■ tuskóra. Végigmustrálta Éva termetét. — Meghíztál, leányom. Az asszony elpirult, könnyei között elmosolyodott és szemét lesütötte. — Tudom Uram, amióta szültem, és az ikrek — A micsodák? — az isten rettenetesen elképedt —, miket beszélsz itten?! Ádám zavartan pillantott élete párjára attól tartott, hogy valami hibát követtek el. Éva is megrettent és akadozó szóval magyarázkodott. PAVLAÉKA felvétel« 13
